Szörnyű dolog 14 évesen elveszíteni egy anyát – az erről szóló regény mégis reményteli

„Idén nyáron halt meg az anyám” – ezzel a felütéssel indul Elena Fischer első regénye, de a kezdőmondat ellenére a történet nem válik nyomasztó érzelmi mélyrepüléssé, sokkal inkább egy olyan világ jelenik meg benne, melyben minden hibája ellenére élni szeretnénk. És hiába kerülnek elő a könyvben a szegénység, a kirekesztettség, az emigráció, és sérült családi kapcsolatok következményei, mégis olyan szereplők között történik mindez, akik visszaadják az emberekbe vetett hitünket. Viszonylag régen került a kezembe ennyire olvasmányos és minden realizmusa ellenére is szinte mesei könyv, és nem is tudtam, mennyire nagy szükségem volt rá.

A Paradise Garden a felnőtté válás regénye, a coming-of-age történetek egyik változata, melyben a tizennégy éves elbeszélő élete egyik legnehezebb időszakát eleveníti fel. A gyermekkorból a felnőttkorba való átmenet itt a szokásosnál is küzdelmesebb, többek között azért, mert egyik pillanatról a másikra történik. Ez a hirtelen vágás nem más, mint az egész világot és az egyetlen valódi kapcsolatot jelentő anya váratlan halála. A regény szerkezetét is ez a tragikus esemény tagolja, az első rész a haláleset előtti időszakot, a másik pedig az utána történő gyászfolyamatot mutatja be, miközben nagyon sok társadalmi, családi és identitással kapcsolatos problémát is felvet. „Szar dolog tizennégy évesen elveszíteni egy anyát” – summázza az elbeszélő, majd arról is beszél, hogyan osztotta az ő életét is két részre a váratlan veszteség: „Az életem két részre tört. Az egyik rész az előtte, a másik pedig az utána. Előtte anyám volt a válasz, utána maga volt a kérdés.”

Magyar vonatkozások – Marika és Erzsébet

A hazai olvasók számára különösen érdekes lehet, hogy a német író 2023-ban megjelent, és a Német Könyvdíjra is jelölt regényének főhősei magyar származásúak, ezt már keresztneveik is elég világosan jelzik. Az édesanya Marika, a narrátor pedig Erzsébet, akit mindenki csak Billie-ként ismer. Egy csonka család három generációjának három nőtagja, egy nagymama, egy anya és lánya, valamint az ő konfliktusaik, és az általuk hurcolt családi titkok állnak a középpontban, majd egyre inkább Billie saját története, gyásza és énkeresése kerül fókuszba.

A regény első harmadában a Németországba emigrált roma származású anyát és lányát látjuk, akik nagy szegénységben, a társadalom perifériáján, ugyanakkor biztonságot jelentő szeretetben élnek. Egy külvárosi tömbház tizenhetedik emeletén laknak aprócska lakásukban, mirelit ételeket esznek, és felvizezik a maradék sampont, hogy tovább tartson. Az anya takarításból és pincérkedésből tartja fenn magát, és éppen azt tervezik, hogy lerobbant kis Nissanjukkal elmennek a tengerhez. Az összhang és a kötődés kettejük között elképesztő, az első bekezdésektől egyértelmű, hogy egymás számára az egész világot jelentik. Ugyanakkor az is hamar láthatóvá válik, hogy nagyon sok titok lappang ennek a kis családnak az életében: a kamaszlány például nem tudja, ki az édesapja, és születése körülményeit is alig ismeri, az anya pedig nem hajlandó elárulni neki semmit. A bonyodalom akkor indul, amikor bejelentkezik, és ideiglenesen – a jobb orvosi ellátás reményében – be is költözik hozzájuk a Magyarországról érkező nagymama, aki megzavarja az idillt, és konfliktusos személyiségével végül részben a tragédia előidézője is lesz.

Az anya halálával indul a második rész, melyben egy kamasz gyerek néz szembe a felfoghatatlan veszteséggel, azzal, hogy a világa a feje tetejére állt, ő maga pedig szinte légüres térbe került: „Egy növény voltam föld nélkül. Egy csiga voltam ház nélkül. Egy bogár, aki a hátára esett.” A kezdeti lefagyás hetei után pedig idővel szinte road movie-vá válik a történet (nem véletlenül emlegetik a regényben többször Jack Kerouac Úton című klasszikusát), Billie ugyanis elhatározza, hogy felderíti anyja titkait, és elkezdi keresni ismeretlen édesapját. A könyv második fele az első statikusságát maga mögött hagyva felgyorsul, az állami gondozásba vétel, a temetés, az összeomlás, az utazás és az apakeresés folyamata egyfajta boldog befejezéssel zárul, ha nem is pont úgy, ahogyan Billie (és vele együtt az olvasó) elképzeli és várja. A gyászmunka, a lassú talpra állás, az apa utáni kutatás, és Billie önkeresése teszik ki a regény második felét, és szinte észrevétlenül vezetnek át egy világba ahol a főhős talán otthonra lelhet. Ha nem is épp azzal, és nem is épp úgy, ahogy olyan sokszor elképzelte.

Egy kamasz perspektívája

A regény olvasása során egy olyan tinédzser szemszögéből látjuk az egész világot, aki már nem gyerek, de még nem is felnőtt, az egyik legérzékenyebb és egyben legnyitottabb életkorban van, mindent befogad, megfigyel és értelmez, így vele együtt mi magunk is rácsodálkozhatunk a világra. Ezen a nézőponton keresztül észrevehetjük, hogy kegyetlensége és kiszámíthatatlansága ellenére is mennyi jó van benne. Mint például a palesztin bevándorló, Ahmed, aki alig boldogul, de mindig, mindenkinek segít, vagy az álmodozó, mentális betegséggel küzdő Luna a szomszéd lakásból, aki minden pénzét felajánlja a kislánynak, amikor megtudja, mi történt vele. Vagy az az ismeretlen férfi, aki egy gyorsétteremben (ahol Billie egyedül „ünnepli” a születésnapját) kifizeti a számláját teljesen érthetetlen okból. Vagy a csillagok az égen, az északi szelek, a madarak, egy meleg hálózsák, egy nagy adag fagyi vagy egy kényelmes széldzseki.

Mindezeknek a megmutatása közrejátszik abban, hogy nem tudjuk cinikusan szemlélni azt a világot, amit Fischer felépít. Észrevétlenül, lépésről-lépésre veszi rá az olvasót arra, hogy higgyen Billie happy endjében és abban, hogy a világ alapvetően jó hely. Bár a befejezés közel sem egy leegyszerűsített tündérmese zárása, sőt, fordulatot és meglepetést is tartalmaz, mégis, mosolyogva zárjuk be a könyvet, még akkor is, ha a világ és az ember természetét illetően alapvetően inkább Kafkának hiszünk.

Az ismeretlen tenger

Billie történetének egyes részei közül egyik sem felesleges, a lány karakterfejlődése szépen építkezik, de nem nyúlik túl hosszúra, az arányok kifogástalanok, ahogyan a párbeszédek is élőek, és ehhez még hozzátesznek a szimbólumok, melyekkel bátran, de nem túlzásba esve játszik a szerző. Ezek között ott van a csillagos ég, a napraforgó, a vízzel teli medence, a haj és a paróka, a westerncsizma, a balett, és sok minden más, de a legfontosabb mind közül talán a tenger. „A tengerről kevesebbet tudunk, mint a holdról” – jegyzi meg az elbeszélő anyja, és a titokzatos tenger egyszerre válik több meghatározó dolog jelképévé: olyan hely, ahová anya és lánya megszállottan el szeretne jutni. De a végtelen, a szabadság és egyben az otthon szinonimája is, felidézheti a gyász mélységeit, miközben a gyógyulás jelképes helyszíne is.

A Paradise Garden olyan olvasmány, mely együttérzésre és sajnálatra késztet, de egy pillanatra sem válik olcsó nyomorpornóvá. Csendes, korántsem irreális optimizmusa megnyugtató, de az olvasónak el kell döntenie, hajlandó-e hinni benne, akár csak átmenetileg. Érdemes tenni egy próbát.

Elena Fischer: Paradise Garden
Fordította: Horváth Eve
Helikon, 2026, 5499 Ft