Vannak bitang kemény mélypontok egy párkapcsolatban – erős idézetek Grecsó Krisztián interjújából

Bár Grecsó Krisztián az elmúlt két évtizedben főleg prózát írt, pályáját versekkel kezdte. A napokban megjelent új verseskötete, az Ott maradtok egymásnak előtt hat éve jelentkezett lírakötettel (Magamról többet). A Buksóban költői színre lépéséről és az őt foglalkoztató témákról is beszélt, így szó esett a gyermekvállalás öröméről és közhelyeiről, a hosszú kapcsolatokról és a szerelem szükségszerű átalakulásáról.

„Vannak bitang kemény mélypontok egy kapcsolatban, amiről a figyelem meg az ösztönös mondatok árulkodnak a leginkább. Amikor nagyon elfogy benned a szeretet meg a türelem, olyankor nagyon szikrázó terep az együttélés”

– mondta.

Nyáry Krisztián idézett Grecsó egyik új verséből, amely az ötvenes férfiak utolsó szeretkezéstől való félelmeiről szól. Egy rövid részlet a beszélgetésből:

Amikor leírtam, engem is meglepett, és most az lepett meg, hogy ez többekben felmerül. […] Esküszöm neked, hogy amíg le nem írtam, nekem tulajdonképpen nem forgott a fejemben, de van ennek egy egészen egyszerű fizikális és kevésbé metafizikális háttere is.

Tudod, valóban nem kellene gondolni, különösen azért nem, mert mindenféle gyógyszerek vannak már, amik segítenek, ha véletlenül megszorultál, és vesznek videóra titokban. De a viccet félretéve, már látszik. Mintha valami dombtetőre értél volna fel, ahonnan más perspektívák vannak. És a középkorúságban pont az rémisztő, hogy rálátsz egy korra, rálátsz egy perspektívára, ahol nincsen csattanó, ahol nincsenek átalakulások, ahonnan már látszik ennek az egésznek az elképesztő végessége. És szerintem azért merül fel, hogy fogom-e majd tudni, amikor a feleségemmel utoljára szeretkezünk, mert látszik, hogy van vége. A negyven után ez még nem látszik szerintem.

Nyáry arra is rákérdezett, miért tűnik úgy, mintha Grecsó az életével is számot vetne az ötvenedik születésnapja előtt. Szerinte még nincs itt az ideje, hogy a saját Őszikék ciklusát írja. Ha már balladák: a szerző egyszerre emeli fel és rombolja le ezt a mostanra korszerűtlennek ható műfajt az új kötetben.

„Morzsák, félmondatok, rosszul idézett versszakok ott vannak a fejünkben. Persze vannak kivételek, akik marha jók. […] De megdöbbentett, hogy például Arany mennyire dolgozik bennem, én nem tudtam, sosem voltam igazán lelkes Arany-olvasó. Nem találtam oda íróként, nem nőttem fel az aranyi lírához befogadóként úgy, hogy az független legyen valamilyen kényszertől. Ehhez képest egyszer csak azt vettem észre, hogy bődületesen dolgozik bennem, és egyszer csak elkezdett hiányozni, és elővettem.”

Grecsónak éppen a balladák kapcsán jutott eszébe, hogy ma már „döbbenetesen nagy verset kell írni ahhoz, hogy a központi tudatalattiba vagy az általános nemzeti tudatba ez bekerüljön. […] Óriási kérdés, hogy lehet-e ma még ilyen verset írni, hogy létezik-e még olyan, hogy valaki akkora verset ír, hogy abban valamilyen félmondat elindul. Én bízom benne, hogy lehet.”

A beszélgetésben szó esett Grecsó fej-nyaki rákos megbetegedéséről is, amit 2018-ban diagnosztizáltak nála. A szerző többször beszélt a nyilvánosságban arról, mit élt át akkoriban, írni pedig leginkább versben tudott róla. „Nem titok, beszéltem már róla, […] rákbeteg lettem. Ennek az elbeszélhető története banális. […] Rémületes tud lenni a kisiklás, ahogy nem találod a visszautat a saját életedbe. És akkor elkezdtem a nyugatosokat nézni. Ez a betegség rendkívül alaposan dokumentált a Nyugat első nemzedékében. Nemcsak sokat írnak róla, hanem nagyon sokat nyilatkoznak is róla, ami nekem nagyon sok szempontból tanulságos volt akár a kiállásom szempontjából is. […] Mivel akkoriban nem volt történetem, a prózamondatok nem jöttek, elkezdtek ömleni azok a versek, amelyek valamilyen módon dialógust nyitottak.”

Grecsó azt is elmondta, hogy fekete öves önsajnálónak tartja magát, ami alól hiába igyekezett felmenteni Nyáry. „Nagyon könnyű beleesni, az írói pályákon meg azért szükségszerű vészhelyzet, mert az íróság nagyon magányos ügy. Hiába van szerkesztő kollégád, hiába van író kollégád, hiába van bármilyen írószervezet, alapvetően az a folyamat, amit viszel végbe, az önvizsgálat, az örökös befelé figyelés tulajdonképpen egy önanalízis egyfolytában. Ez által az ego végtelen fényezése történik, szóval több kockázati tényezőt is rejt magában” – vélekedett az alkotó.