A kocsmák gyógyírt jelentenek a magányra

Fülbemászó gyíkok, magányos arisztokrata törpe, őrültnek tűnő festőművész, esőerdei utazás, bosszúszomjas vadkanná változott fiú és az irodalom lényegét érintő kérdések kavarognak Bernardo Atxaga különös hangulatú, műfajilag is nehezen kategorizálható kötetében. Az Obabakoak című mű eredetileg 1988-ban jelent meg, és szerte a világon a baszk irodalom alapművének tartják. A kötet valóban joggal tekinthető irodalmi klasszikusnak, melynek olvasása közben elmerülhetünk egy olyan világban, ahol a szürreális keveredik a mágikus realizmussal, a humor a tragikummal, és ahol az irodalmi művek születésének, a valóság és fikció viszonyának, valamint az írói eredetiségnek a kérdései is felvetődnek.

Az 1951-ben született szerző minden idők legtöbbet díjazott baszk írója, aki eredetileg Joseba Irazu Garmendia néven látta meg a napvilágot, baszk nyelven írott műveit pedig maga fordítja spanyolra. A magányos ember című regénye már korábban megjelent magyarul, most azonban leghíresebb műve is elérhetővé vált a hazai olvasóknak a Typotex Kiadó Világirodalom sorozatában. A baszk nyelvet a kötet előszavában az író úgy jellemzi, hogy „nincsenek testvérei sehol a Földön”, és valóban, ez a nyelv (saját néven euskara) tényleg társtalan, úgynevezett nyelvi izolátum, mely nem rokon más európai nyelvekkel, és mindössze 700-900 ezer beszélője van, elsősorban Spanyolország északi és Franciaország délnyugati részén. Kis nyelv, melynek irodalma sem kifejezetten gazdag – erre a tényre maga Atxaga is többször reflektál, és mintha könyve írásakor egyfajta küldetéstudat is vezetné, hogy megírja a baszk irodalom alapkönyvét, vagy legalábbis gazdagítsa alig létező irodalmi hagyományát.

Elbeszélések labirintusa

A magyar kiadás „beskatulyázhatatlan regénynek” nevezi a könyvet, de a műfaji meghatározás több mint kérdéses. A három részre osztható kötet ugyanis sokkal inkább elbeszélésgyűjtemény, mint hagyományos értelemben vett regény. Nincs főhőse, a helyszíne, sőt esetenként még a megszólalásmódja is változik. Talán éppen a műfaji bizonytalanság az oka annak is, hogy a cselekmény sem foglalható össze röviden, a legkülönbözőbb történetek sorjáznak az olvasó elé,

a szövegek egyfajta labirintust hoznak létre, melyben örömmel bolyongunk, de nem igazán látjuk, hová vezet majd az egész.

A műfaji és tematikus meghatározhatatlanság persze nem jelenti azt, hogy az Obabakoak nem izgalmas kötet, sőt talán éppen ez a bizonytalanság teszi azzá. Remekül el lehet veszni benne, különös, kalandos, sokszor hátborzongató történetei kifejezetten olvasmányosak, az irodalom létmódjára reflektáló részekben pedig megjelennek a nyolcvanas évek irodalomelméletének legfontosabb kérdésfelvetései, melyek egy része a mai napig frissnek hat.

Az első, Gyermekkor című részben öt történetet olvashatunk öt különböző főhősről. Ezek között persze lehet motivikus kapcsolódásokat keresni, mint például az apaság kérdése, mely az első két írásban is meghatározó, vagy a kívülállás problémája, mely át- meg átszövi a kötetet. Szintén közös jegy a szövegekben az emlékezés és az írás motívuma, a szereplőkkel ugyanis nemcsak történnek az események, hanem részben le is jegyzik őket, naplóban vagy levélben értelmezik a történéseket – ezzel is láthatóvá téve az esemény és a lejegyzése közötti távolságot, a leírás, a megörökítés gesztusát, problematikusságát. Ezek közül az írások közül a legérdekesebb talán az első, melyben egy Esteban Werfell nevű férfi emlékszik vissza ifjúkorára, apjával való kapcsolatára, és egy misztikus eseményre, melyről csak felnőttként deríti ki, hogy semmi köze nem volt a csodához, csupán apja jótékony mesterkedése állt a hátterében. Szintén izgalmas elbeszélés az, melyben egy árva fiú változik fehér vaddisznóvá, hogy feldúlja az őt soha el nem fogadó falut, és minderről egy kanonok leveleiből, töredékekben szerzünk tudomást. A történeteket átitatják a babonák, a hiedelmek és a magány, azoknak az embereknek a reflexiói, akik magukra maradtak egy közösség perifériáján.

A magány és a kocsmák

A második rész (Kilenc szó Villamedina tiszteletére) jóval egységesebb, itt az elbeszélő egy Villamediana nevű faluba érkezik, megismerkedik a helyiekkel, és lejegyzi a legfontosabb benyomásait. Ebben a szakaszban is fontos a kívülállás, a falu közösségéhez nem tartozó ember megfigyelő szerepe. Mintha ez az írás is azt emelné ki, hogy a kívülálló mindig képes megfigyelni a dolgokat; és hogy az író – hivatásából fakadóan – szükségszerűen outsider marad, még akkor is, ha teljesen benne van a történések sűrűjében. Ahogy korábban, úgy itt is fontos motívum az emlékezés. Az írás eleve azzal kezdődik, hogy az elbeszélő példát hoz arra, amikor valaki mindenre emlékszik, és arra is, amikor mindent elfelejt – mindkettő az őrültség szinonimája. „Igaza van, de vigyázni kell az emlékezettel. Az emlékezet, hogy is mondjam… igen, kissé archaikus jellegű, akár a szív. Nem sokat ad a logikára” – próbálja megérteni a narrátor az emlékezés működésmódját.

Itt is fontos motívum a magány, a falu lakói között több elhagyatott, elszigetelt alak is felbukkan, mint például a törpe méretű gróf, aki testi hibája miatt az emberektől elzárkózva él. De az átlagos ember is gyakran magányos, és ezen a történetmesélés mellett talán a kocsmák képesek enyhíteni, legalábbis az elbeszélő szerint: „A magány olyan állapot, amikor még az óraketyegés is társaságot jelent. Eszembe jutottak a kocsmák. »Mennyi életet megmentettek!«, gondoltam magamban.”

Lehet-e újat mondani, vagy mindent megírtak már?

A harmadik, leghosszabb rész (Az utolsó szó nyomában) szintén egységes, egy narratívára épül, és középpontjában, az eddigieknél sokkal hangsúlyosabban az irodalom áll. A kiindulópont egy iskoláskori fénykép, melynek kapcsán az Obabában élő elbeszélő nyomozni kezd. Mintha a felnagyított osztálykép éppen azt a pillanatot örökítené meg, amikor egyik osztálytársa egy gyíkot enged egy másik gyerek fülébe. A gyík a jól ismert helyi babona szerint elbutítja azt, akinek a fejébe beköltözik. Ennek ered a nyomába az elbeszélő orvos barátjával, miközben történetekkel szórakoztatják egymást, és azt igyekeznek meghatározni, mitől lesz jó egy történet.

Ebben az egységben az irodalom válik főszereplővé, és persze a különféle stílusú és témájú történetek. Az elbeszélő irodalomkedvelő bácsikája például a plágium természetén gondolkodik el, és azon morfondírozik, lehet-e még újat mondani az irodalomban. Ki lehet-e találni teljesen eredeti történeteket, vagy már minden csak ismétlés: „Hát éppen ez a lényeg: hogy mi, írók, semmi újat nem teremtünk – ugyanazokat a történeteket írjuk újra. Ahogy mondani szokás: minden jó történetet megírtak már, vagy ha nem, ez annak a jele, hogy rossz a történet. A világ ma nem más, mint egy hatalmas Alexandria; s mi, akik benne élünk, nem teszünk mást, mint kommentárokat írunk mindarról, ami létrejött – ez minden.”

Az irodalomelméleti problémák felvetésével párhuzamosan szórakoztató rövidtörténetek váltogatják egymást, bosszúról, gyűlöletről, szenvedélyről és szerelemről. Testvérek, ellenségek, szeretők és a halál lépnek elénk főszereplőként lírai, tragikus és humoros hangvételű szövegekben. Az irodalom a valóság nyomába ered, miközben maga is valósággá válik, végleg elmosva a határt realitás és fikció között.

A dzsungelrészletet ábrázoló borító remekül megjeleníti azt a burjánzó történetrengeteget, mely az olvasás során feltárul előttünk, és talán még a történetek mágikusságát, csodás voltát is érzékelteti. Az Obabakoak címével ellentétben (melynek jelentése obabai emberek) nem annyira egy helyről és annak lakóiról szól, sokkal inkább a történetmesélés erejéről, valamint a történetek megfoghatatlan, nehezen megmagyarázható természetéről. Az alcímben megjelenő, az utolsó szóra irányuló keresés is arra a narratív kutatásra utal, mely azt firtatja, mi is az, hogy történet. Definíció végül – szerencsére – nem születik, helyette a történeteket működés közben látjuk, és épp ez mutat rá, miért lehetetlen végérvényesen megfogalmazni, mit is jelentenek az ember életében. Talán a magánytól védenek, talán képessé tesznek a kapcsolódásra, vagy egyszerűen csak kínálnak egy helyet, ahol elrejtőzhetünk.

Bernardo Atxaga: Obabakoak
Fordította: Mester Yvonne
Typotex, 2026, 4500 Ft