2025 végén 25 fontos művészt, tudóst, gondolkodót kerestünk meg azzal, hogy meséljenek a Karakternek arról a 2000 után – vagyis az utóbbi 25 évben – megjelent könyvről, ami valami miatt fontos, meghatározó, szemléletformáló, inspiratív lett nekik. Amit jó pillanatban olvastak (újra). Ami betalált.
Sorozatunk zárásaként Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, az Örökölt sors – Családi sebek és a gyógyulás útjai című kötet szerzőjének válaszát közöljük.
„Családregény? Ide vele! Ennek a műfajnak egyszerűen nem tudok ellenállni. Mindig kíváncsi vagyok, ki hogyan meséli el a történetét annak a bonyolult és nehezen megragadható rendszernek, amit családnak hívunk. Hogyan látjuk azokat, akiket születésünk óta ismerünk, akiket szeretni, de legalábbis elszenvedni rendeltettünk? Mit kezdünk a közelségből fakadó, egymásnak feszülő érzésekkel, azzal az ambivalenciával, amely szinte elkerülhetetlenül születik meg a legszorosabb kapcsolatainkban?
És hogyan viszonyulunk azokhoz, akik testileg a legközelebb vannak hozzánk, miközben érzelmileg gyakran a legtávolabbinak tűnnek?
Számomra Vida Gábor Egy dadogás története című családregénye (?), önvallomása (?) messze kiemelkedik az elmúlt 25 év olvasmányélményei közül. Örök kedvenc, dobogós minden összesítésben. Vida úgy ír, hogy az embernek az az érzése, mintha langymeleg nyári estén ülnénk egy vén diófa alatt, és úgy hallgatnánk a történeteit. Hümmögnénk, mert bár nem rólunk beszél, mégis magunkra ismerünk. A mi zsigereinkben is ott él a generációkon keresztül ismételt autoriter családi rendszerek emléke, az elnyomó társadalmi berendezkedések tapasztalata, a tanult tehetetlenség felmenőktől kapott nehéz öröksége. Vidában nincs semmi modorosság, nem leplez és nem idealizál.
Már-már kíméletlenül őszinte, hisz tabukat dönteni máshogy nem is lehet – márpedig ahol család van, ott tabu is akad bőven, azokat meg idővel tényleg nem árt ledönteni.
Az Egy dadogás története mégis mindannyiunk története. Nem beszél itt folyékonyan senki, ebben a régióban legfeljebb néha lendületet kapunk, hogy aztán újra összeakadjon a nyelvünk, és ne legyünk képesek kimondani, ami kikívánkozna. Ezért aztán hallgatunk, miközben gyűlik a frusztráció, amiről minimális pszichológiai tudás birtokában is tudjuk, hogy agressziót szül. Megszégyenülünk, aztán mi magunk is megszégyenítünk, szorongunk, aztán másokat szorongatunk. Töredezett narratívákban élünk, töredezett narratívákat adunk tovább. Valahogy nem akar összeállni az egész, kettétört igazságok vidéke ez. Pedig talán csak annyira lenne szükség, hogy csendben leüljünk egymás mellé, kivárjuk a szavak megszületését, és megnyugtassuk a másikat: nincs baj, a mi lendületünk is számtalanszor megbicsaklott már, és elismernénk, hogy mindannyian egy hajóban evezünk – az emberi lét rozoga lélekvesztőjében. Vida regényének számomra talán legnagyobb érdeme a szembenézés bátorsága, ami még mindig fájóan keveseknek sikerül.”
A körkérdésünkre adott további válaszok ide kattintva olvashatók.
