Alekszandr Baunov: A rezsim vége (részlet)

A réteges alapzat szilárdabb

[…]

Hogy ne számítsanak a biológiai és az alkotmányos öregség miatti távozására, az akkor öregnek még nem mondható Putyin ugyanazt kezdte csinálni, mint egykor a korosodó Franco. Ebben az időszakban jelentek meg a sajtóban az első fotók, amelyek Putyint meztelen felsőtesttel, nemegyszer lóháton vagy túraruházatban, a tajgán ábrázolták. 2011-ben volt búvárkodás is, amikor Putyin könnyűbúvár-felszerelésben a Fekete-tenger fenekére merült, ahonnan egy antik amforával kezében bukkant elő. (Később az elnöki adminisztráció szóvivői majdnem nyíltan ismerték el, hogy az amforát odakészítették neki.) 2012-ben Putyin felszállt motoros sárkányrepülővel egy darucsapat vezetőjeként, készültek felvételek arról, hogyan enged szabadon egy távol-keleti erdőbe fogságban nevelt amúri tigriseket (2014), hogyan merül batiszkáffal a Fekete-tengerbe (2015) és így tovább. Ugyanazt a célt, a vezetői és a fizikai öregedés látványának késleltetését szolgálták kozmetológiai beavatkozások is, amelyek eredményeként az oroszországi vezető látható öregedése mintha hirtelen jött volna, a pandémia idején, közvetlenül az Ukrajnába való betörés előtt.

A fiatal, később pedig fiatalos vezető, Vlagyimir Putyin, kihagyva a nép atyjának stádiumát, hirtelen szinte öregemberré változott. És bár a hivatalos bloggerek igyekeztek a fiatalok körében „Vova bácsinak” (a fivér megöregedett verziójának) képét népszerűsíteni, éppen a Navalnij által is gyakran használt „papó” becenév vert gyökeret. Igaz, Navalnij a „bunkeros papóról” beszélt, utalva bármilyen kapcsolat szinte paranoid szűrésére, amelyet az oroszországi vezető a pandémia kezdete után vezetett be. Ugyanakkor a belarusz diktátor, Lukasenka, aki Putyinnal egyidős, sőt kicsit fiatalabb is, bár évekkel korábban került hatalomra, éppen az apaszereppel kezdte, és szinte konzerválódott benne az utóbbi harminc évben.

Ugyanakkor egyfajta politikai „bunker” kezdett kialakulni Putyin körül, olyan szereplők csoportja, akik attól tartottak, hogy az utód, amint hatalomra kerül, elkezdi a rendszert a maga kénye-kedve szerint átalakítani, meggyengítve annak politikai és ideológiai alapköveit, és Oroszország ismét a liberális Nyugat alattomos kezébe kerül, a jelenlegi nómenklatúra pedig elveszíti hatalmát. Ha Spanyolország „bunkere” egy új polgárháborútól való félelmet hirdetett, Oroszország „bunkere” egy új peresztrojkától rettegett. Ebbe a csoportba olyan teátrális, már-már komikus szervezetek is tartoztak, mint Jevgenyij Fjodorovnak, az Állami Duma képviselőjének Nemzeti Felszabadítási Mozgalma (ez 2012-ben alakult). Tagjai egy furnérlemezből készült atomrakéta-makettel járják Oroszország városait, és miközben bemutatják az összegyűlteknek, kórusban skandálják: „Washingtonra!” Benne voltak az oroszországi „bunkerben” a rezsim erőszakszervezeti szárnyának legjelentősebb képviselői is.

Az orosz vezető politikai és fizikai öregedésével párhuzamosan zajlott a hatalom megszilárdításának folyamata. A szabadság buborékait, amelyek az öregedő Franco alatt, ha nem is habozás nélkül, de egyre szaporodtak, Oroszországban mintha tűvel szurkálták volna ki, egyiket a másik után. Putyin első hatalmi éveiben az állam átvette az összes jelentős politikai és hírcsatornát. Putyin nem felejtette el, hogyan sikerült 1999-ben a televízió segítségével néhány hónap alatt őt, a tegnap még alig ismert funkcionáriust a legesélyesebb elnökjelöltté emelni, és ellenfeleit – a politikai nehézsúlyúakat – letarolni.

2014-ben a magántulajdonban lévő Dozsgy hírcsatornát kivonták a kábeles sugárzásból, és csak az interneten maradt meg, mígnem ott is blokkolni kezdték, már a háború kezdete után. Az 1991. augusztusi puccskísérletet túlélő legendás Ekho Moszkvit 2022. március 1-jén a főügyészség utasítására leállították. A rádiót egyenesen adás közben kapcsolták ki, honlapját letiltották, archívumát törölték, a frekvenciát pedig az RT Holdingtól átadták a Ragyio Szputnyiknak. 2014 után a rezsimnek sikerült több nagy újság és internetes portál vezetését vagy tulajdonosi körét megváltoztatnia. Végül 2016-ban a Duma elfogadott egy törvényt, amely megtiltotta, hogy külföldi befektetők húsz százaléknál nagyobb részesedéssel rendelkezzenek bármely médiumban – beleértve a nyomtatott életmódmagazinokat is.

2017-ben elfogadták a külföldi ügynökökről szóló törvényt. Ezután minden olyan médiaszolgáltatót vagy akár nyilvánosan megszólaló magánszemélyt, aki külföldi pénzt kap, „külföldi ügynöknek” bélyegezhetnek, és ezt a megjelölést számos korlátozás követi. Így az a folyamat, amely a német Burda divatmagazinnak még a szovjet piacra való 1986-os bekerülésével kezdődött, teljes kört írt le. A kör az ukrajnai inváziót követően zárult be, amikor az új évszázad első évtizedében világnézeti befolyással bíró globális magazinmárkák, köztük a divat- és életmódmagazinok, kivonultak az orosz piacról. Néhányuk után helyi kiadványok indultak, amelyek más néven utánozták őket, de félénkebbek, óvatosabbak voltak az új helyzetben, amikor a médiaszféra aknamezővé vált. Hasonlóképpen, de a sajtóhoz képest lassabban, fokozatosan korlátozták a színház, a mozi, a könyvkiadás és az oktatás szabadságát. A könyvkiadókig utoljára ért el a hatalom keze. Az előzetes cenzúra infrastruktúráját – a Sajtó Államtitok-védelmi Főigazgatóságát – a gorbacsovi peresztrojka idején szétverték. A ’90-es évek elejére a cenzúra teljesen megszűnt, ráadásul kifejezetten tiltja az alkotmány. Ezért a cenzúra kaotikusan kezdett visszatérni: egyes állampolgárok panaszai és feljelentései alapján, akik úgy vélték, hogy ilyen módon hazafias kötelezettségüknek tesznek eleget.

A cenzúra alapját (és tilalma kijátszásának alapját is) számos 2012 és 2022 között elfogadott elnyomó jogszabály képezte (hasonlókat még ma is alkotnak). Az ilyen törvények egyik köre a hívők érzelmeinek védelméről, a szélsőségesség és a terrorizmus elleni fellépésről, az LMBTQ-propaganda betiltásáról, az LMBTQ-nak szélsőséges mozgalommá nyilvánításáról szólt, egy másik kör pedig a nácizmus védelmezéséért, a történelem átírásáért, az orosz hadsereg és az állami hatóságok lejáratásáért járó büntetőjogi felelősségre vonásról. Nemcsak bármilyen kritika, hanem a kellemetlen tények sima említése is büntetendő lett.

A külföldi ügynökök könyveinek a könyvtárakból és számos üzletből való eltávolítása mellett a cenzúra visszatérésének leglátványosabb jelképe az a történet volt, amikor az ország legnagyobb kiadója, az ASzT 2024 áprilisában újranyomta Roberto Carnero olasz író Pasolini-életrajzát, amelyben a zseni magánéletére vonatkozó sorokat, bekezdéseket és oldalakat fekete festékkel takarták el. A kiadó így illusztrálta az LMBTQ-propagandát tiltó új törvénynek való megfelelést.

A független színházakkal szembeni támadás első jelképértékű megjelenése a Hetedik Stúdió (vagy egyszerűen csak „a színházi ügy”) esete volt Kirill Szerebrennyikov és munkatársai kapcsán 2017–2020-ban. A rezsim még nem szánta el magát, hogy az alkotásért büntessen, és ahol lehetett, gazdasági jogszabályokat használt a kiszemelt áldozatok ellen. A kortárs művészet már amúgy is gyanúsnak tűnt a hatalom őrzői számára, de ha még politikai kritikával is keresztezték, az már halálos bűn volt a rezsim szemében. „A színházi ügy” segített a rezsimnek abban, hogy megfogalmazza az alkotó értelmiséggel való kommunikáció elvét: semmit ellenünk a mi pénzünkért.

„Miénknek” vagyis „állami” pénznek ez ügyben az adófizetők, magánszemélyek és vállalkozások pénzét nevezték, amellyel a rendszer nemcsak saját belátása, hanem esztétikai ízlése szerint is jogosult volt rendelkezni. Ennek ellenére a kortárs művészet, a színház és a mozi továbbra is részesült magán- és állami támogatásban, mert a presztízsfogyasztás és a szabadidő eltöltésének zónájába tartozott, és segített fenntartani egy kulturált ország hírnevét a külföld előtt. A finanszírozás feltételei azonban egyre szigorúbbá és kiszámíthatatlanabbá váltak.

Ezt a kétértelműséget az ukrajnai invázió törte össze. Nemcsak az egyszerű polgárokat kezdték börtönbe küldeni a szavaikért – például mert mások posztjait megosztották vagy újra közzétették a közösségi médiában –, hanem a művészeket is elkezdték bíróság elé állítani a munkájukért. 2024 júliusában Zsenya Berkovics rendezőt és Szvetlana Petrijcsuk drámaírót hat év börtönre ítélték egy darabért, amely két évvel korábban elnyerte a legmagasabb nemzeti színházi díjat, az Arany Maszkot. A Hetedik Stúdió ügyétől eltérően itt senki sem próbálta az elnyomást gazdasági indítékokkal leplezni. Az ISIS toborzóinak hálójába kerülő fiatal nőkről szóló darab miatt a szerzőket „a terrorizmus igazolásával” vádolták. Ugyanezzel a logikával Dosztojevszkijt is elítélhették volna gyilkosság és rablás igazolásáért a Bűn és bűnhődés című regénye után. Különben még itt is alkalmaztak álcázást: mindenki számára világos volt, hogy Berkovicsot az interneten terjedő, de az ügyben közvetlenül nem említett háborúellenes versei miatt állították bíróság elé.

A hagyományos értékek ideológiája, amelyet a rezsim 2012 óta egyre szélesebb körben alkalmazott, alig érintette a vezető egyetemeket. A legtöbb oktató és hallgató egyformán távol állt mind a hivatalos konzervativizmustól, mind egyes nyugati egyetemek ideológiai szélsőségeitől. A diákokat és az oktatókat azonban egyre inkább arra kötelezték, hogy ne nyúljanak érzékeny témákhoz a történelem és a politikatudomány területén. A független professzorok szerződéseit nem hosszabbították meg. Végül 2020-ban megkezdődött a Népgazdasági és Közszolgálati Akadémia szétverése – amely a francia École Normale Superieure párja lehetett volna, a leendő köztisztviselők számára létrehozott felsőfokú tanintézmény – és vezetésének cseréje. A nem kívánt vezetők és tanárok elleni büntetőeljárás oka ismét pénzügyi volt. 2020 és 2024 között a legszabadabb és nemzetközileg legintegráltabb egyetemeket, köztük a Moszkvai Gazdasági Főiskolát is az állam alá rendelték, „szuverenizálták”.

Alekszandr Baunov: A rezsim vége
Fordította: Marosi Lajos
Helikon, 2026, 7999 Ft