Jehan Paumero pécsi és francia. Amikor Magyarországra érkezett, még élt Puskás Öcsi, és nem voltunk tagja az EU-nak. Kezdettől szórakoztatta az ország görbesége, úgyhogy itt ragadt. Negyvenévesen úgy érezte, ideje megírni mindazt, amit két évtized alatt rólunk, magyarokról megtudott. Magyar nyelven jegyezte le a megfigyeléseit, a kötete címét pedig a francia származású, magyar válogatott labdarúgó, Loïc Nego nyilatkozatából vette kölcsön.
A hazám és az otthonom szerzőjével, a Psycho Mutants zenekar tangóharmonikásával a pécsi éjszakáról, a városban tapasztalható jó energiákról és az itt lakók között kialakult láthatatlan hálózatról beszélgettünk. Szóba került a csokis pogácsa, a transzgenerációs trauma, az identitás, de az is, hogy mióta idegesíti a magyar politika. Azt mondja, a két ország, két kultúra közötti lebegés nem túl komfortos, de sosem megoldás a menekülés, és szerinte Magyarország lakói jobbak, mint amilyennek látják magukat.
Kapott azóta egy kis arcplasztikát. Van, ami jól áll neki, van, ami kevésbé, de továbbra is szép. Viszont érezhető, hogy 50-60 ezerrel kevesebben lakunk itt, mint az ezredfordulón. A válság épp abban az évben ért ide, amikor Pécs volt Európa kulturális fővárosa. 2010 körül rengetegen költöztek el Londonba, Münchenbe, Bécsbe, mert másképp nem tudták volna biztosítani a megélhetésüket. Sok embert ismerek, aki búcsút intett a városnak akkoriban, de senki sem szívesen hagyta itt Baranya szívét.
Főleg az EKF fénytörésében volt szembeszökő, hogy Pécs karaktere megváltozott. 2010-ben el voltunk kényeztetve, jobbnál jobb programok valósultak meg, persze már akkor látszott: elhibázott a koncepció. Abban a dömpingben a koncertrajongóktól a bábszínház vagy a táncművészet szerelmeseiig mindenki talált kedvére való eseményt, a fenntarthatóság biztosítására és a jövő építésére viszont kevesebb energia jutott. Tagja voltam a szervezői csapatnak, úgyhogy belülről láttam: ezeknek a remek kezdeményezéseknek nem lesz folytatásuk. Ahogy az is hamar kiderült, hogy hiába készült el a Zsolnay negyed, a mai napig nincs a hosszú távú működését biztosító elképzelés.
2010-ig Pécs nagyváros volt, és az EKF programjai is erősítették ezt az arculatot, aztán a város drasztikusan összement. Az ezt követő négy-öt évet, amikor bezártak a kedvenc klubjaim, kávézóim és kocsmáim, elég rosszul éltem meg, mostanában viszont megint megjelentek Pécsen a jó energiák. Egy ideig elképzelhetetlen volt, hogy hétköznap estére szervezzek koncerteket, most viszont újra el lehet adni 60-70 belépőt egy külföldi banda fellépésére.
Akik itt maradtak, mind azt szeretnék, hogy Pécs jobb hely legyen, és a fiatalok is egyre inkább felismerik a város értékeit. Nem menekülnek el, hanem itt keresik a boldogulásukat, és láthatóan felrázták Pécset az ötleteik.
Még az első album megjelenése előtt, 2004-ben láttam őket a Sörházban, és hamar össze is barátkoztunk. De az első koncertélményeim között volt a Pécsi Egyetemi Klubban Mitsoura és a Besh o droM is.
Évekig a Pécsi Estből tájékozódtam, és próbáltam szótárral kisilabizálni Gróf Balázs képregényeit, de annyi finomság, annyi helyi poén volt bennük, hogy sokáig nem értettem őket egyáltalán.
Hamar ment. Sokkal nagyobb volt ugyanis a pörgés, mint sejtettem, és rengeteg ismerősre, barátra és jóakaróra tettem szert rövid idő alatt. Az éjszaka sosem akart véget érni akkoriban. Azért ültünk be egy helyre, hogy együtt legyünk, nem voltak az estékkel különösebb céljaink. Általában megengedte a csapos vagy a tulajdonos, hogy maradjunk záróra után, aztán egyszer csak feljött a nap, mi pedig a vásárban találtuk magunkat.
A lehető legkülönfélébb hátterű és érdeklődésű emberek verődtek össze egy-egy ilyen buliban. Mindenki ismert valahonnan valakit, és nem volt ritka, hogy az elektronikus zenei esteket befogadó tévétoronyban kössenek ki a meggyőződéses rockerek, csak azért, hogy lefolytassák az első sör mellett megkezdett vitát. Persze a gépzenéért rajongó ismerőseink se hagyták ki a londoni Gallon Drunk, a szentpétervári Messer Chups vagy a Los Angeles-i Fishbone koncertjeit. A mai napig az az érzésem, hogy létezik egyfajta láthatatlan hálózat az itt lakók között.
Pedig hiányzott Franciaország, főleg a Pécsen töltött első évem alatt. Most elsőt mondok, pedig akkor úgy nézett ki, az lesz az egyetlen, hiszen a Comenius-ösztöndíj, aminek a keretében ide utaztam egy pécsi gimnáziumban franciát tanítani, egy tanévre szólt. Az első három-négy hónapban nagyon hiányoztak a barátaim – a családom akkor még kevésbé, de azt hiszem, ez teljesen normális huszonévesen. Oké, hogy Pécsen nagyon jó volt a buli, de időről időre eszembe jutott, hogy vajon mi mindenből maradok ki, ami eközben zajlik odahaza. Hiányzott a francia gasztronómia is, mert a kifli azért nem croissant, és előfordult olyan is, hogy csokidarabokat tettem a pogácsába akkoriban.
Sokáig nem foglalkoztatott, mennyire vagyok francia, és milyen mértékben magyar. A könyv írásának kezdetén viszont feltettem magamnak ezt a kérdést, és nem volt kellemes szembesülni vele. Egy ideig úgy gondoltam magamra, hogy Magyarországon élő francia vagyok. Aztán arra jöttem rá, hogy nem ilyen egyszerű, az itt töltött két évtized alatt ugyanis a személyiségem része lett a pécsi identitás.
A magyar nyelv persze a mai napig frusztrációt okoz, mert bármilyen jól megtanultam magyarul, sok esetben nem tudom olyan változatosan kifejezni magam, ahogy szeretném. 2020 környékén ráadásul kezdtem azt érezni, hogy megkopott a franciám. A szókincsem sem az igazi, és van pár kifejezés, fogalom, amiket csak magyarul tudok. Akkor már nem tettem a pogácsába csokit, de persze a szavaknál is jobban hiányoznak az emberek.
A mai Franciaország más, mint az az ország, ahol felnőttem. Átlagosan évente egyszer megyek haza, és többnyire csak egy hetet maradok, szóval nagyon kevés időt töltök ott, de azt érzem, minden nagyon megváltozott. Eltűntek a boltból a pénztárosok, a posta teljesen automatizálódott, és a banki ügyeket sem intézheted személyesen, csak online vagy telefonon. A falusi kocsmák, amik kulcsszerepet játszottak az emberek szociális életében, bezártak. Ráadásul fontos gazdasági szereplők vásárolták fel a tévécsatornákat és az újságokat, így a gazda érdekei szerint tájékoztat a média.
A politika régóta érdekel, a franciaországi éppúgy, ahogy a magyar. Hozzáteszem, jót tett, hogy miután ide érkeztem, pár évig nem foglalkoztam vele. Az itteni eseményeket jó ideig nem követtem nyomon, elsősorban amiatt, mert nem beszéltem elég jól magyarul, de szörnyű volt látni az elmúlt másfél évtizedben, hogy Magyarországon baráti társaságokat vagy családtagokat választ szét a politika.
A Fidesz 2006-os kampánya elég markáns emlék nekem. A „Munka, otthon, család” szlogen ugyanis szóról szóra megegyezett a Pétain marsall vezette náci Franciaország jelmondatával. Kíváncsi voltam, felveti-e ezt a szempontot valaki a választást megelőző vitákban, de tudtommal senki nem tematizálta a párhuzamot.
2010 után a választási rendszer átalakítása és a második forduló megszüntetése már bűzlött nekem, ahogy a többi, markáns reform is, amiket a kormány sietett megszavaztatni az uralomra kerülése hajnalán. Aztán a Népszabadság 2016-os bezárásakor éreztem megint, hogy itt nem stimmel valami. Igaz, addigra a francia lapok már rég diktatúraként emlegették Magyarországot, ami akkor számomra még túlzásnak tűnt. A 2018-as, ellenségképekre és félelemkeltésre épülő kampány alatt viszont már nekem is egyértelmű lett, hogy nagyon veszélyes játékot űz a Fidesz. Azt követően pedig, hogy Trump másodszor is az Egyesült Államok elnöke lett, Orbán még inkább felbátorodott.
A menekülés nem megoldás, ezért számomra sosem igazi opció. Nekem nincs szavazatom idehaza, vagyis nincs a kezemben olyan eszköz, amivel befolyásolhatnám a nagypolitikát, az viszont az én felelősségem is, hogy egymást megismerve, egymással beszélgetve és vitákat folytatva hozzájáruljunk ahhoz, hogy Magyarország a jövőben jobb hely legyen. Ezért most úgy látom, nem fogok elköltözni Pécsről egyhamar.
Pár évvel ezelőtt elgondolkoztam ezen, de őszintén szólva nem tudom, hova mehetnénk, mert a populizmus mára már világtendencia.
Meglepni már talán nem, de rendszeresen jön szembe valami, amin nagyot nevetek, mert biztos vagyok benne, hogy ez tényleg csak Magyarországon történhetett. Szórakoztat az ország görbesége, és annak is köszönhető a szabadságérzetem, hogy itt elég lazán értelmezik az előírásokat. Franciaországban ezzel szemben minden túlszabályozott. Édesapám ismeri az összes rendeletet, és ha magyar módra ügyeskedni próbálok, általában szembesít vele, hogy így nem lehet. Legutóbb arra hívta fel a figyelmemet, hogy megbüntetnek, ha papucsban vezetek. Hittem neki, hogy tényleg létezik Franciaországban ez a szabály, úgyhogy a kedvéért lecseréltem a papucsom.
Úgy éreztem, két ország, két kultúra között lebegek, de igazából nem tartozom se ide, se oda. Akkor volt a negyvenedik születésnapom, és valamiféle életközepi válság jelentkezett nálam, plusz kiégtem a munkámban is, az írás azonban mindezekre megoldást kínált. Örömöt adott, hogy belemerülhetek.
A Magyarországra költözésem 18. évfordulóján kitettem egy posztot a Facebookra az itt szerzett élményeimről. Arra a bejegyzésre rengeteg visszajelzés érkezett. Sok ismerősömben ébresztett nosztalgikus érzéseket, és ahogy gyűltek a reakciók, egyre több emlék idéződött fel bennem is. Eldöntöttem, hogy folytatom az írást, és bár nem gondoltam, hogy ebből egyszer könyv lehet, másnap úgy ültem már be a Reggelibe, hogy továbbírom a történetet.
Attól féltem, ha nem örökítem meg a Magyarországon töltött első két évtizedet, elfelejtem, mi mindenben volt részem itt. Hogy miért magyarul? Az élményanyag magyar nyelven idéződött fel bennem, és attól fogva egyértelmű volt, hogy az itt töltött idő filmzenéje magyar.
Éppen ezen dolgozom, mert szeretném, ha a családtagjaim is értenék, de nehéz munka, mert számos kifejezésnek nem találom a francia megfelelőjét, de még ahhoz hasonlót se nagyon. Így egyelőre színtelen a szöveg.
Igen, mert szerintem szélesebb körben nem lenne rá Franciaországban kereslet. Különben is, A hazám és az otthonom a magyarokról és a magyaroknak szól. Mindig is zavart, hogy a negatívumokra koncentráltok és nem veszitek észre a saját jó tulajdonságaitokat. Szerettem volna rámutatni, hogy ennek az országnak a lakói jobbak, mint amilyennek látják magukat. Ez a könyv vallomás vagy inkább szerelmes levél Magyarországnak és a lakóinak.
Sem a zenekar, sem a könyv nem a sikerek miatt született. A mai napig azért játszunk, hogy örömöt szerezzünk magunknak és a közönségnek, akár ötvenen, akár ezren kíváncsiak ránk. A könyvvel lényegében ugyanezt élem át, bár ahogy mondod, teljesen más a ritmusa. Szuper, hogy egyre több olvasóhoz jut el a kötet, de számomra ugyanilyen fontos, hogy írás közben jól éreztem magam. Hiányzik is, mióta kész lettem vele.
Pontosan. A Magyarországra költözésemet követően évekig mondogattam, hogy van dolgom, úgyhogy eltöltök még egy évet Pécsen. A fiam születésekor aztán egyértelmű lett, hogy itt maradok. A feleségemnek az előző házasságából van két nagyobb lánya, és amikor összejöttünk, magától értető volt, hogy nem viszem el őket az apjuk elől. Garantáltam neki, hogy sosem tennék ilyet. És jól gondolod, amikor még csak magamnak írtam a szöveget, már akkor is eszembe jutott, hogy megmutatom majd Leónak. Mégpedig azért, hogy jobban értsen engem és ismerje meg a múltamat.
Keveset tudok a szüleimről, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. És igen, a negyvenéves kori krízisben ez is benne volt vastagon. Vannak a szekrényben csontvázak, és sosem árt, ha kiesnek egy idő után. Abban bízom, hogy A hazám és az otthonom megírásának köszönhetően a fiamnak kevesebbet kell majd pszichológushoz járnia, mint nekem, és az ő életében kevesebb lesz a transzgenerációs trauma is.
Szeretnék franciául írni. Egy autofikciós történet körvonalai kezdenek kibontakozni, de a hozzá illő hangot még keresem. Bizonytalan vagyok, időhiányban szenvedek, úgyhogy bármennyire szeretném is folytatni az írást, egyelőre halogatom.
Mostanában kevesebbet gondoltam erre, szóval egyelőre terv maradt. Szeretem, ha zajlik az élet, ezért könnyen lehet, kétségbe esnék, ha nem lenne a napjaimnak kerete. De egyszer eljön talán az egy év szabadság ideje is!
