Gisèle Pelicot: Himnusz az élethez (részlet)

15

Aztán egy májusi napon meggondoltam magam. Gyaloglás közben. Aznap egyedül voltam, az erdei utat választottam, és az volt a szándékom, hogy a parton megyek vissza. A tárgyalás időpontja közeledett, őszre volt kitűzve. Szüntelenül ez járt a fejemben. A két ügyvédemmel készültünk fel rá. „A fiúk”, már így emlegettem őket, volt ebben valami szeretet, a jelenlétüket tükrözte az életemben. Ezzel együtt is volt bennük valamiféle szemérem és tartózkodás velem szemben. Ebben hasonlítottunk.

Stéphane és Antoine arra kért, hogy teljes egészében olvassam el a vádiratot. Négyszáz oldal. Igazi összefoglalása mindannak, amit az elmúlt években hallottam vagy megtudtam. Ezúttal már nem volt lehetséges fokozatosan megismerni az igazságot, amit mindig is követeltem, egy szuszra kellett elolvasni tízévnyi megerőszakolásomat a legapróbb részletekig. Jean-Loup az egészet kinyomtatta nekem. Nem fogom számítógépen olvasni. El akartam vonulni, összegömbölyödni egy fotelben, bent vagy kint, a papírlapokkal. Az irat a vádlottak hosszú felsorolásával kezdődött. A nevük, foglalkozásuk, címük. Aláhúztam a születési évszámokat. 1997… 1988… Én 1952-ben születtem. A fiatalságuk rejtély maradt számomra. Többletszenvedés. Aztán mindegyikükről következtek a tények. Dermesztőek, végtelenül kegyetlenek. És mégsem voltak jelen az emlékezetemben, távol vannak mindattól, amit el tudok képzelni, szinte irreálisak, bár feketén-fehéren ott állt a nevük a papíron, nyers és hivatalos nyelven. És ők ezen a magatehetetlen nőn ügyködtek, róla merték azt mondani, hogy beleegyezett a dologba.

Összeszorult a gyomrom. Időről időre letettem a lapokat, hogy visszanyerjem a lélegzetemet. Az időpontok fájdalmat okoztak. Felidéztem a megelőző és az azt követő pillanatokat, a helyeket, ahol éppen voltunk, az életünket és azt, hogy boldognak hittem magam. Köztük volt a születésnapom, az a szilvesztereste, amelyet egyszer kettesben töltöttünk, és olyan esték, amikor a gyerekeink épphogy csak elmentek. Jean-Loup is olvasott. És ez nem zavart. „Hogy tudta mindezt elviselni a tested?”, kérdezte néha. Hallani ezt a megválaszolhatatlan kérdést olyan volt, mintha teljesen elmerülnék a borzalomban, egyszersmind látnám, ahogy távolodik, hallanám, amint azt mondják nekem: túlélted. Készen álltam rá, hogy szembenézzek mindennel. Antoine és Stéphane nem titkolta előlem, hogy a tárgyalás lefolyása nekik is szokatlan és rendkívüli lesz: ötvenegy vádlott. Ötven férfi, és az, aki a férjem volt. Egy falka, és Dominique.

Ami őt illeti, vártam a szembesítést. Ami a többieket: félelmet keltett bennem a nagy számuk. És a bíróság zárt ajtaja, amely arra szolgált, hogy megvédjen a tekintetektől, a sajtótól és a megjegyzésektől, egyre jobban nyugtalanított. Egyedül hagyott velük. Összezárt velük. Zavaros és nehezen megfogalmazható érzés volt ez, nem is beszéltem róla senkinek az utolsó hetekben, de minél inkább közeledett a tárgyalás, egyre inkább úgy képzeltem, hogy a tekintetük, a hazugságaik, a hitványságuk és a megvetésük túsza leszek. Nyomasztó vádak nehezedtek rájuk, soha nem látott bizonyítékok. De ettől még ötven ember tömeget jelent az igazságszolgáltatás falai között. A hangjuk óhatatlanul el fogja nyomni az enyémet. Meg aztán a tekintetük, mindannyiuké egyszerre. A válluk egymásnak vetve, mint valami fal előttem. Nem lehet, hogy szívességet teszek nekik? Nem éppen őket védem-e azzal, hogy bezárom az ajtót?

Senki sem tudja meg, mit tettek velem. Egyetlen újságíró sem lesz ott, hogy leírja és név szerint szembesítse őket a bűneikkel. Egyetlen idegen sem jön oda, hogy megbámulja őket, és azon töprengjen, hogyan lehet felismerni egy erőszaktevőt a szomszédai és kollégái között, amikor nyilvánvalóan olyan könnyű beszervezni őket. És főként egyetlen nő sem léphet be és ülhet le, hogy kevésbé érezze magát egyedül, hiszen biztosan másokkal is megesett már, ha én sem vettem észre semmit. A bírák tekintete előtt csak én, a gyerekeim, Antoine és Stéphane állunk majd, szemben egy olyan hordával, amely a negyvenöt ügyvéddel a kétszeresére duzzad.

Ugyanakkor hevesen kívántam, hogy zárt tárgyalás legyen. Néhány hónappal korábban ezt a bírónőnek is többször elmondtam. Az ügyvédeimmel sohasem beszéltünk erről, a dolog annyira nyilvánvaló volt számomra. Egyébként elleneztem az első ügyvédem tervét, amikor felvetette, hogy zárt tárgyalás helyett nagy, nyilvános tárgyalást kellene tartani a nők elleni erőszak problémájáról. Kizártnak tartottam, nem voltam hajlandó a Dominique-kal közös életemet a nyilvánosság elé tárni. Igazságot kellett szolgáltatni, de anélkül, hogy a reflektorfény rám irányulna, nem akartam az áldozat, a szegény nő lenni, ez nem én voltam, nem az, aki lenni akartam.

Aznap minél többet gyalogoltam, annál inkább nőttek bennem a kétségek. Ha Dominique egyedül ülne a vádlottak padján, a zárt tárgyalás indokolt lenne, de így? Egy rakás kérdés zsongott a fejemben, különös keveréke a nyugtalanságnak, a dühnek és a magabiztosságnak. Sokkal erősebb voltam, mint korábban, nem az a nő, aki mindent elveszített. Akkor már együtt éltem Jean-Loup-val. A sétám útvonala visszavitt hozzá, hozzánk. Néhány hónappal korábban még háttérbe húzódtam, ismertem a gyerekeit, de igyekeztem elvonulni, úgy alakítani a dolgokat, hogy ne maradjak ott sokáig, amikor eljöttek. A fia harmincadik születésnapján is visszahúzódtam a kis házamba. De Victor felhívott, azt akarta, hogy velük legyek. De mindenekelőtt ott voltak a saját gyerekeim. Az együtt töltött nyár, aztán a karácsonyi ünnepek enyhítették a feszültségeket. A családom gyógyulófélben volt. Örültem annak, hogy már gyakrabban beszélünk, híreket kapok róluk, újra hallom az unokáim hangját, akik nagyon hiányoztak. Úgy gondoltam, végre rendbe jövünk. Mindenki a maga módján, önmagában gondolta végig az apa és a férj tárgyalását, de együtt megyünk majd a bíróságra, hogy együtt keressünk, ha nem is értelmet abban, ami velünk történt, de legalább valamiféle lezárást.

Most a tengerparton voltam. A tengeri levegő azonnal csípősebbé válik, mélyebben hatol a tüdődbe, kitesz az elemeknek, kicsinek, de élettel telinek érzed magad. Fizikailag éreztem, hogy szükségem van a világra. Nem akartam többé egyedül lenni. Annyi ismeretlen ember tett jót velem, elfogadott, amikor már semmim sem volt. Már nem féltem a tekintetektől, nem féltem attól, hogy az emberek megtudják. A szégyennek át kellett kerülnie a másik oldalra. Azok a szavak, amelyek több mint egy évtizede kísérték a nemi erőszak és az erőszak áldozatául esett nőket, eljutottak hozzám is, és úgy rögzültek a fejemben, mint egy refrén, mintha hirtelen apró pengék élesítették volna a gondolataimat. Mindenkinek látnia kell az ötvenegy erőszaktevőt. Nekik kell lehajtaniuk a fejüket. Nem nekem. Felmentem a dűnén, amely egy kis csúcsban ér véget, aztán a part egyre hepehupásabb lesz, és ott véget ér a séta, rá kell fordulni a Jean-Loup házához vezető ösvényre. De egy percig még elücsörögtem a dűne tetején, távolba vesző tekintettel, néztem az ég és a tenger találkozását, és már tudtam, hogy ki kell nyitni a tárgyalóterem ajtaját.

Amikor hazaértem, Jean-Loup éppen megterítette az asztalt. Közöltem vele a döntésemet, hogy lemondok a törvény által biztosított zárt tárgyalásról. Nagyon csendesen azt válaszolta, hogy a döntés az enyém, és ő mindenben követ engem. Mintha megérezte volna, mi jön.

Étkezés után felhívtam Stéphane-t.

– Biztos benne, Gisèle? – kérdezte, meglepődve a váratlan fordulaton.

Később felhívott Antoine-nal együtt, és mindketten arra kértek, gondolkozzak még a dolgon. Egy hetet adtak. De a döntésem végleges volt. Felszabadított. Ezt már másnap megerősítettem nekik. Nyomban felhívtam Caroline-t. El volt ragadtatva, nem felejtette el azt a lehetőséget, amit évekkel korábban az első ügyvédünk vetett fel. David és Florian is helyeselte a döntésemet. Természetesen elképzelni sem tudtuk a készülődő vihart, lehetetlen volt előre látni. Amire egyébként nem vágytam. Megállapodtunk, hogy az első két hétben a hallgatóság soraiban ülök majd, és azután már csak az ügyvédeimen és a munkatársaikon keresztül szólalok meg. A gazembereket akartam reflektorfénybe állítani, nem magamat. Amikor nem vagyok jól, elrejtőzöm.

Ha ma visszagondolok arra a pillanatra, amikor meghoztam a döntésemet, azt mondom, hogy ha húsz évvel fiatalabb lettem volna, talán nem merem elutasítani a zárt tárgyalást. Féltem volna a pillantásoktól, azoktól az átkozott pillantásoktól, amelyekkel az én generációmhoz tartozó nőknek mindig meg kellett küzdeniük, azoktól az átkozott pillantásoktól, amelyek reggelente habozni kényszerítik az embert, hogy nadrágot vagy szoknyát vegyen-e fel, amelyek követik vagy semmibe veszik, amelyek hízelegnek és zavarba ejtenek, azoktól az átkozott pillantásoktól, amelyek eldöntik, ki vagy, mennyit érsz, majd elhagynak, ahogy öregszel. Pontosan ezeket a húrokat pengette Dominique is, amikor azt mondta, miközben lefényképezett a fürdőszobából kilépve, örüljek, hogy a férjem még mindig kíván engem. Kétségkívül kissé érzékeny voltam az ilyen dolgokra. Ostobaság, de így vagyunk teremtve, mi, szabadabb emberek, önállóbb nők, akik mégis mindig félnek attól, hogy elhagyják őket, vagy rászorulnak arra, hogy megmentsék őket. Így aztán hetvenhez közeledve a szégyen talán könnyebben tűnik el, amikor már senki sem figyel rád. Nem tudom. Én sohasem féltem sem a ráncaimtól, sem a testemtől. Szerettem, és Jean-Loup szeretett engem. A boldogságomnak is szerepe volt a döntésben.

Gisèle Pelicot: Himnusz az élethez
Fordította: Mihancsik Zsófia
Open Books, 2026, 5999 Ft