Erlend Loe: Amit a világról tudni kell (részlet)

Te! Haló! Nézz rám, ha beszélek! Jegyzetelsz? Készen állsz? Bekapcsoltad a felvevőt? Szeretném, ha felvennéd, amit mondok, és közben jegyzetelj is. Akkor meglesz minden. Amit nem mondanak el, az eltűnik. Amit elmondanak, az is eltűnik, de az több időbe telik. Oké? Világos? Kész vagy? Remek.

Nem jókedvemben mondom ezt el. Érted teszem. És az összes Giæverért, élőkért, holtakért és a még meg nem születettekért. Nem is írsz, hé! Tollat a papírra! Úgy ni. Akkor kezdem.

Giæver a nevem. Igen, tudom, hogy ezt tudod, de most azt kell képzelned, hogy többekhez szólok rajtad kívül, végső soron mások is vannak a világon, akik megérdemlik, hogy hallják a mondandómat. Ne legyél annyira elfoglalva saját magaddal. Ott ülsz lent a városban, és saját magaddal foglalkozol, miközben én idefent ülök és a dolgok egészét nézem.

Na, de mindegy, no, Giæver a nevem, éppúgy, mint a tiéd és mindenki másé itt a tanyán. Mindig is idefent laktunk. A Giævertanyán. Rohadt nagy mázli. A domboldal legtetején. Innen látszik egy hegy, amit mások nem látnak, maga a Giæver-hegy, és ha lenézünk, a Iunkertanyát látjuk. Lehet, hogy a Iunkereknek nyáron jut bőven napsütés, de november és március között nem látnak napfényt. Az ő birtokuknak olyan a fekvése, hogy rajtuk kívül senki másnak nem jutott volna eszébe oda építeni egy tanyát, egy lejtő kellős közepére, micsoda ostoba elhelyezkedés, röhögnöm kell. Tudták jól, hogy nem látják őket szívesen a völgyben, és sietősen építették fel a tanyájukat, még mielőtt bárki megállíthatta volna őket. A meredek domborzat miatt aszimmetrikusak lettek. Generációról generációra egyre hosszabb lesz az egyik lábuk, mint a másik. A Iunkerek sík talajon féloldalasok, ettől van ez a mafla, struccszerű, közönséges megjelenésük. Visszataszítóak. A járásukról már több száz méterről felismerhetőek. A nagyapád, Giæver, egyszer ezerkétszáz méteres távolságból azonosított egy Iunkert. Egyelőre ez a rekord. Jó, nekünk talán tovább tart az út a faluból ide fel, de megéri.

Elmondom, hogyan kezdődött ez az egész. Ez jön most. Az elején kezdem. De előbb muszáj kitérnünk a malacos esetre.

A malacos eset

Valamikor a negyvenes évek végén lehetett, vagy az ötvenes évek elején, de szerintem inkább a negyvenesek végén, negyvennyolcban, talán, vagy esetleg negyvenkilencben. Giæver, az apám, kint állt az udvaron, április volt, ebben elég biztos vagyok, mert húsvét környékén jártunk, és az előző este az ivóban voltam és ittam és hánytam és verekedtem. Akkoriban főleg rumos kávét ittam, igazából még mindig, az a legjobb ital, ha az ember olyasmire vágyik, ami kicsit odamar. Úgy látom, ti fiatalok főleg sört meg cidereket isztok. Nem csoda, hogy a bulik, amikre te jársz, sosem indulnak be igazán. Ti leginkább csak ültök és a klímáról meg identitásról beszélgettek. Én mindenesetre egy összezúzott karral ébredtem, aztán feltápászkodtam, és a konyhaablak előtt állva a csapból ittam a vizet. Még mindig hó fedte a földeket, de azért itt-ott már voltak csupasz foltok. Giæver, az apám, kint állt az udvaron és a latyakot verte le a traktorról. Volt egy külön rudunk erre a célra. A latyakrúd. Eredetileg egy vasúti váltókar volt, amit az ükapám, Giæver elcsent, amikor fent a hegyen helyettesítette a váltókezelőt nyolcvanhat őszén, azt mondják. Most ezernyolcszáznyolcvanhatról beszélünk. Gondolom, rájöttél. Mindenesetre most tisztáztam. Az a tapasztalatom, hogy nektek, fiataloknak folyton mindent meg kell magyarázni. A szátokba kell rágni. Különben mindent elfelejtetek. Na mindegy; akkoriban nem illett elcsenni az állam dolgait, ma sem, ami azt illeti, de akkoriban talán még kevésbé. Volt egy határ. Az állam az állam. És az állam dolgaitól távol tartottuk magunkat. Úgyhogy majdnem balhé lett belőle. Vagy következmények, ahogy nevezni szokás. Nilsson, aki akkoriban körzeti főnök volt az állami vasútnál, nem kedvelte a sikkasztást. Mellesleg bifokális szemüvege volt ennek a Nilssonnak. Jó dolga volt, mi? Biztos azt hiszed, hogy az ilyen szemüveget csak jóval később találták fel. Hát nem. Benjamin Franklin találta fel már ezerhétszáznyolcvannégyben, és Nilsson beszerzett egyet magának, ezt jól csinálta, meg kell hagyni. Amúgy sosem találkoztam Nilssonnal, mindez pár generációval az én időm előtt történt, de azt mondják róla, hogy bifokális szemüvege volt és nem kedvelte a sikkasztást. Nagyjából ennyit tudok Nilssonról. Két dolgot. Ja, meg hogy svéd volt, jut eszembe. Vagy legalábbis az apja. Úgyhogy mondhatjuk, hogy három dolgot tudunk róla. De Giæver, az ükapám, egy kis csűrben lakott fent a Svenskåsen-buckán, amíg ő volt az őr, a Giæverhegy keleti oldalán, északra a Iunker-láptól, ami sosem fagy be, erre még nem hallottam jó magyarázatot, minden más befagy, de a Iunker-láp, az nem, ennek nem kéne lehetségesnek lennie, de a leghidegebb tél kellős közepén is láthatsz folyékony vízfelszínt odafent, ki hallott már ilyet. No, de ott lakott az ükapám. Négy szigeteletlen fal és egy fatüzelésű kályha. Időnként felváltotta egy másik legény, Taknes, aki sánta volt és furulyázott, és amikor Taknes megérkezett, hogy váltsa Giævert, az ükapámat, akkor Giæver lenyargalt a faluba és gyerekeket csinált, és ezért te meg én átkozottul hálásak lehetünk. De túl jó volt az a váltókar ahhoz, hogy az ember visszaadja. Még jól jöhet valamihez, gondolta, és jó szimata volt az ükapámnak, Giævernek, a Giævereknek mindig is az volt. Mármint szimatuk. Neked talán még nem olyan jó, de ha jól odafigyelsz arra, amit mondok, akkor meglátod majd, hogy felszínre tör belőled a szimat. Mert az ott van benned valahol, végtére is Giæver vagy. A váltókarlopásra fény derült, és Giævert, az ükapámat megbírságolták, amit levontak a fizetéséből, de megérte. A családnak lett egy rúdja örökre. Az első harminc-negyven évben titokban használtuk, de azóta teljesen nyíltan. Az emberek idővel felejtenek. Ez egy jó dolog. Így válik a lopott holmi tulajdonná.

Na de, Giæver, az apám, kint állt és latyakot kapart a traktorról. A latyak különösen rossz volt negyvennyolc tavaszán, vagy talán negyvenkilenc lehetett, az egy úgynevezett latyakév volt, ez szabálytalan időközönként fordul elő, amikor a fagyok és az enyhülések különösen gyatrán váltják egymást. Amúgy most jut eszembe, hogy Sztálin nagyjából az idő tájt halt meg, úgyhogy akkor talán már átbillenhettünk az ötvenes évekbe is, a nemjóját, nem állhatom az évszámokat, túlságosan is sok van belőlük, én meg persze a kocsmában voltam minden húsvétkor és legtöbbször berúgtam és verekedtem, úgyhogy azt nehéz viszonyítási pontként használni. Ezért használom inkább Sztálint. Ő ötvenkettőben vagy ötvenháromban halt meg, ennek utána tudsz nézni, az ilyesmi jóformán minden könyvben benne van, emlékszem, hogy az emberek örültek, hogy meghalt, de néhányan szomorkodtak is. Vegyes reakciók voltak. De éjjel fagyott, és Giæver, az apám, a latyakot verte épp le a tengelyről, a rúddal, mint említettem. A latyak olyan volt, akár a kő, azt mondta, de az a fajta kő, ami darabokra törik, ha ráütsz, nem pedig olyan kő, ami nem törik darabokra, ha ráütsz.

Most egy kicsit elkalandoztam, azt érzem. Ilyen, ha az ember megöregszik, mocsok egy dolog. Várjál csak, ja igen, a malac. Így történt. Giæver, az apám, épp a jeges latyakot verte le, igen, épp itt tartottam az imént, sajnálatos ez, de majd esetleg kihúzhatod ezeket az ismétléseket, ha le akarnád írni, bizonyára ezt akartad, le akartad írni, ugye? Legjobb leírni. Majd kevésbé fog döcögni a beszéd, ha bemelegedtem, mindig ez van, de ritkán van lehetőségem belejönni a beszédbe mostanság, hiszen itt ülök egyedül, no persze, az anyádat leszámítva, meg azt a rengeteg párnáját, úgyhogy marhára nem vagyok már hozzászokva ahhoz, hogy beszéljek, mindannyian így járunk, várj csak, egy nap te is megtapasztalod, már ha nem halsz meg idejekorán, az ilyesmi rendre megesik, és azok, akikkel ez történik, megússzák, hogy zavarodottá és magányossá váljanak, úgyhogy ennek is megvannak a maga előnyei, de hátulütők is akadnak, ó, irgalom. Ott van például Sivert Liaklev, ő már ötvenháromban meghalt, ugyanabban az évben, amikor Sztálin, igen, igen, most már emlékszem, és ugyanabban az évben, amikor ez a malacos dolog történt, ötvenháromban tehát, mert alighogy Sztálin meghalt, Sivert ugratás közben nekiütközött sível a vonatnak, én közvetlenül előtte ugrattam és elkerültem a vonatot, de Sivert ott jött mögöttem, és akkor jött a vonat is, és ez lett Sivert vége. Micsoda pech. Sűrű havazás volt aznap este, és abban az órában általában nem jött vonat, de késés volt, tudod, idefent gyakran késnek a vonatok télen, úgyhogy épp akkor érkezett, amikor Sivert ugratott. És a vonat mindig úton van. Mindig jön. Ebben biztos lehetsz. De Sivertért túl korán jött. Ez tagadhatatlan. Sokan voltak akkor szomorúak idefent. Remek fickó volt a Sivert. A lányoknak tetszett a járása, ez volt a benyomásom. És talán az arca is. Az ilyesmiben nehezen igazodom ki. Nekem átlagosnak tűnt, de ó, nem, a lányok szerint különösen szemrevaló volt. Az összes nőt megkaphatta volna itt a faluban, úgyhogy bizonyos értelemben jó, hogy jött az a vonat. Mellesleg Sivert halála után még sokáig építettünk ott ugratót. Jó móka volt átugratni a sínek fölött. De a Siverttel történtek után jobban körbenéztünk.

Erlend Loe: Amit a világról tudni kell
Fordította: Purkarthofer Kornél Leonard
Scolar, 2026, 4999 Ft