„Miért hazudik nekem ez a test?” – teszi fel a kérdést Giulia Caminito regényének főhőse, aki fájdalmas tünetekkel küzd, miközben az orvosai szerint semmi baja. A Tünetek című regény középpontjában a harmincas generáció egyik tipikusnak tűnő alakja áll, a történet a kapunyitási pánik nehézségeiről és a feldolgozatlan múlt hatásairól beszél eleven, olvasmányos nyelven, a huszonegyedik századi, szorongással teli világunk háttere előtt.
Az olasz írónak nem ez az első kötete magyarul, korábban már megjelent A tó vize sohasem édes, melyben egy fiatal lány felnőtté válását állította a középpontba. A coming of age történet főhőse egy szegény családból való, külvárosi lány volt, akiben iszonyatos düh és szenvedély munkált, akinek minden egyéb híján az elszántsága volt a legnagyobb ereje. A most megjelent regényben egy teljesen más karakterről olvashatunk életkor, nem és habitus szempontjából is, de a jellemrajz, a belső fejlődés ábrázolása ezúttal is pontos, alapos és meggyőzően felépített.
Hipochondria
Az eredetileg Il male che non c'è (Betegség, ami nincs) címen, 2024-ben megjelent regény főhőse egy harmincéves férfi, Loris, aki a bölcsészkaron végzett, régóta tartó kapcsolatban él, egy könyvkiadónál tölti a szakmai gyakorlatát, és Róma egyik elegánsabb negyedében lakik. Ezen paraméterek alapján akár rendben is lehetne minden, de hogy nincs, az már a szöveg felütését olvasva is egyértelmű. A nyitóképben ugyanis a férfit látjuk, aki a fürdőszoba padlóján fekve próbál úrrá lenni egy erős hasi görcsön, miközben a barátnője láthatóan nem veszi komolyan a problémát. Rövidesen kiderül az is, hogy a főhős hipochonder, nem is a kispályás fajtából. Visszatérő, fájdalmas tünetei ugyanis nem hagyják élni, de orvosai szerint semmiféle szervi baja nincs, és a kivizsgálások is ezt támasztják alá. Szomatikus betegség nem diagnosztizálható, a tünetek és a mögöttük lévő szenvedés azonban valós. Sőt idővel olyannyira elhatalmasodik, hogy a jólöltözött bölcsészből néhány hónap alatt borostás, mosdatlan férfi lesz, aki még az ágyból is képtelen kikecmeregni.
Ennek a lefelé tartó fejlődési ívnek, ennek a fokozatosan mélyülő összeomlásnak az autentikus leírása a regény legnagyobb erénye, a másik pedig – ezzel szoros összefüggésben – maga a középponti karakter, akiről mindent tudunk, köszönhetően annak, hogy a történetet az ő kizárólagos nézőpontján keresztül ismerjük meg. A jellemábrázolás komplexitása miatt a főhős nem sablonos, hanem nagyon is ellentmondásos figura, akit hol sajnálunk, hol megértünk, hol pedig kifejezetten ellenszenvesnek találunk. De Caminito láthatóan nemcsak egy konkrét személyről, hanem egy teljes generációról szeretne beszélni, így az erős lélektaniság mellett társadalmi dimenziója is van a kötetnek. Mindezt pedig tovább árnyalja egy múltbeli szál, melyben a tíz év körüli főhőst látjuk, aki különc nagyapjánál tett látogatásai során egy másik életstílust lát, mint amit a szülei között élve tapasztal. A szabad felfogású nagypapánál megismerkedik természettel, a várakozással, az állatok közötti kegyetlenséggel és végül a halállal is. A szeretett nagyszülő elvesztése, mint ahogy a múltba visszatekintő részekből kiderül, fontos, soha fel nem dolgozott trauma, melynek nagyon is sok köze lehet a harmincéves Loris állapotához.
Katasztrófa a szobában
A realista jellegű, részletező szöveg egy pillanatra sem laposodik el, nem válik sem üressé, sem túlírttá, nagyon jó dinamikával, a múlt és a jelen közötti hirtelen vágásokkal vezeti előre az olvasót a főhős teljes összeomlásáig, majd a részben nyitva hagyott befejezésben mintha a remény, az újrakezdés lehetősége is megcsillanna. De a történet lényege nem a kilábalás, sokkal inkább a krízis és fokozatos kialakulásának ábrázolása. Nem gazdag cselekményt, hanem a lelki folyamatok részletes ábrázolását látjuk, azt, ahogyan a főhős élettere egyre szűkül, ahogy egyre jobban elszigetelődik mindentől és mindenkitől. Egy belső küzdelmet, melynek kudarc a vége, Loris ugyanis nem nyeri meg a szorongása ellen folytatott csatát:
„Mióta nem nyitott ki egyetlen újságot sem, nem kapcsolta be a rádiót, hogy meghallgassa a híreket, mióta nem gondolkodik a politikai és társadalmi helyzetről, mióta nincs véleménye róla, mióta nem ment ki az utcára, hogy megnézze a sztrájkolókat és csatlakozzon hozzájuk, mióta nem ült le a járda szélére egy baráttal vagy ismerőssel, hogy késő éjszakáig politikáról meg irodalomról vitázzanak, (…) mióta nem szeretkezett úgy, hogy belefeledkezett az aktusba, mintha a világ többi része egy távoli univerzumban volna…”
A főhős fokról fokra távolodik a világtól, mindentől, ami a társadalomhoz, a hétköznapokhoz köti, és ez a beszűkülés, elmagányosodás az őt körülvevő térben is láthatóvá válik. Összeomlása végén a mozgástere már szinte csak egy szobára, egy ágyra korlátozódik. Miután gyakorlatilag mindenkit elveszít (kivéve az érte különféle módon aggódó anyját és apját), egyetlen társa marad, a szorongás. Ez a megszemélyesített érzés először nagyapja halálakor jelenik meg az életében, de aztán végig kíséri két évtizeden át. A Katasztrófának nevezett képzeletbeli alak egy szürreális, mindig más és más alakban testet öltő fiatal lány, aki kezdetben csak alkalmanként bukkan fel, de a válság mélypontján szinte el sem mozdul Loris mellől: „Katasztrófa feltűnik a szoba sarkában, kötőtűkkel játszadozik, farkasfüle van, és végtelenül hosszú lába. Ne aggódj, én itt vagyok, mondja Lorisnak, de fel sem emeli a tekintetét, túlságosan lefoglalja a kötögetés.”
Az egyre mélyülő krízist fokozza, hogy a férfi kezében folyamatosan ott az okostelefonja, mely csak tovább táplálja a szorongásából fakadó hipochondriáját. Az állandó keresés, az online elérhető diagnózisok, a részletes betegségleírások tovább szélesítik a Lorist elnyelő örvényt. A férfi beteg emberek csatornáit követi, betegségekről készült képeket nézeget, minden egyes kattintással újabb szörnyűségekkel szembesül, de képtelen kiszállni ebből az ördögi körből.
Kapunyitási pánik?
Mivel azonban a főhős értelmes és gondolkodó ember, bizonyos pontokon képes reflektálni arra, mi történik vele, képes értelmezni saját viselkedését: „Az a benyomása, hogy az univerzum pont így oszlik kétfelé, azokra, akik cselekednek, és nem hagyják, hogy a világ rájuk ijesszen, és azokra, akik olyanok, mint ő, vagyis bármikor készek feladni. És gyűlöletes dolog, ha az ember a második kategóriába tartozik, ha tisztában van ezzel, de képtelen rájönni, hogyan lehet átkerülni a másik oldalra, hogyan kell megragadni a kalapácsot.” Ha irodalmi hagyományt és kapcsolódási pontot keresünk, akkor Loris a tizenkilencedik századi orosz irodalom felesleges embereinek távoli, modern kori leszármazottja. Minden adottsága és esélye megvan ahhoz, hogy eredményes, kiegyensúlyozott élete legyen, de nem képes megragadni a lehetőségeket, nem tud döntéseket hozni, vagy – ahogyan az apja és főnöke látják –, nem tud erőt venni önmagán, inkább belehelyezkedik egy téves áldozati szerepbe.
Az olvasás során, a főhőst figyelve felvetődhet bennünk a kapunyitási pánik fogalma is, mely egészen jól ráilleszthető Lorisra. Ez az elsősorban az Y generációt (milleniálokat) érintő probléma a 20-as, 30-as évek életkezdési krízise, melyet sok esetben a megfelelési kényszer, a felnőtté válástól való félelem és a döntési helyzetek elkerülése okoz. A leírások szerint az elköteleződéstől (munka, párkapcsolat) és a kudarcoktól való félelem az alapja és rengeteg szorongást generál. A főhős esetében ezek a kimondatlan, de nagyon is jelen lévő aggodalmak, és a nagyapa elvesztésének feldolgozatlan traumája együttesen vezethetnek a fent részletezett összeomláshoz. Loris esetében a bizonytalanság okozta szorongás mindenre kiterjed, átfogóvá válik, súlyos hipochondriában ölt alakot, és változtatja egyfajta zárvánnyá a férfi életét, melyből azért nem lehetetlen a szabadulás, ahogy nagyon finoman a regény zárása is sugallja.
A Tünetek elevenünkbe vágó, nagyon is aktuális témákat boncolgató olvasmány, mely egy jól azonosítható generáció problémáira reflektál: a túlságosan magas elvárások és a felelősség okozta bizonytalanságra, valamint a digitális világ kihívásaira. Mindeközben egy törékeny főhős történetén keresztül mutatja meg, mi történik akkor, amikor a szorongás lassan mindenen úrrá lesz. Teszi mindezt úgy, hogy a téma komolysága ellenére is nehéz letenni a könyvet, annyira olvastatja magát – és minden pesszimizmusa mellett is képes erőt adni az olvasónak.
Giulia Caminito: Tünetek
Fordította: Todero Anna
Park, 2026, 5500 Ft
