Bernardo Axtaga: Obabakoak (részlet)

Minden éjjel sétálnék

Katharina vallomása

Legszívesebben minden éjjel sétálnék, de félek, és nem merek. Néha, amikor kicsit jobb hangulatban vagyok, lemegyek a kapuig, és elindulok az állomás felé, közben pedig folyamatosan azt ismételgetem magamban, hogy Katharina, ne légy ostoba, nem számít, hogy üresek az utcák, menj csak nyugodtan, és ne gondolj azokra a dolgokra, amikről az újságok írnak, mert az újságok nagyon szeretnek túlozni – mintha kifejezetten kedvük telne abban, hogy meggyilkolt nőkről és hasonlókról írogassanak. De mielőtt mindezt végiggondolhatnám, már vissza is fordulok, és újra csak otthon találom magam.

Ráadásul egy kicsit kínos is egyedül sétálgatni. Az egyik szomszédom azt tanácsolta, hogy vegyek egy kutyát. Így ha valaki megkérdezné tőlem: „Hogyhogy ilyen későn kóborol a városban?”, azt felelhetném: „A kutya miatt , mert nem akarom, hogy ez a kis naplopó folyton heverésszen, és elhízzon, mint egy malac.” És persze a kutya meg is védene; mert ha már kutyát vennék, akkor olyat választanék, amelyik ki van képezve; amelyik egyenesen torokra ugrik – egy dobermannt vagy ilyesmit.

Ha nem esne annyit ebben a városban, akkor tényleg ezt a megoldást választanám, a kutyát. Clarknak nevezném, és semmiben sem szenvedne hiányt: rizst és húst kapna, és lenne egy kényelmes kis kuckója. De itt szinte folyton esik, és hideg van, így lehetetlen állatot tartani. Nem akarok kutyát csak azért, hogy aztán bezárjam a négy fal közé, és megbetegedjen.

Így hát nincs más választásom, mint lemondani a sétáról, és leheveredni – nem akarok aludni, csak nyugodtan elnyújtózni, és elbúcsúztatni a napot. Ráadásul jól beosztom az időmet. Először kijavítom a matematikafeladatokat, amelyeket a gyerekeknek adok a magánóráimon. Aztán bekapcsolom a rádiót, és olyan magazinokat olvasgatok, amelyekben az Aga Kán szerelmi ügyeiről meg hasonlókról írnak. Ezek persze ostoba lapok, és nagyon felszínesek, de éppen ezért kapóra jönnek, ha az embernek nincs kedve komoly dolgokra gondolni. Később, úgy kettő tájt, nekiállok pulóvert kötni – vagy épp lebontani, amit már megkötöttem, mert ebben is bizonytalan vagyok, nagyon nehezen választom ki a megfelelő színt és méretet.

Amikor már minden rádióműsor véget ért, én akkor is elvagyok: tovább kötögetek, vagy csinálok valami mást, eszem ágában sincs elaludni. Hiszen csak délután tanítok, így nem kell korán kelnem. És aztán ott a vonat – főleg a vonat miatt van ez az egész. Gyakran letagadom magamban, de ha őszinte akarok lenni: várom. Végső soron ezért is virrasztok – a vonat miatt.

Hajnali három óra harmincöt perckor halad át a városon. Addig figyelek, hallgatom az éjszaka neszeit, az ismétlődő hangokat és zajokat, amelyek immár teljesen ismerősek számomra. Például a legutolsó busz valamivel három után áll meg a sarkon, és mindig csak egyetlen utas száll le róla: a fütyülős férfi. Mindig így halad végig a járdán, fütyörészve – néha akár egy egész héten át ugyanazt a dallamot ismételgeti. Aztán negyed négy körül jönnek az utcaseprők. Fél négy körül pedig az is megjelenik, akit én csak Fangiónak^* hívok, olyan sebességgel száguld el a ház előtt.

Először felbőg a motorja, mint egy vadbarom, aztán meg, amikor már messze jár, nyüszít, mint egy megsebzett állat. Majd pár perc múlva megjön a vonat is.

A vashíd jelzi a közeledtét. Addig nem lehetek teljesen biztos benne, mert könnyen összetéveszthető a hangja a széllel vagy valami mással. Ám a vashíd sosem hazudik – az olyan, mint egy hangszóró, és amikor áthalad rajta a vonat, mintha kalapácsütéseket mérne rá.

Többnyire pontosan érkezik: három óra harmincöt perckor. De akadnak napok, amikor késik – olyankor ideges leszek; elkezdem számolni a másodperceket, minden figyelmemet erre összpontosítom, sőt fel is kelek, és kinézek az ablakon. Egyszer csak reggel nyolckor futott be, és én sírtam meg minden, mert biztos voltam benne, hogy baleset történt. Aztán kiderült, hogy valami földcsuszamlás volt, legalábbis ezt olvastam az újságban.

A vonat rendszerint húsz kocsiból áll, és Hamburg felé tart. Nem tudom, mindig ugyanazt a rakományt viszi-e, de aznap, amikor én is rajta ültem, lovakat is szállított. Azt mondták, Amerikába szánják őket, és a kikötőből utaznak tovább. Vajon mi lett azokkal a lovakkal? Nem tudom, és nem is akarom tudni. Könnyen lehet, hogy egy ilyen hosszú út után a mészárszékben kötöttek ki.

A vonat lassít, amikor átmegy a hídon – ez az éjszaka legfontosabb pillanata. Ilyenkor rágyújtok egy szál cigarettára, amit az éjjeliszekrényen tartok, és szabadjára engedem a fantáziámat.

Először a két mozdonyvezetőt képzelem magam elé. Némán ülnek, a gondolataikba temetkezve. Amikor elkezdtek együtt dolgozni, még biztos volt miről beszélniük, és rengeteg mindent mesélhettek egymásnak családról, barátokról… De egy idő után bizonyára kifogytak a témákból. Persze beszélhetnek fociról meg hasonlókról, bár kétlem. Szoktak ugyan ilyesmiről társalogni, de nem hajnali négykor, öt óra munka után.

Úgy képzelem hát őket, hogy hallgatnak, és a műszerfal fényeit nézik, vagy előreszegezik a tekintetüket, a sínekre. Leginkább a sínekre figyelnek. Legalábbis én is így tettem azon a bizonyos napon. A lovak nyugtalanul nyerítettek a vagonban, mert féltek; még én is féltem, amíg meg nem szoktam a sebességet. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban szétcsúszhatnak a sínek. Aztán amikor végre elmúlt a félelmem, csak előremeredtem, mert ugyanaz történt velem, mint a tengernél: megbabonázva figyeltem a síneket, amelyek újra meg újra összefutottak és szétnyíltak – ez történik ugyanis, ha a vonat száznegyven kilométer per órás sebességgel száguld, hogy a sínek játszanak a szemünkkel.

És nem is ez az egyetlen dolog, ami félelemre ad okot a vonaton. Hiszen bármelyik pillanatban előbukkanhat a sötétből egy másik vonat szemből, és akkor frontálisan ütköznének. Persze a mozdonyvezetők nem olyanok, mint én. Ők nem félnek. Talán az első útjukon igen, de aztán megszokják. Úgy képzelem, egykedvűen, közönyösen bámulják a falvakat, amelyek mellett a vonat elhalad. Mindegyikük a saját gondolataiba merül – legalábbis így képzelem. Az egyik nős, két gyereke van, és valahányszor világosságot lát egy ház ablakában, rögtön rájuk gondol. Azt hiszi, ott is gyerek van, aki éppen beteg, vagy nem akar elaludni. És ilyenkor szeretné felhívni a feleségét, hogy megkérdezze, jól vannak-e a gyerekek; mert hát, ugye, ők is lebetegedhetnek, vagy más gond is lehet velük. Így talán valóban az az első dolga, hogy felhívja a feleségét, amint Hamburgba ér a vonat. Vagy ha nem is hívja fel, legalább gondol a családjára.

És amikor az első mozdonyvezető képét elengedem, akkor elképzelem, vajon mit csinál a másik, hogy mi járhat Sebastián fejében. És akkor úgy képzelem, hogy énrám gondol, és legszívesebben idejönne hozzám, ebbe a szobába, ahol épp cigarettázom. És szomorú, hogy nem teljesülhet be a vágya.

Csakhogy ezekkel az ábrándokkal becsapom magam. Mert Sebastián nem gondol rám. Ha gondolna, akkor háromszor fütyülne a vonattal – két rövidet és egy hosszút –, amint átért a vashídon, ahogy a lovakkal való utazásunkat követő negyvennégy napon át minden második éjjel tette.

* Juan Manuel Fangio (1911–1995) argentin autóversenyző.

Bernardo Atxaga: Obabakoak
Fordította: Mester Yvonne
Typotex, 2026, 4500 Ft