Ha nem szívesen jár be dolgozni, ennek a regénynek a hősével könnyen azonosulhat

Az elsőkönyves spanyol szerző, Beatriz Serrano Elégedetlenség című regényét mindenkinek ajánlja, „aki nap mint nap úgy ébred, hogy nincs kedve munkába menni”. Ezt a felütést aztán tovább erősíti egy mottóval, mely a Smiths zenekar egyik dalának sorait idézi, és arra utal, milyen nyomorult az, akinek dolgoznia kell. Napjainkban, amikor a munkahelyi kiégés és a vele járó érzelmi és mentális kimerültség emberek tömegeit érinti, és széles körben tárgyalt jelenség, a könyv nehezen választhatna aktuálisabb témát.

Az ajánlás nem vezet félre: valóban a kiégésről, a munkaundorról (és mindezen keresztül sok minden másról) van szó a regényben, ami nemcsak a munkahelyen, hanem a magánéletben is érezteti romboló hatását. A főhős-elbeszélő Marisa harminckét éves, egyedülálló, madridi nő, aki nyolc éve dolgozik a reklámszakmában. Művészettörténész végzettségével eredetileg komolyabb művészi álmokat kergetett, de végül, elsősorban anyagi okok miatt, bennragadt az irodai környezetben, és a cselekmény idején négy éve head of creative strategy pozícióban próbálja túlélni a mindennapokat. Frusztrációja és – a címben is jelzett – elégedetlensége azonban nem a munka okozta fáradtságból, túlterhelésből adódik, sokkal inkább abból, hogy úgy érzi, annak, amit csinál, egyáltalán semmi értelme: „Nyolc éve ugyanezt csinálom, és tudom, hogy az égvilágon semmi haszna. Tudom, hogy jobb hely lenne a világ, ha nem léteznének olyan munkák, mint az enyém.”

Bullshit munka

Kiderül, hogy gyakorlatilag alig dolgozik, hiszen kiválóan megtanulta, hogyan delegálja a feladatokat, hogyan ússzon meg mindent a lehető legkevesebb erőfeszítéssel. Úgy tűnik, az ő munkája is egy az úgynevezett bullshit munkák közül (erről 2018-ban az amerikai antropológus, David Graeber írt nagy sikerű könyvet), melyek közös jellemzője, hogy semmi értelmük, hasznuk, még az őket betöltők sem tudják egész pontosan, miért is csinálják. Ugyanez igaz Marisára is: az irodában töltött ideje nagy részében munkája és az élet értelmetlenségén töpreng, és órákon át YouTube-videókat néz, eltűnve és láthatatlanná válva a modern világ „nyúlüregében”. Nyolc év alatt tökélyre fejleszti az alakoskodást, a munkakerülést, de a felszabaduló idővel nem tud mihez kezdeni,

mindig fáradt, örökké bizonytalan, folyamatosan szorong, és úgy kapkodja a Lorazepamot, mint más a torokcukorkát.

A szorongásoldó segíti át a hétköznapok ürességén, értelmetlenségén, annak a ténynek a beismerésén, hogy az élete unalmas, céltalan, nem tart sehová: „Olyan vagyok, mint régi önmagam fénymásolata. Szinte ugyanolyan, mint minden irodai dolgozó. […] Egy folyton fáradt lény, maga az unalmas elcsigázottság, aki számára a napi hat, nyolc vagy tizenkét metrómegállónyi idő maga az oázis, ahová elmenekülhet, ahol elképzelhet magának egy jobb életet.”

A reménytelenség cinizmusa

Az üresség és a reménytelenség nemcsak a munkaidejét, hanem az otthon töltött szabad órákat is felemészti, mintha a munkahelye megfosztaná a teljes élet lehetőségétől, mindenre kiterjesztve nyomasztó hatását. Marisa többször utal rá, hogy nem is csak a munkáját utálja, hanem magát a tényt, hogy munkába kell járnia. A szakirodalom szerint a kiégés egy olyan folyamat, mely érzelmi kimerültséggel indul, majd deperszonalizációhoz vezet, és ekkor már az önmagunktól való távolságtartás és a rendkívül erős cinizmus a meghatározó. A regénybeli Marisa valószínűleg ebben a stádiumban van, hiszen minden megnyilvánulásából olyan fokú elégedetlenség árad, hogy szinte átitatja a könyv lapjait. A burnout szindrómás nő minden kétségbeesését cinizmus mögé rejti, mindenből és mindenkiből gúnyt űz, saját magából talán a leginkább. Reflexióiban a düh, a kiábrándultság és valamiféle kétségbeesett humor keveredik.

Ez az epés, szarkasztikus hang teszi rendkívül szórakoztatóvá a könyvet, amellett, hogy nagyon könnyű azonosulni vele, még akkor is, ha történetesen nem irodai dolgozók vagyunk. Mondanivalóját olyan közérthető, lendületes nyelven fogalmazza meg, amit gond nélkül értünk, és a legtöbbünknek valószínűleg a felbukkanó helyzetek is ismerősek. Ki ne érezte volna, hogy nem bírja hallgatni a kollégák közhelyeit, a kávéautomata melletti beszélgetéseket? Vagy hogy képtelen elviselni a kora reggeli ébredés gondolatát, a közös légterű irodát, a hamis együttérzést, a fürkésző pillantásokat? A csapatépítőket, a meetingeket, az értekezleteket, a közös mosdót? Ki ne akart volna kilépni legalább egyszer a szerepből, amibe, ki tudja, hogyan, beleragadt?

Gyönyörök kertje

A regény a munkahelyi környezetet, az irodai dolgozók hétköznapjait állítja a középpontba, de közben többfelé is kitekint, a szingliségről, a gyermektelenségről vagy akár a fiatal felnőttek szüleikhez fűződő kapcsolatáról sem feledkezik meg. De olyan témák is felbukkannak a lapjain, mint a barátság, a szerelem vagy az öngyilkosság. Ahogy Marisa egyre kétségbeesettebb lesz, úgy válik egyre filozofikusabbá és egyre inkább lélektanivá a regény, de azért nem megy túlságosan mélyre, inkább csak felvázolja, milyen az élete napjainkban egy nagyvárosban élő, harmincas nőnek.

A mindössze néhány hetet felölelő cselekményben Marisa a teljes idegösszeomlás felé halad, de ennek határára eljutva egy meglepő fordulatnak köszönhetően „megmenekül”, és új alapokra helyezheti az életét. A személyiség élveboncolása nem annyira intenzív, hogy akár egzisztencialista, akár lélektani regénynek nevezhessük a könyvet – bár van benne lélekelemzés, a társadalomkritikai dimenzió sokkal erősebb. Élesen világít rá többek között olyan problémákra, mint a nagyvárosi élet, az elszigetelődés, az emberi képmutatás, az anyaság ambivalenciája, a férfidominancia, még ha nem is fejti ki ezeket részletesen. A nagy társadalmi tablót egyébként metaforikusan is megtalálhatjuk a szövegben, méghozzá viszonylag az elején, amikor a főhős munka után elmegy a Prado Múzeumba, mely az egyik kedvenc helye Madridban. Itt Hieronymus Bosch a Gyönyörök kertje című festményének három nagy tábláját nézegeti, melyek közül a harmadik tábla a Pokol. Mintha ezen a képen ismerné fel azt, ami körülveszi őt, és azt is, hogy milyen rövid ideig tart a gyönyör, és milyen hosszan szenvedünk miatta a pokolban. Ez a pokol pedig nem a túlvilágon keresendő, hanem a jelenben, körülöttünk.

Tegyük lejjebb a lécet?

Bár Marisa nagyon negatívan ítéli meg a körülötte lévő világot, és képtelen betölteni a benne tátongó, feneketlen ürességet, az Elégedetlenség mégis szórakoztató, olvasmányos regény, amit alig lehet letenni. Miközben megmutatja jelenünk ellentmondásait, ha fekete humorral is, de meg tud nevettetni, és helyenként rámutat arra, hogy a világ mégsem teljesen reménytelen hely: „Azt gondolom, hogy a világ tele van undorító törtetőkkel, de cserébe júliustól szeptemberig tele van érett fügével is.”

A kötet egyik legnagyobb erénye a mértéktartásában rejlik: nem akar többet mondani annál, mint amennyit elbír. Hiteles képet skiccel fel napjaink világáról, ahol a hatalmas online zaj, a túlterheltség, a rengeteg inger nemhogy feltöltené, inkább kiüresíti az embert. És felveti a kérdést, vajon, ha lejjebb tennénk a lécet, és nem várnánk, hogy az élet minden pillanata lélegzetelállító legyen, akkor az elégedettséghez is közelebb kerülhetnénk? Marisa alakján, belső vívódásain és reflexióin keresztül is látható, hogy a szöveg egyszerre érti meg a boldogság iránti reménytelen vágyunkat, miközben – sajátosan cinikus módon – ki is neveti azt.

Beatriz Serrano: Elégedetlenség
Fordította: Nemes Krisztina
Magvető, 2025, 4999 Ft