Felhúz, de perverz módon érdekel A Dal című műsor, ezért írtam bele a regénybe

„Valahogy úgy lesznek távoli rokonok közeli hozzátartozók, hogy egy sor problémájuk gyökere ugyanaz, de mintha semmi közük nem lenne egymáshoz” – mondja Czakó Zsófia író, akivel a Telex év végi könyves toplistáján előkelő helyen végzett Távoli rokonok apropóján a családregényként való besorolásról, a szövegeiben visszaköszönő személyes élményanyagról és a tehetségkutató műsorok, falunapok iránti olthatatlan érdeklődéséről beszélgettünk.

Inkább véletlenül alakult így. A kiindulópontom és a fő célom az Alzheimer-kór ábrázolása volt, nem pedig a generációs gondolat. Számomra a könyv legfontosabb mozzanata a főszereplő, Margit lázálmainak leírása, amikor a regény elején és a vége felé visszamegy a gyerekkorába. Ezek a részek azonban csak úgy tudtak élni, ha részletesen leírom Margit gyerekkorát. Miután pedig ez megtörtént, rájöttem, hogy kell hogy legyen családja, és kell hogy legyen kötődése a családjához, ezért kitaláltam neki egy valamennyire átlagos családi hátteret: egy nem túl szerető, de nagyon dolgos és szívós falusi családot, aminek túl kell élnie nagy teleket, dunai áradásokat, a világháborút. Aztán már adta magát, hogy lesz neki gyereke és férje, és aztán a lányának, Jankának is lett lánya, Zsuzsika, úgyhogy menet közben annyira felerősödött ez a generációs vonulat, hogy írás közben kicsit el is vesztettem, mi volt az eredeti célom.

Úgy látszik, az én agyam ezt tudja, mert mind a három kötetem ilyen hosszú lett. Leadás után nagyon sokszor felhívtam a szerkesztőmet, Veres Marit, hogy új ötleteim lettek. Ő még dolgozott a kéziraton, és az a szerkesztő halála, ha a szerző még hozzá akar írni a szöveghez. Hála istennek Mari ezeket az ötleteimet kivétel nélkül visszadobta, mondván, már benne vannak a regényben. Szóval egyáltalán nem volt könnyű leadni ezt a könyvet és elbúcsúzni tőle. Sokszor éreztem azt, hogy a főszereplőmhöz Margithoz még kellene írni, de akkor Jankához és Zsuzsikához is jó lenne, mert az sem tartottam volna szerencsésnek, hogy Margit a főszereplő, a többiek pedig csak azért kellenek, hogy Margit tudjon élni. Azt viszont már túlírásnak tartottam volna, ha még mindegyik szereplő kap egy csomó plusztörténést. Például annál az elég fontos motívumnál, amikor Zsuzsika meghánytatja magát, vagy amikor Margit a szájába tömi a szalonnát, a további hozzáírások nagyon felbontották volna az egyensúlyt. Végül úgy éreztem, hogy ez a regény így szikárra lecsupaszítva működik igazán jól.

Persze, nagyon sok elé. Sokkal könnyebb volt az E/1-es elbeszélés, de nagyon izgatott az E/3-as. Emlékszem, még Tardon laktunk, amikor az első szövegkezdeményeket megmutattam a férjemnek, Gerlóczy Mártonnak, aki mindig az első olvasóm. Egyrészt azt mondta, hogy nagyon érdekes, amit csinálok, másrészt megkérdezte, hogy miket olvasok, mert szerinte egyértelműen látszik, hogy az olvasmányaim után fordultam az E/3 felé.

Tompa Andrea könyvei, például a Fejtől s lábtól és a Sokszor nem halunk meg, aztán nagy kedvencem a Nobel-díjas Ivo Andrić, tőle mindent elolvastam, nagy felnőtt mesélőnek tartom, nagyon megszerettem a hangját. A vezír elefántjától A kisasszonyon át a Nyuszkáig mindent falok tőle, de a rövid elbeszéléseit is, mert annyira kellemes, miközben brutális témákról is ír. Van például egy hosszabb elbeszélése egy menopauzát átélő, öregedő nőről, aki a parton fekszik, nagyon szép leírásnak tartom. Összességében én is úgy szerettem volna elmesélni, hogy nem rólam szól a regény, hanem egy nőről, akit felépítek. Emiatt eleinte könnyen lettek bénák a mondatok, nem éreztem hitelesnek őket. Sok idő volt kitalálni, hogy Margit hogyan legyen működő személy, és közben ne legyen túlírt az E/3-as elbeszélés.

Az alapkarakterem, Margit annyiban a nagyanyám, hogy ő volt az alzheimeres hozzátartozóm, akin láttam a betegség jeleit. Nagyon szerettem őt, sokszor aludtam nála, de kiskoromban csak annyit tudtam róla, hogy jó bundás kenyeret csinál, és nagyon kedves. Tinédzserkoromra lett annyira beteg, hogy már nem nagyon tudtunk vele beszélgetni. Akkoriban kezdett el mesélni szilánkokban a gyerekkoráról, de sokszor nem tudtuk, hogy melyik történet igaz, és melyik nem. Azt viszont tudtuk róla, hogy az apukája úgy halt meg, hogy ő három hónapos magzat volt, ugyebár ugyanez Margitnál is megtörténik, tehát ez a motívum innen jön. Felnőttkoromban kezdett el foglalkoztatni, hogy egy ilyen születés és gyerekkor mennyi mindenre determinálja az embert. Azt viszont, hogy milyen pótapát sikerült találni Margitnak, és hogy ez a pótapa ennyire agresszív lett, már én találtam ki. Merthogy rájöttem, hogy szabadságot is adhatok magamnak annyiban, hogy nem kell mindenben ragaszkodnom a nagyanyám élettörténetéhez.

Minden szereplőmnek adtam valamit magamból. Margitnak a komplexusaimat, és szintén neki meg aztán Jankának is a takarítás- és pakolásmániámat, amit főleg azóta élek meg, hogy anya vagyok. Nagyon nehéz leülnöm és játszanom a gyerekemmel ahelyett, hogy rendet raknék körülötte. Aztán ott van Zsuzsika, aki akár az alteregóm is lehetne. Győri születésű vagyok, egy katolikus iskolába jártam 12 évig, és eléggé konzervatív környezetben nevelkedtem. Mindig is szerettem szerepelni, bár volt lámpalázam. Azt hiszem, ha nem jövök fel egyetemre Budapestre, vagy nem megyek el Spanyolországba és Olaszországba lakni, és nem tágul az érdeklődési köröm, illetve ha nem lesz olyan férjem, akinek az enyémtől teljesen eltérő felfogása van, hanem maradok egy burokban, akkor én is lehetnék Zsuzsika, ami nem feltétlenül negatív, inkább csak nem tájékozódik, és nem igazán tudja, hogy mit is szeretne, nem nagyon vannak elvei.

Az egyik talán az imént említett az Ivo Andrić, akinek a legtöbb kötetében van valamilyen történelmi entitás: egy híd, az első világháború vagy pont a gazdasági válság. A Nyuszkában például egy félős ember köré építi az egész történetét, de azt nem írja le, hogy mit él át a teljes ország. A másik indokom pedig az Örkényben jelenleg is megtekinthető Ostromdressz című darab, ami a második világháború alatt zsidó gyerekeket mentő, magát óvónőnek kiadó Kassai Margit 1944-45-ös naplóin alapul. Az ő naplójában szerepel például, hogy két ostrom között elment csobbanni egyet a Gellértbe.

Pont nemrég olvastam, hogy a Fortepan gyűjteménye majdnem 1500 képpel bővült, hála egy fotós hagyatékának, aki végigfotózta az 1936 és 1941 közötti éveket. Tehát ezekben a zűrzavaros időkben esküvőket, játszadozó gyerekeket, kutyakiállításra igyekvő elegáns párt örökített meg. Ukrajna szomszédságában különösen érdekes belegondolni, hogy milyen a háború hétköznapi megélése. Az ember két ostrom között is élni akar, és nemcsak túlélni, hanem azt is, hogy valami szépet is láthasson. A történelmi háttér számomra is fontos, de elsősorban az érdekelt, hogy Margit hogyan éli meg a második világháborút, mit ért belőle 14 évesen Dömsödön, hogyan viszonyul például a katonákhoz, akik között van olyan is, aki nem bántja őt és jóképű.

Mindenképpen szerettem volna valamilyen nagyon mai problémát adni Zsuzsikának. Ez egyrészt az önfejlesztés, az öngondoskodás túlzásba vitele lett, másrészt pedig az, hogy szerepeltetem egy tehetségkutató műsorban. Néhány olvasó felismerte, hogy ez a műsor a köztévé A Dal című műsorára hasonlít leginkább, de sok rokonságot mutat a Csináljuk a fesztivált! című műsorral is. Szerintem Magyarországon én vagyok az egyetlen, aki A Dalt évről évre megkülönböztetett figyelemmel kíséri. Rettentően sok közpénzt elégetnek rá, borzalmasan komoly stúdióberendezés van, és mindenki eljátssza, hogy ez a produkció fantasztikus. Engem ez perverz módon egyszerre érdekel és felhúz. Zsuzsika tehetségkutatós szereplésében főleg azt akartam megmutatni, hogy mennyire kell neki ez a visszaigazolás a köztévétől.

Szerintem Margit karaktere lett alaposan megrajzolt, Zsuzsika viszont már-már karikatúraszerű az önsegítő tanfolyamokkal. Szándékaim szerint a férfiaknak pont a hiányuk ad nagyon erős jelenlétet. Azzal, hogy nincsenek ott, de egyikük-másikuk néha szinte beböfög a szobába, óriási hiány alakul ki. Igazából mindig az van, hogy ők lesznek az anyagi biztonság megteremtői. De aztán szerintem Margitnál is eljön egy pont, amikor a férje fölé kerekedik, mégpedig azzal, hogy lesz egy kis bódéja, ami biztosítja neki az anyagi függetlenségét. Alkotóként is izgalmas volt látni, hogy elkezdett élni a karakterem, aki egyre inkább nyeregben érzi magát. Érdekes viszont, hogy nem költözik el, és nem képes elhagyni a férjét, aki afféle fogatlan oroszlánként ül otthon. Mintha mégis kellene neki az, hogy otthon legyen ez az ember, akivel soha nem tudnak egyenrangúak lenni. Ugyanez a mintázat aztán egy generációval később, Janka házasságában is megismétlődik.

Erről hadd meséljek el egy történetet! Amikor vidéken laktunk, a szomszéd néni, aki demens volt, mindig odajött a kerítéshez, amikor a veteményt csináltam. Pirosnak hívott, mert Piros volt a régi szomszéd neve, aki 12 éve meghalt. Büdöskemagot próbált kérni tőlem, nagyon aranyos volt. Amíg ott laktunk, folyamatosan romlott az állapota. Nagyon sokszor beszélgettem az unokájával, aki naponta látogatta, és nagyon nehéz helyzetben volt, mert gondoskodnia kellett róla, plusz fizetni a ház rezsijét. Ez bizony nagyon kemény teher, és közben ott van a szégyenérzet, hogy miért nem költözöl oda, miért nem veszed magadhoz, miért nem keresel neki helyet egy öregotthonban, ha egyáltalán van hely, és ki tudod fizetni.

A szomszéd nénit időnként meglátogatták a dédunokái is, akik nagyon kicsi gyerekek voltak, és láttam, hogy ott ugrálnak körülötte, a néni pedig ott állt, már se kép, se hang nem jutott el hozzá, a gyerekek meg a telefont nyomkodták és fogócskáztak. A dédiből nem értett semmit a dédunokája, a dédnagyszülő pedig már nem tudta, hogy kik ezek a gyerekek körülötte. Arra gondoltam, hogy hányszor ültünk mi is így a nagyanyámmal, és vajon a nagyanyámnak volt-e azzal problémája, amivel nekem van. Vajon ha a mama még élne, tudnánk beszélni a személyes problémáinkról? És vajon hány olyan nagyszülő van, aki képes a tényleges problémáiról mesélni az unokájának? Szerintem valahogy úgy lesznek távoli rokonok közeli hozzátartozók, hogy egy sor problémájuk gyökere ugyanaz, de mintha semmi közük nem lenne egymáshoz.

Pont a napokban vetettem fel a férjemnek, hogy négyéves gyerekünk vajon milyen irodalmi műveket fog tanulni, mit tanul majd a világháborúról, mi történik addig, amíg eljut a gimnáziumig. Valószínűleg teljesen más képe lesz a világról és a történelemről, teljesen mást fog tanulni, mint amit én tanultam.

Megint a saját családomra hivatkoznék: az első könyvem a nagyapámról szól, akit nagyon szerettem, de aki nagyon sokat zsidózott gyerekkoromban. Fogalmam nem volt, hogy miről beszél, sőt még tinédzserkoromban sem igazán esett le. Nagyon nagy hatással volt rám, még ha nem is gondoltam, hogy ugyanazt a politikai beállítottságot kell továbbvinnem. De így is csak 30 éves koromban jutottam el odáig, hogy szerethetem úgy is a papát, hogy belátom, bizonyos témákban, ne szépítsük, egy barom volt. Ezáltal elkezdhet máshogy élni, függetleníteni tudom magamtól a személyét, és így az én gondolkodásom is tud változni. De amíg nincs meg ez az objektív rálátás, ami bizonyos értelemben eltávolodást jelent, addig nem tudunk ténylegesen közeledni és újraépíteni a kapcsolatot, és csak össze vagyunk zárva az ünnepi alkalmakkor, születésnapkor vagy karácsonykor egy szobába. Veszünk egymásnak ajándékot, de ennyi. Szerintem ez egy jó családban ugyanolyan nehezen megy. Bár a regényben ábrázolt családban van kapcsolódás a szereplők között, és megvan a jóra való vágy, meg az is, hogy a gyerekek generációjának már jobb legyen, közben nagyon sok probléma marad kibeszéletlen.

Igen, nagyon megtisztelő, hogy engem is meghívtak a belgrádi bemutatóra, amire eljöttek a legnagyobb szerb női portál munkatársai és a szerbiai roma közösség egyesületének a vezetője is. Ezt azért tartom fontosnak, mert hiába jelenik meg egy könyv külföldön, ha nincsenek olvasói, könnyen elvész a polcokon. Az is kell, hogy legyenek róla cikkek, amik elmondják, miről szól, és az olvasókat elkezdje érdekelni. Aztán az is fontos, hogy a szövegnek van-e aktualitása az adott országban. Volt például egy olasz kiadó is, ami érdeklődött a Szívhang iránt, és hiába ajánlgattam nekik a Nagypénteken nem illik kertészkedni című kötetet, ami ugye a milánói dómról szól, azt mondták, hogy az olasz olvasókat pont ez az autentikus kelet-európai történet érdekli. Szerintem a szerbiai cigányság izgalmas lehetőség a Szívhang kapcsán. Úgyhogy remélem, hogy nemcsak a polcokon áll majd, hanem lesz néhány olvasója, és megtalálja a kapcsolatot egy másik ország olvasóival.