Grecsó Krisztián: Ne beszéljünk mellé, minden moszkvai modell szerint zajlik

„Amikor beleállásokat látok, meg küzdelmeket, elő-előfordul, hogy lelkiismeret-furdalásom van, hogy kellene szólni, hogy nem jó így. Két tapasztalatom van ez ügyben. Annyiszor szóltam, és soha semmi értelme nem volt [...] a másik meg, hogy egyszerűen nem bírja a lelkem, muszáj védenem magam” – mondta Grecsó Krisztián költő, író, dalszerző Veiszer Alinda műsorában.

A beszélgetés apropója és kiindulópontja Grecsó februárban megjelent verseskötete, az Ott maradtok egymásnak volt, így először a középkorúságról esett szó, ami az alkotó szerint egy pozicionálhatatlan, körbejárhatatlan, megfoghatatlan állapot. „A magyar társadalomban ilyen nincs. Nincs mint munkavállaló, nincs mint szülő, nem létezik ez a kategória” – mondta, példaként említve a multinacionális cégek világát, ahol szerinte az ötvenévesek már öregnek számítanak. „A középkorúságban panorámásan látsz, fölértél egy olyan látószögre, ahonnan látszanak azok a helyzetek, miszerint nem túl sok csattanó van itt már. [...] A generációnkból nagyon sokan elmentek az utóbbi időben. Azért látszik, hogy vége tud lenni. Kicsit szomorkodunk, megyünk tovább. Az ezzel való szembesülés adott egy nagy sokkot” – mondta. Felidézte az olaszországi és marokkói tapasztalait is, ahol az idősek szerinte sokkal tevékenyebb, jobban integrált tagjai a családnak és a társadalomnak, mint Magyarországon.

Veiszer Alinda felvetésére Grecsó arról is beszélt, hogy a fej-nyaki rákos megbetegedése alapvetően változtatta meg az időhöz és a helyzetekhez való viszonyát. „Lett egy nullázás. Újra kellett építenem az egykori tereimet, meg kellett próbálni birtokokat visszaszerezni” – mondta. Ezt azért sem tartja egyszerűnek, mert nem készítik fel a gyógyultakat arra, hogy mi várja őket a kezelések után, így gyakran rendkívül magányosak ebben a helyzetben, ráadásul csak kevés szakember foglalkozik a különféle testi-lelki problémáikkal.

A szerző az új verseskötete mellett az Apám üzent című, 2024 végén megjelent aparegényéről is hosszabban beszélt. Szerinte kevés ilyen kemény, őszinte könyve van, amit azzal magyaráz, hogy nem volt kedve maszatolni, azt érezte, hogy már nincs sok dobása. Mint most is felidézte, először valamiféle esszeregényt akart írni, hasonló művet, mint Vida Gábor Egy dadogás története című önéletrajzi regénye, de Nádasdy Ádám költő, nyelvész, műfordító „pokoli rossz” próbálkozásnak tartotta az első 80 ezer karakteres szövegkezdeményt. „Dühös lettem, hogy mi az, hogy nekem ennyi megy. Igen, lehet próbálkozni, lehet tágítani az életművet, de azért az is egy ilyen középkorú pillanat volt” – emlékezett vissza.

A beszélgetés második fele elsősorban a közéletről és az irodalmi közeg milyenségéről szólt. „Az irodalmi élet jelenleg nem kávéházi terekben és nem nagyvonalúan zajlik, sőt eléggé kisszerű és szorongós [...] eléggé nehéznek látom a helyzetet. Nagyon kevés a fórum, nagyon kevés a kiadó, középgenerációs, sokkötetes kollégáim megjelenési gondokkal küzdenek, nincs levegő” – mondta Grecsó, aki szerint nincs érdemi különbség a közélet minősége és a kulturális élet minősége között.

A költő, író összességében negatív folyamatokat érzékel a könyvpiacon is, azon belül is főleg a Mathias Corvinus Collegium és a Libri-csoport térhódítását tartja aggasztónak. „Ne beszéljünk mellé, minden moszkvai modellre zajlik. Ha megnézed, hogy ott mi van, és megnézed az elmúlt tizenöt évet, mindig volt egy öt- vagy tízéves utánfutás” – mondta. Szerinte ma a Kádár-rendszerrel ellentétben megjelenhetnek ugyan könyvek, de azok sokszor nem tudnak eljutni az olvasóhoz, mert pénz nélkül a közösségi médiában sem lehet figyelmet generálni. Grecsó zenészként hasonló mintázatokat lát az előadói térben is. „Hogy ki szerepelhet, ki jöhet, ki nem jöhet, ki bérelhet ki termet, ki nem. Most már a terembérlésben is előfordulhat, hogy mit ad isten, nincs hely. Kiadó a terem, kiveheti bárki, csak sosincs szabad időpont” – mondta, egy politikai alapon kialakuló, szürkezónás „hiénarendszer” létezését sejtetve.

Emellett szó esett arról a tavaly novemberi Facebook-posztról is, amelyet Pintér Sándor belügyminiszter nyilatkozata váltott ki. Mint emlékezetes, Pintér a bizottsági meghallgatásáról távozóban a Telexnek azt válaszolta a kórházban hagyott csecsemők megoldatlan helyzetére vonatkozó kérdésre, hogy „nem mi szültük őket, nem hagytuk ott őket”. Ezt Grecsó aljas cinizmusnak nevezte, és azt írta: „Szívből remélem, hogy már egy világi törvényszék előtt felelni fog ezért a minősíthetetlen bűnéért. Sokan bejárnak gondozni, ringatni ezeket a gyerekeket, aggódnak, imádkoznak értük, velük vagyok, és bízom az égi törvénykezésben is, hogy aki efféléket mond és gondol, az a pokol legmélyére jut.”

A szerző az esettel és az érzékenységével kapcsolatban most egyrészt az ifjúkori tapasztalatait idézte fel, amikor egy általános iskolai diákotthon gimnazista lakójaként egészen közelről látta a 6–14 éves gyerekek ellen elkövetett kegyetlenkedéseket, olykor a szexuális kihasználásukat és bántalmazásukat, másrészt azt mondta, hogy járt átmeneti otthonokban, ott beszélgetett gyerekekkel, látta, hogyan működik a gyámügyi és a gyermekvédelmi rendszer.

Arra a záró kérdésre, hogy a per pillanat optimista-e vagy pesszimista, Grecsó úgy válaszolt: „Szeretnék realista maradni, de nagyon bízom, hogy valami elindul. És nemcsak szavazófülkei szinten, hanem mintha valami megmozdult volna, hogy elég. Ezt most sokkal tapinthatóbbnak, radikálisabbnak, egyértelműbbnek érzem, mint a teljesen magára hagyottan, elszigetelten, szigetszerűen létező nyilvánosságtereket eddig, ahol elégedetlenek voltak emberek. Mintha ezek most összeértek volna, de lehet, hogy csak egy buborékban látom ezt így.”

Ha kíváncsi a teljes beszélgetésre, amelyben többek között házasságról, hitről, becsvágyról és annak kordában tartásáról is szó esett, jelképes havi díjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.