Szvetlozar Panov: A dudás (részlet)

A folyónál

Hriszto, aki mit sem tudott a Sztavri bátyával meg az unokájával történtekről, észrevétlenül lopakodott Marija nyomában, csupán százegynéhány lépésnyire hátramaradva. A lány magabiztos léptekkel távolodott Toplestől. „Vajon merre igyekezhet ilyenkor?”, morfondírozott a kíváncsi ifjú. Egyszer csak furcsa gondolat tört rá. A Panicsarka nagy tócsáihoz megy, a Csucsurlija dombra! Oda fel, ahol a hegyvidék kezdődik. Hriszto járt ott néhányszor bátyjával, Szpasszal és a többi sihederrel. Aztán apjuk, Minko megtudta, s amit a két fiú kapott, azt nem tették zsebre. Hét hétig nem tudtak ráülni a megkékült hátsójukra. Kiverte a fejükből a vágyat, hogy még egyszer oda tegyék a lábukat, legalábbis ezt hitte. Hriszto azonban továbbra is sündörgött arrafelé. Eszébe jutott, hogy egyszer, a sötétben megbújva, kihallgatta az öregeket, akik arról beszélgettek, hogy az a hely erőt ad. Hallott történeteket az isteni gondviselésről is, mely az emberi sorsokat irányítja. Mikor egy este megint felment oda, égő tüzeket látott, a csillagok fényesebben ragyogtak, szinte kékben játszva. S most, Mariját követve ismét elfogta az a különös érzés. Valami megrebbent a mellében, megforgatta a szívét, akár a vízimalom kerekét.

Mikor a tócsák közelébe értek, Hriszto a bokrok közé húzódott, és zajtalanul közelített a part felé a másik oldalról. Ismerte a helyet, mégis elképedt, mikor alig néhány rőfnyire maga előtt megpillantotta a lányt. Rögtön behunyta a szemét. Aztán megint kinyitotta. És megint. És megint. Marija úgy állt ott, ahogy az anyja megszülte – olyan volt, akár egy erdei tündér. Arca csodaszép, nyugodt, dereka egyenes, láthatóan nem sietett, könnyed mozdulatokkal leeresztette a haját.

Aztán, vigyázva, hogy fel ne sértse a lábát a köveken, belegázolt a bűvös vízbe. Egyetlen tekintet sem kísérte, csupán a folyót övező fenyőké, no meg Hrisztóé. Ilija kovácsmester leánya a feje búbjától a talpáig megbénította a fiút, mintha jéggé dermedt volna. Lelkében valami ismeretlen érzés támadt – most először élt át ilyesmit. A hosszú, világos haj a lány válla alá omlott, sikertelenül próbálva elrejteni a melleit. A karcsú lábak könnyed mozdulatokat írtak le, melyeket csak Muncsi macska ruganyos járásához lehetett hasonlítani. Hriszto révületbe esett, a látvány kővé dermesztette.

Ebben a pillanatban lódobogás és kiáltozás verte fel a csendet – mintha egyenesen a pokol fenekéről jött volna. Néhány török szökkent fürgén a tócsába, megragadták a halálra rémült Mariját, s az egyik ló hátára vetették. A lánynak még kiáltani sem volt ideje, s a csapat máris elillant, ugyanolyan sebesen, ahogy megjelent. Csend állt be – feszült, rémisztő csend. Hriszto megdörzsölte a szemét, hátha felébred ebből a rémálomból, de mikor kinyitotta, még mindig ott volt a parton. Egyedül.

Amint összeszedte magát, eszeveszetten szaladt vissza Toplesbe. Mielőbb elő akarta keríteni Iliját. Lába nem ismert fáradtságot, nem érezte, ahogy az ágaknak ütközik, nem számolta, hányszor esik el és horzsolja fel magát.

Amint végighallgatta Hriszto zavaros beszámolóját, a kovács, ez a hegyomlásnyi ember, megragadta hatalmas kalapácsát, s már indult is a leányrablók nyomába, de felesége térdre esve, könnyben úszó arccal megállította. Különben is, hol kereste volna őket?

*

A folyónál történtek híre villámsebesen terjedt el a faluban. A hirtelen jött csapástól a bolgárok lelkét mintha dér perzselte volna meg. Miután a nekidühödött férfiak kiordítozták és kiátkozódták, a bánatos asszonyok kijajgatták magukat, Toplesen úrrá lett a gyász. A szülők szíve majd’ megszakadt a fájdalomtól, Marija leánypajtásai lekókadt fejjel zokogtak, s szánakoztak barátnőjük sorsán. Semmi mást nem tehettek az elrabolt lányért. A pogányok uralkodtak földjeik felett. Az is lehet, hogy a birodalom legeldugottabb zugába hurcolták.

Nem tudván mást tenni, próbáltak magukhoz térni a csüggedtségből, rávették hát Hrisztót, hogy hozza elő a dudáját.

Késő este aztán mindenki hazaindult, saját gondjába-bajába merülten. A veszteség érzése mindörökre hatalmába kerítette Marijáék házát…

Toples

Toplest az ősök azután építették, hogy a pogányok a Hegyekhez érkeztek, közvetlenül a Panicsarka folyó partján. „Egy kőhajításra tőle”, ahogy Riszto nagyapa mondta, ez a borotvált fejű férfi, akinek kopasz feje búbjáról hosszú, hófehér hajfonat csüngött alá. Éppen mint a régi bolgároknál. Sűrű, lekonyuló fehér bajuszát hegyesre pödörte. Fürge, dolgos ember volt, kitartását átörökítette utódaira is, családja oszlopa volt, mindenki tisztelte. Sokan jártak hozzá tanácsért, vigaszért, néha segítségért. Senkit sem utasított vissza, s ezért felesége, Ivanka anyó gyakran korholta. Azt mondogatta, egy nap még megbánja ezt a nagy jóságát, de az öreg csak ment a maga feje után, nevetve annyit válaszolt, az is lehet, hogy egy éjjel bánja meg, s hozzátette:

– Tégy jót, hogy jól érezd magad!

*

A Panicsarka óriási kígyó módjára tekergett a völgyecskén át, elválasztva a házakat a földektől. A házak fele vályogból épült, fele kőből. Voltak kicsik, nagyok, mindenfélék, tetejüket lapos fekete cserepek borították, melyek rései közül fű serkent. Néhány kunyhóhoz a folyó mentén tenyésző gyékényből font fészer tartozott. Köztük az utcácskák görbék, sárosak, különösen eső után és télelő idején. A kerítések – akárcsak az emberek: akadt alacsony is, magas is. A templom két óriási diófa között bújt meg, melyek hűséges testőrei voltak. Ősidők óta mellette működött az iskola – apró, udvar nélküli, közvetlenül a főtérre nyíló épület, nem több, mint egy szűk hodály. A hazaszerető emberek immár évtizedek óta ide küldték gyermekeiket betűvetést tanulni. Az utóbbi időben a lányaikat is beadták, ami néhány évvel korábban még elképzelhetetlen lett volna. A toplesiek tudták, mikor kell öntözni, szántani, aratni, betakarítani, őrölni, a búzát hombárba tölteni, kötözni, gyümölcsöt és szőlőt szüretelni. Tisztában voltak vele, mikor kell a csirkéket etetni és a tojásokat összeszedni, mikor kell az állatokat a legelőre kicsapni, fejni, nyírni, levágni. Kora gyermekségüktől beléjük sulykolták, mikor kell templomba menni,mikor vannak Krisztus urunk ünnepei. Örültek az életnek, és a szabadságról álmodoztak.

Az alsó fertályban építettek otthont maguknak a földművesek és állattenyésztők, a felsőben a kézművesek, műhelyükkel együtt. Az új jövevények ezen idő által szentesített szokás szerint telepedtek le a faluban. Közel a karámokhoz, a hegy gerince mentén, a falutól két-három órányi járásra voltak a juhászok szállásai. Ide vitte fel Riszto nagyapa fia, Minko közvetlenül egymás után született gyermekeit, Szpaszt, Nedát és Hrisztót, hogy beavatást nyerjenek a fehér és sárga sajt készítésének titkába. Itt láttak a kicsik életükben először fateknőt, dézsát, keverőt, rézüstöt, kannát. A gyerkőcök szerettek leülni a juhász mellé friss sajtot és vajat csipegetni, amit agyagtálkákban kaptak, a fekete kemencében sütött, még meleg kenyérrel együtt. A tej pedig, amit itt ittak, a legfinomabb volt, amit valaha kóstoltak. Friss volt és sűrű, vastag, sárgás hab borította. Adtak belőle fekete-fehér kiscicájuknak, Muncsinak is, aki nyávogott, elégedetten tekergette a farkát, nyelvével pedig rózsás pofácskáját nyalogatta. Nem tudták, honnan került hozzájuk, de mind emlékeztek, mikor egy kora estén a legkisebb gyerek, Hriszto a kis állattal a karján lépett be az udvarba:

– Anyám, anyám – fordult Gerginához –, megláttam amott az úton, és megsajnáltam – milyen kicsi, milyen éhes! Gondoltam, biztos fél egyedül.

– Persze, fiam – szólalt meg Ivanka anyó. – Már a miénk. Cirógatod majd, úgy, ahogy kiskorodban te is mindig anyád után jártál, tipegtél a nyomában az apró lábaidon, hogy megöleljen, és mindig Muncsinak szólítottad. Hogy ez mért volt könnyebb neked, mint a „mamo”, nem tudom.

– Gyorsan kutassuk át, nincsenek-e serkéi, nehogy megbolhásodjunk tőle! – rendelkezett Gergina, és kezelésbe vette a szerencsétlen állatot, mely hasztalan igyekezett szabadulni erős kezei közül.

Minko somolygott a bajusza alatt, lassan levette a kucsmáját, és végigsimított sűrű haján. A fiatal férfiak már nem tartották a szokást, hogy borotválják a fejüket, lófarkat hagyva, melyet boncsoknak neveztek. Már csak egyetlen valódi lófarkat őriztek, melyet cséplés idején karóhoz kötöttek, s a szérűbe szúrtak, a cséplőszán közelébe, hogy gazdag legyen a termés…

Szvetlozar Panov: A dudás
Fordította: Kovács Gergely Lajos
Napkút, 2026, 3990 Ft