Önnél is tornyokban állnak otthon az olvasatlan könyvek? Jó úton jár!

Rutinos felejtő lévén ideális krimiolvasó vagyok. Így aztán hónapokkal azután is gyermeki kíváncsisággal tudok újból kézbe venni egy-egy bűnregényt, hogy megtudtam, ki az elkövető. Egyszerűen kimennek a fejemből a részletek.

Igyekszem mihamarabb a környezetemben élők tudtára adni ezt a gyengeségemet – de van itt még valami. Azok a könyvespolcunkon sorakozó kötetek, amiket igyekeztem mihamarabb beszerezni, amikhez antikváriumi előjegyzések, könyvmegállós cserék, moly.hu-s bizniszek révén, netán évközi leértékelések vagy impulzusvásárlások során jutottam hozzá, de sohasem olvastam őket el. Ha valamelyik vendégünk véletlenszerűen egy, a kíváncsiságát felkeltő kiadványra mutat, és azt kérdezi, ez milyen, akkor bármilyen kellemetlen is, be kell vallanom, hogy fogalmam sincs, mert mióta a(z egyre lazuló) betűrendes kataszterbe került, azóta a polcon pihen.

Van egy példányunk Pierre Bayard Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? című művéből is. De az a helyzet, hogy nem olvastam azt sem, pedig meglehet, megoldana néhány kényelmetlen helyzetet.

Menthetetlen lennék? Talán. A japánoknak mindenesetre van egy szavuk az olyan (nem)olvasókra, amilyen én is vagyok. A cundoku. Ez a kifejezés azt súgja, az előbbiekkel nem vagyok egyedül. Sőt, most, hogy utánaolvastam egy kicsit, tulajdonképpen már nem is érzem annyira rosszul magam.

Gyűjtők, birtoklók és reménykedők

A Cambridge Dictionary szerint a cundoku azt a szokást írja le, hogy valaki sok könyvet vásárol, halomban tartja azokat, mert el akarja őket olvasni, de még nem tette meg.

„A Nihon Kokugo Daidzsiten – nagyjából A japán nyelv nagyszótára – úgy magyarázza a cundoku szót, hogy a cundeoku és a dokuso szavak kapcsolódnak össze benne, és hoznak létre egy tréfás jelentést, nevezetesen azt, hogy valaki felhalmozza a könyveket, aztán nem olvassa el őket – írta a Telexnek Nagy Anita, akit Murakami Haruki könyveinek tolmácsolójaként ismerhetnek a magyar olvasók. – A cundeoku a cumu ’felhalmoz, halomba rak’ igéből és az oku kb. ’otthagy, annyiban hagy’ jelentést hozzáadó segédigéből áll. A dokuso főnév, azt jelenti, hogy ’olvasás’, és két kínai írásjeggyel írjuk le, melyek közül az ’olvas, olvasás’ jelentésű doku kerül be a cundoku összetételbe. A fenti szótár 1879-ből hoz példát a szóra, mely ma kevéssé ismert, én magam sosem hallottam még a beszélt nyelvben” – tette hozzá a fordító.

A Londoni Egyetemen premodern japánt tanító Andrew Gerstle a BBC-nek elmondta, hogy a Nagy Anita által említett, Meidzsi-kori szöveg valószínűleg szatirikus értelemben használta a cundoku sensei kifejezést, ami egy olyan tanárra utal, aki számos könyvet birtokol, de nem olvassa el azokat.

Ez egy kicsit mást jelent, mint a Thomas Frognall Dibdin 19. század elején megjelent regényének címében szereplő Bibliomania. Utóbbi ugyanis inkább azt a jelenséget írja le, amikor valaki képtelen abbahagyni a könyvek gyűjtését, és főként első kiadásokra, finom papírra nyomott szövegekre, illusztrált példányokra, esetleg betiltott művek kópiáira utazik.

„A digitális kor előtt egészen más okai lehettek a cundokunak – mondta a Telexnek Gombos Péter olvasáskutató, a MATE Neveléstudományi Intézet tanszékvezető egyetemi docense. – Hiszen a könyv nem csupán szellemi élmény, de tárgy is volt, sőt először jellemzően tárgyként találkoztunk vele. Így anno a birtoklása is fontos lehetett. Volt presztízsértéke annak, kinek volt vagy épp nem volt, és akinek volt, annak mennyi könyv volt a polcain. Magyarországon ez egészen érdekesnek számított mondjuk az 1960–70-es években, amikor a »könyves háztartásokban« nagyjából ugyanazok a kötetek voltak meg – szinte szó szerint. Jellemzően még azokban a munkáscsaládokban is akadt akár teljes Jókai-sorozat, ahol nem nagyon olvastak. Egy nappali polcának olyan természetes része volt a könyv, mint a tévés szekrénynek a csipketerítő.”

Persze ettől még igaz, hogy a bibliománt a gyűjtés, a birtoklás hajtja, míg a cundoku gyakorlójának az elolvasás szándéka az igazi üzemanyag. Ez pedig komoly különbség. A Tsondoku című társasjátékban sem az nyer, aki a legtöbb elolvasatlan könyvet halmozza fel, hanem az, aki derekasan falja a betűket.

Könyvhalmok éjjeliszekrényen és íróasztalon

Nem tudom, ki hogy van vele, én apróbb kupacok felhalmozásával igyekszem priorizálni azokat a műveket, amiknek szeretnék a közeljövőben nekiugrani. Van egy halom az éjjeliszekrényemen, egy a komód tetején (ezt időnként leépítem, mert a feleségem nem örül neki), és újabban azon kaptam magam, hogy az íróasztalom sarkán is épül egy. És persze ott figyelnek a kupacba nem kiemelt, töretlenül reménykedő könyvek a polcon, ahova ha visszavándorol egy befejezett kötet, az örök körforgás logikája szerint valaminek egyből az éjjelin pihenő stósz aljára kell kerülnie.

A Big Think azt járta körül, mit tanítanak magunkról az olvasatlan könyvekkel teli polcaink. A cikk a szerencse, a bizonytalanság, a valószínűség és a tudás problémáival foglalkozó statisztikust, Nassim Nicholas Talebet idézi, aki úgy véli, az olvasatlan könyvek gazdagítják az életünket, mert emlékeztetnek mindarra, amit (még) nem tudunk. Ezek a kötetek – folytatja Taleb – arra ösztönöznek, hogy többet olvassunk, ami csökkenti a stresszt és persze javítja a kognitív képességeket.

A cundoku gyakorlata tehát komoly előnyöket is tartogat azoknak, akik az életük fontos részének tartják a könyveket.

Táncba hívott kíváncsiság

Taleb úgy tartja, a polcainkon porosodó kötetek nem a lustaság jelei vagy épp egyfajta intellektuális kudarc tárgyi leképeződései, ezért szerinte felesleges bűntudatot éreznünk az olvasatlan példányokból épített kisebb-nagyobb könyvtornyok miatt. A fekete hattyú – avagy a legváratlanabb hatás című, magyarul a Gondolatnál megjelent művében Umberto Eco elképesztő, 30 ezer könyvet számláló könyvtárát hozza példaként. Eco ezzel természetesen elkápráztatta a vendégeit, pedig egy gyors utánaszámolással bárki rájöhetett, hogy ha 10 és 80 éves kora között mindennap befejezett volna egy kötetet, 25 ezernél akkor sem tudott volna sokkal többet végigolvasni. Eco viszont törekedett rá, hogy megtegye, így aztán kétség sem fér hozzá, hogy a bolognai egyetem néhai szemiotikaprofesszora a cundoku fekete öves mesterének számított.

Eco példájából kiindulva Taleb arra a következtetésre jut, hogy az elolvasott könyvek sokkal kevésbé értékesek, mint az elolvasatlanok.

Ráadásul egy jó könyv tucatnyi másikhoz csinál kedvet, ezért minél többet tudunk, annál hosszabb lesz az olvasatlan könyveink sora. Ezt a gyűjteményt Taleb antikönyvtárnak nevezi. És, hát, amint a cundokura hajlamosak már sejthetik, abból fakad az antikönyvtár értéke is, hogy újból és újból emlékeztet mindarra, amit nem tudunk, és táncba hívja a kíváncsiságunkat. A kötetek ugyanis, amik a polcaink mélyén várják a sorukat, ösztönöznek rá, hogy gyarapítsuk az ismereteinket, és soha ne elégedjünk meg azzal, amit tudunk.

Máté-effektus és Dunning–Kruger-hatás

Egy, a Social Science Research hasábjain 2019-ben megjelent tanulmány szerint azoknak, akiket gyermekként 80–350 kötetből álló könyvtár vett körül odahaza, felnőttkorukban jobbak lettek az írási-olvasási, a számolási és infokommunikációs technológiai készségeik, mint a könyvközpontú szocializációból kimaradó társaiknak. (Erről a Máté-effektusnak nevezett jelenségről beszélt nekünk korábban Gombos Péter.) A cikket jegyző kutatók szerint a könyvek látványa, illetve a velük való érintkezés az említett kognitív képességekre jótékony hatást gyakorol, pusztán azzal, hogy az olvasást a napi rutin részének tételezi.

De mi a helyzet akkor, ha olvasatlanul hevernek ezek a kötetek? Nos, az inc.com azt vizsgálta, hogy a háztartásunkban kallódó könyvek ellensúlyozzák-e a Dunning–Kruger-hatást. Ez egy kognitív torzítás, amely miatt a tudatlanabbak azt feltételezik, a ténylegesnél jobbak a képességeik. A könyvek, amelyeket még nem olvastunk, természetesen a tudatlanságunk jelei. És ha tudatában vagyunk annak, hogy mennyire tudatlanok vagyunk, máris előrébb járunk a többségnél – állapítja meg a cikk szerzője.

Digitális cundoku?

Bár a cundoku csak az olvasásra vonatkozik, a helyzet az, hogy nekem a könyvespolc olvasatlan példányaihoz hasonlóan tele vannak sosem hallgatott albumokkal és el sem kezdett sorozatévadokkal a streamingfiókjaim. Nem beszélve a Torrent-korszak mementójaként megmaradt külső merevlemezekről, amiken hemzsegnek a filmo- és diszkográfiák.

Arról is megkérdeztem Gombos Pétert, ezzel vajon egyedül vagyok-e. „A »fájlok halmozása« megfigyelhető volt már az internet korának hajnalán – válaszolta az olvasáskutató. – Rengeteg dolgot letöltöttünk – egyszer majd jó lesz, egyszer majd megnézem, jó, ha ez is megvan. Képek, videók, könyvek, zenék. Aztán persze ezeket a könyvtárakat sokszor soha többet nem nyitottuk meg. De ennek a »digitális cundokunak« szerintem egészen más az oka, a presztízs ebben biztosan nem volt tényező.

A másik hatás még frissebb. Néhány éve kezdték el emlegetni, hogy a könyv mint »berendezési tárgy« már nem menő. Sőt, van, aki szerint ciki. Miközben az olvasásnak még mindig elég magas a presztízse – a mi kutatásunk szerint, aki nem olvas, az is úgy gondolja, hogy fontos lenne –, a könyvbirtoklással kapcsolatban viszont árnyaltabb a kép. Érdekes viszont, hogy az elmúlt években megfigyeltünk egy tendenciát az ifjúsági könyvek piacán: egyre több kifejezetten szép kivitelű, jellemzően élfestett kötetet vásárolnak a tinik. Leginkább sorozatokat. Soha nem volt ezeknek akkora választéka és piaca, mint mostanság. Ráadásul ezeket el is olvassák, nem dísztárgynak veszik – pedig az utóbbiban is lenne logika.”

Élfestett könyveim elvétve vannak csak, de a fentebbiek ismeretében már nincs olyan komoly bűntudatom, hiszen a tornyokba épített vagy a polcon sínylődő kötetek egy-egy ünnepi pillanatban csak-csak a kezembe kerülnek valamikor. Ahogy a sorozatokra és a dalokra is sor kerül talán. Csak arra kell figyelni, hogy a patópálságunkat ne nézzük cundokunak.