Aisling Rawle: A komplexum (részlet)

Három

Reggel sokáig aludtunk. Szégyelltem magam Ryan előtt, amikor felébredtünk. Tartottam tőle, hogy túl sokat ittam az éjjel, és hülyét csináltam magamból. A tetőablak volt a hálószoba egyetlen fényforrása, így csak akkor láttam, hogy ki kivel alszik egy ágyban, amikor már teljesen feljött a nap. Andrew feküdt Candice mellett, Jacintha Carlos mellett, Susie és Evan, Mia és Marcus, Eloise és Gav, Seb és Sarah, Tom és Vanessa, Sam és Becca. Dacára annak, hogy a leghelyesebb sráccal kerültem párba, helytelennek éreztem, hogy Sam nem énmellettem fekszik.

Az éjszaka varázsának elmúltával elkapott a hányinger a konyhában kialakult csatatér meg a kertben elhagyott poharak látványától. Megkávéztunk, és valamennyire rendet tettünk, aztán az árnyékban heverészve beszélgettünk. Amikor már kellőképpen összeszedtük magunkat, az aznapi első csoportos feladatra fordítottuk a figyelmünket. Most, hogy megszűnt a száműzetés veszélye, volt időnk a komplexum kicsinosítására koncentrálni. Úgy kalkuláltunk, hogy ha összeszedettek maradunk, akkor délutánig három feladatot is teljesíteni tudunk, és ha úgy jön ki a lépés, később továbbiakkal folytatjuk. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy az egyéni feladatokat majd a csoportosak után fogjuk végrehajtani, ami nem lesz nehéz, figyelembe véve a jutalmak alacsony értékét.

Az első feladat végtelenül egyszerű volt, percek alatt letudtuk: csak a kedvenc színészünket kellett megneveznünk. Egy jókora láda banánt kaptunk érte, aztán az árnyékban üldögélve falatoztunk.

A második feladat már több időt igényelt, viszont egy rovarlámpa volt érte a jutalom. Ennek Susie örült a leginkább, aki mindenkinek több ízben is elmondta, hogy nem érti, miért van itt ennyi bogár: nem az van, hogy a sivatagban semmi sem él meg? Egy verset kellett közösen elszavalnunk a lámpáért. A délelőtt java részét ezzel a feladattal töltöttük: eleinte abban sem voltunk biztosak, hogy tud-e bármelyikünk is kívülről verset. Carlos úgy kilencven százalékig emlékezett egy Keats-versre, de sehogy sem jutott eszébe két sor a második versszakból, Mia meg tudott ugyan egy rövidke verset, de Seb úgy okoskodott, hogy ha csak egy háromsoros verssel állnánk elő, nyilván a legsilányabb rovarlámpát kapnánk érte. Szerintem szégyellték magukat, hogy egyetlen verset sem tudnak, egy darabig fel-alá járkáltunk, próbáltunk előásni az agyunkból néhány idézetet, Wordsworth- meg Shakespeare-versek részleteit motyogtuk, de mindig csak egy-két sorra emlékeztünk. Ryan volt az egyetlen, aki békésen heverészett a fűben, mivel már a képernyőt meglátva kijelentette, hogy ő ugyan nem tud verseket.

Azután Becca, aki már órák óta hallgatott, elszavalt egy Rilke-költeményt, egy elég rövidet ahhoz, hogy mindenki meg tudja jegyezni, mely mindazonáltal elég hosszú volt, hogy értékes jutalmat szerezzünk vele. Megéljeneztük, Susie meg én virágokat dugtunk a füle mögé, Candice homlokon csókolta. Addig ismételtettük vele a költeményt, amíg mindenki meg nem jegyezte. Ez beletelt némi időbe, merthogy nem volt tollunk-papírunk, kizárólag a memóriánkra hagyatkozhattunk. Tökéletesen emlékszem a versre, meg arra, ahogy Becca előadja, törökülésben a fűben, nyílt arccal.

– Élet lassult üteme – szavalta, mi pedig néma csendben hallgattuk meg tőle a verset újra meg újra, amíg meg nem tanultuk.

Élet lassult üteme,
szív kifordulása,
reményhez még a fele.
túlzás fordul hiányba.
Vonatból, ha vesztegel
nyílt pályán, állomás sehol,
s a tücsköt hallani jól
s tehetetlen szemlélni kell,
támaszkodva a vagonajtón

széltől verten, a háborult
rétet, mely virágba borult.
s a leállásban puszta fantom.

Ujjongtunk, amikor elvégeztük a feladatot, és bár néhányan örültek volna egy kis szünetnek, megegyeztünk, hogy még ebéd előtt letudunk még egyet. Az eddigi legnagyobb jutalomért: egy kanapéért. Ez lesz az első beltéri bútordarabunk, és egyetértettünk, hogy kanapéra van a legégetőbb szükségünk a nappaliban.

– A kanapé teszi otthonná a házat – jegyezte meg Evan, és bólogatott.

Az volt a feladat, hogy minden bentlakó egy percig tartson lent a víz alatt egy másik bentlakót.

Gondoltam, ez könnyű lesz.

Átvettük a fürdőruhánkat, és bementünk a medencébe. Egy darabig csak játszottunk, fröcsköltük egymást meg úszkáltunk, aztán Andrew ránk szólt, hogy ideje nekifogni: delelőn állt a nap, szóval garantáltan le fogunk égni. A medence végében gyűltünk össze. Tom azt javasolta, hogy az ágytársunkkal alakítsunk kettőst: felfigyeltem rá, hogy nem a „pár” szót használta. Evan fog számolni, amíg a lányok vannak víz alatt, és Jacintha számol majd a fiúknak.

Ryan odaállt mellém. Csodásan festett ott a medencében, mint valami félisten. A fiúk akartak kezdeni, úgyhogy átengedtük nekik az elsőbbséget. Ryan összehúzta magát, hogy a nyakára tudjam tenni a kezem.

– Jól van – kiáltotta Jacintha, kezével Carlos fején. – Rajta!

Ryan vett egy nagy lélegzetet, és alámerült. Csak finoman nyomtam a nyakát, és végig rajta tartottam a szemem, mintha bármelyik pillanatban ellebeghetne tőlem. Jacintha hatvantól számolt visszafelé. Egyébként teljes volt a csend, mindegyik lány a víz alá nyomott párját nézte. Némelyik férfinak kiállt a válla a vízből, a többség teljesen elmerült. Ólomlassan teltek a másodpercek, és nagyjából ötven másodperccel később éreztem, hogy Ryan izmai megfeszülnek a kezem alatt és megmozdítja a fejét. Enyhítettem a fogásomon.

– Egy! – kurjantotta Jacintha, és akkor felhúztam Ryant. Jó nagy mozgolódás támadt a medencében, ahogy kibukkantak a férfiak a víz alól. Ryan kapkodta a levegőt, ahogy a többiek is.

Abban a pillanatban hihetetlenül közel éreztem őt magamhoz. Kisimítottam a haját az arcából, ő pedig fogva tartotta a tekintetem, miközben lihegett. Egy perccel ezután Tom elkiáltotta magát:

– Evan, mehet?

– Pillanat – válaszolta Evan, még mindig zihálva. Döbbenettel láttam, hogy mindenki mennyire kifulladt, még Tom is. Vettem egy mély lélegzetet, és láttam, hogy a többi lány is ezt teszi.

– Készen állsz? – kérdezte tőlem Ryan. A fiúk egy része dünnyögött valamit a lányoknak, de igyekeztem nem rájuk figyelni. Ryan komoly hangon annyit mondott: – Hosszabb lesz, mint gondolnád.

– Kész vagyok – jelentettem ki.

– Háromra – mondta Evan. – Egy, kettő, három!

Amikor elolvastam az instrukciót a képernyőn, már akkor próbaképpen visszatartottam a lélegzetem, és elszámoltam hatvanig. Az utolsó másodpercekben már nem volt kellemes, de meg lehetett csinálni. Víz alatt és úgy, hogy egy kéz van a fejemen, nem lehetett megcsinálni. Szinte azonnal pánikba estem, és bár Ryan olyan óvatosan fogott, hogy alig éreztem a kezét, elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy meg fogok halni. Hallottam Evan hangját, de húsz másodperc múlva elveszítettem a fonalat. Nem tudatosan döntöttem úgy, hogy feljövök; az egyik pillanatban még a víz alatt vonaglottam, a másikban a levegőt kapkodva csimpaszkodtam Ryan vállába. Evan most is számolt, még csak negyvenhétnél járt, és amint képes voltam racionálisan gondolkodni, kibukott belőlem:

– Basszus. Basszus, ezt elcsesztem.

– Semmi baj – mondta Ryan, és csak ölelt, amíg én ziháltam. – Nyugi, csak lélegezz.

– Basszus – mondtam újra. Szánalmas, szánalmas voltam.

– Nem vagy szánalmas – mondta, és ebből jöttem rá, hogy hangosan beszéltem. – Nézd – mondta, enyhén elfordulva. Addig észre se vettem, hogy úgy tapadok rá, mint kúszónövény a gazdafára. Több lány is a víz fölött volt, és hozzám hasonlóan a levegőt kapkodta: Candice, Sarah, Becca.

Amikor letelt a perc – hogy repül az idő, amikor kap levegőt az ember! –, a többi lány is feljött a víz alól, zihálva, de széles vigyorral. Elfordítottam a tekintetem. A férfiak egy része pusmogni kezdett.

– Jól van, hölgyek – mondta Andrew. – Ez nem egyszerű kihívás. Szusszanjatok egyet, és megpróbáljuk újra.

Azok a lányok, akik lent maradtak a víz alatt, most látványosan értetlenkedtek. A partnerük elmagyarázta nekik, hogy nem mindenkinek sikerült.

– Kinek nem? – visszhangzott végig a kérdés a medencén. – Kinek? Kinek?

– Meg tudom csinálni – mondtam Ryannek. – Csak másmilyen érzés, mint gondoltam.

– Tudom – felelte. – Én is alig bírtam teljesíteni a feladatot.

Ekkor már normálisan lélegeztem. A többi felsült lányra néztem. Becca most is fújtatott. Sam vállába kapaszkodott, aki halkan duruzsolt neki. Levettem a kezemet Ryanről, és elfordultam.

Candice higgadt volt, de aggodalmas pillantásokat vetett Becca felé.

– Várjunk pár percet, mielőtt újra megpróbáljuk – mondta. Mindenki tipródott, én próbáltam nyugton állni, és minél több levegőt beszívni. Aztán Candice odabiccentett Evannek.

– Még egyszer – mondta Ryan. – Egy perc és vége. – Rám mosolygott. Ryan mellett oly könnyűnek tűnt minden. Lélegzetet vettem, és éreztem, ahogy kitágul a mellkasom.

– Mehet! – kiáltotta Evan, és akkor újra lebuktam a víz alá. Ezúttal nyugodtabb voltam: tudtam, hogy biztonságban vagyok, kibírja a tüdőm egy percig levegő nélkül. De már felfogtam, milyen hosszú egy perc a víz alatt; próbáltam gondolatban egy dalt énekelni, de nem ment. Érzésre nagyjából harminc másodperc telhetett el. Ryan nagyon finoman tartotta a kezét a fejemen; éreztem, hogy egy ujjal a nyakamat cirógatja, és tudtam, hogy így próbál megnyugtatni. Lángolt a tüdőm, elképzeltem, hogy klóros vizet lélegzek be, elképzeltem, milyen érzés lesz majd, amikor leér a tüdőmbe, hogyan fogok köhögni és fulladozni, hogy aztán újabb adag vizet szívjak be. A mellkasomhoz emeltem ökölbe szorult kezem. Összegömbölyödtem, hánytam-vetettem a fejem.

Feltört egy hang a mellkasom mélyéről, iszonyú volt, iszonyú.

Ryan felhúzott a felszínre, felemelt egészen a feje fölé.

– Megcsináltad – mondta. Csapkodtam a vállát, hogy tegyen le, de közben diadalmas érzés járt át, nagyon büszke voltam magamra. Senki sem ünnepelt. Láttam, hogy Candice és Sarah zihálva nézeget körbe. Becca reszketve tapadt Samhez.

– Csak negyven másodpercig bírta – mondta Ryan a fülemnél, és csettintett a nyelvével.

– Jól van – mondta Andrew. – Talán tartsunk szünetet, igyunk egy kis vizet, együnk pár falatot.

A többség kiszállt a medencéből, csak Tom maradt, Andrew, Sam, Becca, Vanessa meg én.

Tom bosszúsan mondta:

– Más feladatok is vannak. Ez csak a harmadik, és máris elment a fél nap. – Vetett egy pillantást Vanessára: – Vanessa, megnéznéd, hogy zöld-e már a képernyő?

Vanessa nem tűnt boldognak, de azért kiúszott a medence szélére, és bement a házba. Tudtam, hogy tűzforró a beton, a többiek visongtak, amikor ráléptek, ő mégis komótos léptekkel, a csípőjét ringatva ment végig rajta.

– Hogy érzed magad most? – kérdeztem Beccától.

– Jól – felelte alig hallható hangon. – Csak nem szeretném még egyszer.

– Pihenj egy percet – mondta Tom. – Aztán megpróbálod újra.

– Most mondta, hogy nem akarja – mondta Sam.

– De a kanapé...

– Picsába a kanapéval – mondta Sam. – Nem csinálja, és kész.

Becca közben eltávolodott Samtől, és összefont karral álldogált. Nem nézett senkire, de még nem ismertem őt annyira, hogy tudjam, szégyenében vagy félelmében viselkedik így. Tom azt mondta:

– Gondolkodjunk reálisan. Lehet kanapé nélküli házban élni? Végig a földön üljünk, vagy mi? Hogy nézne az ki? De nem csak erről van szó. Várnunk kéne még egy napot, mielőtt továbblépünk. Kell fagyasztó. Kell bejárati ajtó. Odakint vadállatok kóricálnak, és így bármikor be tudnak jönni. Mialatt alszunk.

Vicces, mert amíg nem hozta szóba, addig észre se vettem, hogy nincs bejárati ajtónk.

Vanessa a ház árnyékában állva kiabált nekünk:

– Még nem zöld! – Ott maradt egy darabig, mintha mindjárt vissza akarna térni hozzánk, de senki sem felelt neki, így végül bement.

Sam felvetette, hogy ihatnánk valamit.

– Dögmeleg van. Majd újra megpróbáljuk, ha Becca már elég erősnek érzi magát. – A hanghordozása nem tűrt ellenvetést. Andrew és Tom összenézett, aztán kiúsztak a medence szélére, és kiszálltak a vízből. Sam Becca mellett maradt még egy percig, amíg Becca azt nem mondta neki, hogy menjen csak be.

– Csak egy percet kérek – tette hozzá. – Jól vagyok. Tényleg. – Sam bólintott, és ment a többiek után. Láttam, ahogy a gyepen átvágva még visszanéz.

– Meg tudom csinálni – mondta Becca, miután elmentek. – Csak nem így.

Megfogtam a kezét.

– Tudom – mondtam. – Semmi baj.

Maradtunk még néhány percig, a többiek nélkül most békés volt a víz. Nehéznek éreztem a levegőt, és egészen távolról és tompán hallottuk a házból kiszűrődő hangokat, mintha rovarok zümmögnének. Éreztem, hogy Becca mély lélegzeteket vesz mellettem, és követtem a példáját.

Lehunytam a szemem, éreztem a napot az arcomon, súlyosan nehezedett a vállamra. Sam jól mondta, dögmeleg van.

A csobbanást hallva kinyitottam a szemem. Megfordultunk, és láttuk, hogy Tom úszik felénk.

Becca elengedte a kezem.

– Jól vagytok, csajok? – kérdezte, amikor odaért hozzánk. – Ez elég kemény volt.

Becca megkukult, úgyhogy én válaszoltam:

– Megvagyunk, csak kifújjuk magunkat.

Tom bólintott. Vízcseppek csillogtak a hajában. Póló nélkül valószerűtlenül nagynak tűntek az izmai. Nem fér a fejembe, miért van szüksége valakinek ennyi erőre a mai világban.

– Megértem. Ijesztő volt. Ez nem túl kellemes szituáció.

– Hát nem – helyeselt Becca.

Tom körbenézett, a füvet pásztázta, meg az útvesztőt a távolban.

– Tudom, hogy úgy néz ki, mintha az utolsó brigád lezüllesztette volna a helyet, de nyilván sokat tettek azért, hogy legalább ennyire jók legyenek a körülmények. Rengeteg mindent elvégeztek, sok munkát öltek bele. Ezt mondogatom magamnak, hogy ne felejtsek el hálás lenni mindazért, amink van.

Fodrozódott a víz a testünk apró mozdulataitól. Megütötte a fülemet egy távoli hang: vagy az egyik bentlakó kiáltott, vagy a sivatagban vonított valami állat.

– Nem lesz baj, Becca – mondta Tom. Azzal rátette a lapátkezét Becca koponyájára, aki zokszó nélkül tűrte, hogy a víz felé nyomják. Vett egy kétségbeesett lélegzetet, és a következő pillanatban elmerült az arca. Tom számolni kezdett. Láttam, ahogy Becca feje megrándul fölfelé, de ez inkább reflex lehetett, mintsem kitörési kísérlet. Tom még jobban lenyomta a fejét a víz alá.

Tom után kaptam, de ő a másik kezével játszva odább lökött.

– Nyugalom, Lily – mondta. – Kutya baja. Egy perc az egész.

– Állj le, Tom! Megmondta, hogy nem akarja!

– Mindketten megcsináltuk, ő is képes rá.

Tettem egy újabb mozdulatot Becca felé, de Tom a kitartott karjával feltartóztatott. Folytatta a számolást. Becca nem volt mozdulatlan a víz alatt, de nem is hadakozott.

– Ez az, Becca – mondtam jó hangosan. – Nagyszerűen csinálod.

Negyven másodpercnél megfogtam a kezét a víz alatt. Úgy megszorította a kezemet, hogy belém vájtak a körmei.

– Mindjárt vége – nyugtatgattam, amikor már rúgkapált. Ötven másodpercnél csapkodni kezdett a karjával. Tom végig ott tartotta a kezét Becca fején, másik kezével a vállát nyomta lefelé. Láttam, ahogy megfeszülnek az izmai. Vérvörösen virítottak a mellkasát beterítő karcolások. Mi történhetett odakint a sivatagban?

– Hatvan – kiáltotta, és felhúzta Beccát a víz alól, aki úgy kapott levegő után, mintha a halál torkából tért volna vissza.

Holtsápadt volt, haja az arcára tapadt, és vadul cikázott a tekintete.

– Sajnálom, Becca – mondta Tom szobormerev, komor arccal. Becca rámeredt, közben hatalmas kortyokban nyelte a levegőt. – Majd azt mondom, hogy önként csináltad. Akkor nem fognak kipécézni. Különben rád sütik, hogy gyenge vagy.

Hujjogás ütötte meg a fülemet a ház mélyéről: zöldre váltott a képernyő.

Tom határozott karcsapásokkal átszelte a medencét, és kiemelkedett a vízből. Olyan volt, mint valami óriás, ahogy öles léptekkel átkelt a gyepen, mit sem törődött vele, hogy tűzforró a talaj.

Éreztem, hogy Becca reszket mellettem. Engem elborzasztott Tom iménti húzása, és hagytam, hogy a vele kapcsolatos bizonytalan érzésem átforduljon ellenszenvbe, sőt rettegésbe. Megszorítottam Becca vállát, és szótlanul dühöngtem tovább; abba inkább nem gondoltam bele, hogy az előbb én is majdnem megtettem Beccával ugyanezt, amikor kettesben maradtunk a medencében.

Aisling Rawle: A komplexum
Fordította: Borbély Judit Bernadett
21. Század, 2026, 5990 Ft