Elizabeth Gilbert: Várlak majd a folyónál (részlet)

Mit tegyünk, ha életünk legszebb szerelmi története egy idő után a legborzalmasabb rémálomba csap át? Ha a barátunk, aki olyan sok mindenre megtanított bennünket az önpusztító hajlamainkkal kapcsolatban, a betegsége elhatalmasodásával elviselhetetlen partnerré válik? És vajon min múlik, hogy ebben a szorongatott helyzetben a szívfájdalom elemészt vagy utat nyit a legnagyobb ébredésünk felé? Elizabeth Gilbert Várlak majd a folyónál című kötete radikális, a műfaj határait feszegető memoár, amely bárki szívéig elér, aki valaha is függőség rabságában vergődött, és felszabadulásra vágyik. Olvasson bele!
Összeesküvés
2017 júliusában támadt egy ötletem, amelyről azt gondoltam, megment abból a lidércnyomásból, amelyben Rayyával vergődtem.
Elhatároztam, hogy megölöm.
Nem az eutanáziáról, vagyis a könyörületes halálról beszélek, arról a vitathatóan bátor tettről, amikor a szenvedő segítségére vagyunk abban, hogy méltósággal távozzon az élők sorából. Rayya ugyanis akkoriban már egyáltalán nem szeretett volna meghalni, és szemernyit sem törődött a méltóságával. Csak egy dolgot akart, annyi kokaint, alkoholt, vényre kapható gyógyszert és cigarettát fogyasztani, amennyit meg tudott kaparintani. Közben hosszan monologizált arról, milyen bámulatos és erős, hogy dacol a „lejárati idejével” kapcsolatos prognózisával – azt egyszer sem ismerte el, hogy valószínűleg az az oka, hogy minden igényét kielégítem. Mindig újabb és újabb helyekre dugta el a drogokat a „zsaruk” elől, akikről állította, hogy kémkednek utánunk, és a legkülönbözőbb időpontokban küldött SMS-t az East Village-i tiniknek, akik a lakásajtónkig szállították a kokaint. Az ágyban cigarettázva bóbiskolt el, amíg a lepedők, a takarók és a párnahuzatok füstölni nem kezdtek a lehullott parázstól, a forró, viszkető bőréről odaképzelt pondrókat szedegetett le, nekem pedig azt mondogatta, hogy micsoda egy kibaszott csődtömeg vagyok, hogy képtelen vagyok róla jobban gondoskodni.
És mivel nem tudott aludni, én sem tudtam.
Valahányszor lehunytam a szemem, felrázott, és azt követelte, hogy figyeljek rá, vagy hozzak valamit, amire szüksége van, vagy hallgassam meg a szónoklatait arról, hogy ő milyen nagyszerű, én meg milyen borzalmas vagyok.
Már nem érzett fizikai fájdalmat, mert annyira megváltozott, hogy már semmit sem érzett.
Szóval Rayya nem akart meghalni.
Én viszont azt akartam, hogy meghaljon.
Azért, mert a szabadulásnak nem láttam más módját! Ekkor már aktív drogos volt, aki tönkretette a maga és az én életemet, de mit tehettem volna, bevontam volna másokat, hogy lebeszéljék? Vagy ráripakodtam volna, hogy szedje össze magát? Rehabra küldtem volna? Vajon melyik intézmény fogadott volna be egy végstádiumú rákos beteget, akinek muszáj volt opioidokat szednie, hogy úrrá legyen a fájdalmán? Az ördögbe is, egyik hospice sem fogadta ebben az állapotban. Mivel kellett volna előálljak, hogy leszokjon? Fenyegettem volna meg, hogy különben meg fog halni? De hiszen már haldoklott! Ez volt a tromfja, a végső ütőkártyája. A halálos ítélet érinthetetlenné, legyőzhetetlenné és manipulatívvá tette, mert semmi sem hallgattatja el olyan hatásosan a szeretteinket vagy a barátainkat, akik meg merik kérdőjelezni az életben hozott döntéseinket, mint a megfelelő pillanatban odavágott: „Te nem érted, milyen érzés haldokolni.”
Rayya hatalmas egójával sok éven át hirdette: „Ez az én kibaszott életem, és azt teszek, amit akarok.” E tekintetben a maga perverz módján abszolút nyertes volt.
Persze abszolút vesztes is, abból a szempontból, hogy valóban haldoklott, és mindazokat a nemes erényeit – az őszinteségét, a tisztességet, az empátiát, a becsületességet –, amelyeket a leszokás éveiben elért, a függése bűnei teljesen eltörölték.
Ugyan ki állíthatta volna meg? Én? A világ legnagyobb, leggerinctelenebb hajbókolója? 2017. kölcsönös függés olimpiai bajnoka? A kis Ms. Kacsapihe, a connecticuti szőke a könyörgő kutyaszemével és kétségbeesett vágyával, hogy szeressék, és mindenkit boldoggá tehessen?
Nem.
Csapdába estem a pokolban, és azt hittem, a dolgok már nem lehetnek ennél rosszabbak.
De aztán még rosszabbra fordultak.
A rémálom kellős közepén levelet kaptam a főbérlőnktől, amelyben tájékoztatott, hogy eladta a lakásunkat, és legkésőbb két hónap múlva ki kell költözzünk. Letaglózott a hír, mert pont előtte pár hónappal kerestem meg őt, és elmagyaráztam, hogy az élettársamnak végstádiumú rákbetegsége van, és nagyon hálás lennék, ha a kiszámíthatatlan állapota miatt a bérleti szerződésünk lejárta után nem kellene kiköltöznünk. Még extra összeget is felajánlottam, ha engedi, hogy még egy évet maradhassunk. Együttérzésének adott hangot a helyzetünk miatt, és azt mondta, eszében sincs elküldeni minket.
Most azonban olyan ajánlatot kapott, amit nem utasíthat vissza. Azt mondta, nagyon sajnálja, de mennünk kell.
Gyorsan ki kellett találnom, hogyan költöztessem át a paranoiás, hallucináló, engem terrorizáló, drogfüggő, végstádiumú rákban szenvedő páromat egy új lakásba.
Aztán a dolgok még rosszabbra fordultak: hekkerek törték fel a bankszámlámat, ellopták az összes pénzemet, és értesítenem kellett az FBI-t, hogy visszaszerezzék.
Csak képzeljék el, hogyan fogadta ezt a hírt a kokainista, delíriumos, gyanakvó drogos barátnőm.
– A szövetségiek?! – üvöltötte, és a pupillája akkorára tágult, hogy szinte fekete volt a szeme. – Amíg én élek, te nem fogsz a szövetségiekkel beszélni!
A káoszra, az őrületre és bánatra, amit 2017 nyarán átéltem, van egy szó: irányíthatatlanság.
Létezik egy teszt arra, hogy gyorsan megállapítsuk, valamilyen függés csapdájában vergődünk-e, vagy beszippantott-e minket egy kölcsönös függési örvény. Tegyük fel magunknak a kérdést: irányíthatatlanná vált az életed? Amikor nem szabadulhatunk egy helyzetből, vagy amikor egy másik ember szenvedélybetegsége erős hatással van ránk, akkor már semmi nem működik, már azok a dolgok sem, amelyek nyilvánvalóan nincsenek összefüggésben a függést okozó anyaggal vagy viselkedéssel. A lakásunk bérleti jogának elvesztése vagy a bankszámlám meghekkelése nem állt összefüggésben azzal, hogy Rayya félőrült volt a drogoktól, vagy hogy az agyamra a kölcsönös függés sűrű köde ereszkedett, de az ilyesmi megesik, amikor az ember élete darabokra hullik. Hirtelen csőstől jön a baj. Minden szétesik. Kifordul a bokánk, bedöglik a kocsi, elpusztul a kutya. Az embernek semmi felett sincs hatalma, és akkor vesz erőt rajta igazán az őrület, mert olyan érzés fogja el, mintha maga a világ egy fájdalmat osztó gépezet lenne, amely teljes erejével ellene fordul.
Most már persze nem így látom. Valójában 2017 nyarán nem az az érzés fogott el, hogy a világ ellenem fordult, hanem az, hogy én fordultam szembe a világgal.
Hiszem, hogy a dolgoknak van egy helyes és természetes rendje, a Tao, az út, az életmód, ami háborítatlanul igazodik a világegyetem áramlásához és mozgásához, én pedig pontosan az ellenkező irányba tartottam. Ma már úgy gondolom, hogy ha a világegyetemről azt mondhatjuk, hogy akar tőlünk valamit, akkor az az, hogy olyan helyet foglaljunk el benne, hogy valódi harmóniában élhessünk, a sorssal egy hullámhosszon rezegve, túlzott vita vagy kapálózás nélkül. Csakhogy én küszködtem. Harcoltam Rayya, a függés természete, a halála előttünk tornyosuló jelenléte és az agyára telepedő téboly ellen. Megpróbáltam a valóságot az akaratom szerint formálni, amikor kitartottam amellett, hogy a fenébe is, vagy kikényszerítem a „legszebb történetemet”, vagy megölök mindenkit, aki az utamba áll. Megpróbáltam irányítani azt, amit nem lehet, a személyt, akit lehetetlen volt. Ezért hullott szét minden az életemben, és én még akkor sem engedtem.
A fékezhetetlen őrület hatására döntöttem úgy, hogy megölöm Rayyát.
Egy késő éjjel fogant meg a fejemben a terv, amikor Rayya már órák óta ébren volt, az egyik szeme centikre volt a tükröződő felülettől, és egy démonnal ordítozott, akit a szeme visszatükröződésében látott, ami „az agya mélyén él”, hajtogatta.
– Már megint te vagy! – ordította. – Megint te! Ezúttal a kibaszott Rolexemet loptad el!
Képtelenség volt mellette pihenni, mert vagy összevissza kiabált, vagy újra meg újra felébresztett, hogy menjek ki vele a fürdőszobába, és vele együtt nézzem meg a tükörben, hogy a szemében van a démon, sőt mi több, az óráját viseli. (Mondanom sem kell, hogy az órája egész idő alatt a csuklóján volt, ezért azt hiszem, elég kézenfekvő, ki volt valójában a démon a tükörben.)
– Ez a megátalkodott azt képzeli, baszakodhat velem – motyogta Rayya. – De nem tudja, kivel baszakodik, igaz, bébi? Mondd csak meg neki! Mondd meg, kivel baszakodik! Rayya Kibaszott Elias vagyok, úgy bizony. Mondd csak meg, bébi! Mondd csak!
Most kell meghalnia, mondta kimerült elmém, és ez hirtelen nagyszerű megoldásnak tűnt. Hiszen már úgy is haldoklott, nem? Csak fel kellett gyorsítanom a folyamatot, mielőtt még rosszabbra fordulnak a dolgok, vagy mielőtt egy elejtett cigarettával felgyújtja az egész épületet, vagy a piszkos ügyleteivel eléri, hogy mindkettőnket letartóztassanak.
Meg kellett halnia, és nekem kellett megölnöm.
Úgy döntöttem, másnap meg is teszem.
Békében aludtam el újra azon az éjszakán, abban a tudatban, hogy a felszabadulás végre látótávolságon belülre került.
Szeretnék egyvalamit világosan leszögezni: amikor azt mondom, hogy egyszer azt terveztem, hogy meggyilkolom Rayyát, akkor nem úgy értem, hogy egyszerűen átfutott a fejemen, hogy könnyebb lenne az életem, ha ő nem volna. Úgy értem, hogy valóban ez volt a szándékom. Ezt a történetet a maga nyers valójában mesélem el, mert szeretném, ha az emberek megértenék, hogy a kölcsönös függés milyen tébolyulttá képes tenni valakit. Értsd alatta: én vagyok az a kedves hölgy, aki az Ízek, imák, szerelmeket írta, és én kerültem közel ahhoz, hogy előre megfontolt szándékkal meggyilkoljam a társamat, mert megfosztott a szeretetétől, és mert mérhetetlenül kimerült voltam.
Ez az az ember, akivé válok, amikor erőt vesz rajtam az őrület.
Amikor másnap reggel Rayya elbóbiskolt a tévé előtt, elvettem tőle az altatóját és a morfiumtablettáját, zsebre dugtam, és lementem a parkba. Mialatt New York-i lakótársaim a csodálatos nyári fényben élvezték az életet, én egy padon ültem, és a kétféle gyógyszert tanulmányoztam a tenyeremben, és próbáltam kitalálni, hogy alakíthatnám át úgy az altatókat, hogy Rayya morfiumnak nézze azokat, és trükkösen rávehessem, hogy egy maroknyit beszedjen belőlük. Az altatók beszedésére kellett rávennem, nem a morfiumra, ami már nem nagyon hatott makacsul ellenálló drogos idegrendszerére, hogy amikor elveszíti az eszméletét, a hátára ragaszthassak egy rakás fentaniltapaszt, amellyel biztosan megölöm. A tabletták más-más nagyságúak voltak, de ugyanolyan színűek. Az egyik fajtán bevágás volt, a másikon nem. Azon gondolkodtam, hogy ha szerzek egy borotvát, és bevágom az altatókat, vajon el tudom-e hitetni vele, hogy ezek morfiumtabletták? Vagy Rayya észrevenné, ha az összeset összekeverném? Már annyira eltompították a drogok, hogy akár le is nyelhetné mindet, ha egyben odaadnám neki. Ugyanakkor elképesztően paranoiás volt. Hónapokkal azelőtt átvette a gyógyszerprotokollja irányítását; gondolom, félt, hogy megtagadom tőle a drogokat, amelyekre szüksége volt. Felébreszthetem benne a gyanút, ha egy maroknyi tablettát adok oda neki, meg egy pohár vizet, és azt mondom, vegye be ezeket.
Tudtam, hogy nagy körültekintéssel kell végrehajtanom ezt a gyilkosságot. Nem azért, mert féltem a rendőrségtől – arra még csak nem is gondoltam, annyira őrült voltam –, hanem mert nagyon, de nagyon féltem Rayyától. Ha felébred, és rájön, hogy megpróbálom megölni, akkor végem van. Szó szerint. Ha nem én ölöm meg, ő öl meg engem. Úgy kalkuláltam, hogy csak egy esélyem van. De hittem benne, hogy meg tudom csinálni, mégpedig biztos kézzel. Valakinek meg kellett tennie. Valakinek pontot kellett tennie ennek a rémálomnak a végére.
Amikor visszaértem a lakásba, furcsán derűs volt a hangulatom. Büszke voltam magamra, hogy milyen bátor vagyok. Nem mindenki elég okos vagy merész ahhoz, hogy megtegye, amire én aznap készültem.
Vidáman léptem be.
– Szia, édesem! Hazaértem!
Rayya felpillantott a szokás szerint kokainnal, tablettákkal és piával telerakott dohányzóasztal melletti helyéről.
Nem pislogott, a hangja végtelenül nyugodt és józan volt.
– Nehogy összeesküvést kezdj el szőni ellenem, Liz.
Végtelennek tűnő pillanatig néztünk egymás szemébe.
Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha megállt volna az idő.
Mintha valaki megnyomta volna a szünet gombot a drámánk vetítése közben, és mindketten levetettük volna a jelmezeinket, és védtelen lelkekként meredtünk volna egymásra úgy, mint akiket megfosztottak az identitásuktól, a múltjuktól és az egójuktól.
Ismét az idők kezdetén voltunk, a kozmikus tárgyalóteremben, ismét ráismertünk egymásra, és úgy döntöttünk, hogy együtt vágunk neki ennek az utazásnak.
Meddig megyünk el?
A pillanat olyan ismerősnek tetszett a szememben, hogy majdnem elaléltam a déjà vu érzéstől.
Hány életen át csináltuk ezt? Hányszor jutottunk el pontosan ugyanide? Hányszor öltem meg én, és ő hányszor végzett velem? Hogyan akartuk végigjátszani?
– Alaposan gondold végig azt, amit tenni készülsz – mondta Rayya olyan hangon, ami józanabb nem is lehetett volna.