Szerhij Zsadan: Mezopotámia (részlet)

Mario

A műhelyt az Ingatlankezelő Vállalat alagsorában rendezték be. Nem volt kiírva, de akinek kellett, az tudta: kijössz a metróból, megkeresed a megfelelő épületet, belépsz a tégla kapualjba, és látsz a falban egy fekete vasajtót. Aztán vagy kopogtatsz, vagy telefonálsz. Bevittek egy horpadt kanapét, azon aludtak a munkások, amikor nem volt megrendelés. A helyiség közepén munkapadok sötétlettek, a fal mellett asztalok voltak összetolva, telepakolva bádogdobozokkal, kefékkel, száraz rongyokkal, ecsetekkel, ceruzákkal, kopott csiszolópapírokkal és életlen, törött pengéjű bicskákkal. A mennyezeten erős lámpa himbálózott, a falakon megsárgult üzemi plakátok és néhány, kötöttfogású birkózásban elért sikerekért kapott díszoklevél. Festék, lakk és régi faanyag illata terjengett, meg az idegen lakásoké, ahonnan a foteleket, székeket, szekrényeket, könyvespolcokat behozták javításra és restaurálásra.

Reggelente kinyitották a műhely ablakait, amelyek a gaztól és vadfokhagymától felvert udvarra nyíltak. A helyiség megtelt levegővel és tompa utcazajjal. Az udvaron girbegurba almafák is nőttek, a munkások két padot eszkábáltak alájuk, ezeken is lehetett aludni. Távolabb, a fák mögött elhagyott melléképületek álltak, de oda nem volt könnyű eljutni a borostyán és a gaz között. A melléképületek mögött téglafal emelkedett, egykori házak része, amelyeket annak idején leromboltak és elfelejtettek. A fal megszakadt a széles utcán, amely felfelé futott, a műegyetem mellett, a központ felé. Nyáron kihalt volt a környék, az udvarok csendesek, mint hétfőn a templomok. Kevesebb lett a munka, a dolgozók rádiót hallgattak a mobiljukon.

Mario tél óta dolgozott itt. Márciusban nyirkos volt a helyiség, április közepéig állt a hó az ablak előtt, a társával ezt harapták – a sötét, kemény havat – a papírdobozos borhoz. Társa, Jasa kezdettől a műhelyben dolgozott, a főnököt a nyolcvanas évekből ismerte – együtt dolgoztak a kerékpárüzemben, együtt mentek el maszekba. Aztán a főnököt leültették, Jasa hűségesen várt rá, mint a matrózfeleség a mólón. Tíz éve, a kétezres évek elején a főnök megszerezte a pincét, és restaurátor-műhelyt rendezett be benne. Ő megrendelőket keresett, felvásárolt ezt-azt, éjszaka beszállította a szerzett cuccot, reggel gyanús ügyfelekkel jött, merészen megemelte a régi komódok árát, egyesekkel telefonon beszélt, másokat került, nem sok emberrel volt jóban, nem sokan kedvelték, nem sokat törődött vele. Minden munkát Jasa végzett, akinek aranykeze és vasmája volt. Az évek múlásával azonban ő sem lett fiatalabb, és kért egy segédet. A főnök nem vett fel idegeneket, bár a saját embereiben sem bízott. Ekkor közeli barátja, Kolja beajánlotta az unokaöccsét, Mariót. Jobb ismerőst alkalmazni, mondta, az legalább nem fog belépni valami szakszervezetbe. A főnök belement; később gyakran mondogatta, hogy jót cselekedett, de úgy, mint aki megbánta, amit tett. Marik, fordult az új tanonchoz, mindig tisztelned kell a szüleidet. Akkor is, ha nincsenek. Marik valóban az apja nélkül nőtt fel, aki annak idején egy beszerző brigáddal északra utazott, és nem tért vissza, így hát az anyja nevelte, ahogy tudta, vagyis sehogy. A legkritikusabb pillanatokban Kolja bácsi segített: felmentette unokaöccsét a katonaság alól, segített neki bejutni levelezőre, és időnként megdobta valami munkával. De gyanakvással, távolságtartóan kezelte a gyereket. Mario érezte ezt, ezért harmincévesen csak a gondviselésben bízott. Bár az, őszintén szólva, nem szolgált rá a bizalomra.

A munka nem volt érdekes, de nem is igényelt különösebb erőfeszítést a tanonctól: Mario cipelte a bútorokat, lakkozta az alkotóelemeket, polírozta a fát. Amikor a főnök elrohant ügyeket intézni, Jasa kiugrott borért, Mario pedig heverészett a kanapén, régi újságokat böngészett, és csodálkozott az olvasottakon. A borüzlet a műhellyel szemben volt, beépítve a gyár áteresztő kapujába. Jasát itt ismerték, és nem kedvelték. Jasa pedagógiai érzékenységgel bánt a tanítványával, még a borért is maga szaladt. Ha beivott, a mester sokat mesélt az életéről, Mario szórakozottan hallgatta; nem nagyon hitte el, amit hallott, ha ugyanis hinni lehetett Jasának, nem volt a világon nő, akivel le ne feküdt volna, és férfi, akivel együtt ne ivott volna. Mario összelakkozott tornacipőben, hasonlóképpen színes vegyszerekkel telecsöpögtetett, bő, fehér farmerben és svájci önkéntespólóban járt dolgozni, az utóbbiból anyja egész készletet tartott otthon. Fia nyugodt, kicsit zárkózott személyiség és jó természet volt, nem izgatta a munka, már rég felmondott volna, ha nincs Kolja. Félt Koljától, nyomasztotta megrögzött közönye. A többivel nem volt baja Mariónak: nem voltak barátai, együtt élt az anyjával, de ritkán beszélt vele, mert az anyja sosem mesélt semmi újat, a régi, jól ismert sztorikat meg nem nagyon kedvelte. Szívesen aludt napközben, rendszerint valami egzotikus és ijesztő dologról álmodott a szieszta alatt – nőfejű kígyókról, operai hangon éneklő rókákról, égő házakról és folyókról, amelyek fölött sárkányok repkednek. Amikor délután felébredt, kimászott az ablakon az udvarra, és leült a padra. Kutyák sündörögtek körülötte, de nem nagy lelkesedéssel – mit várhattak egy ilyen különös fazontól, akin lakk és fa szaga érződik, mit tarthatott a zsebében a szögön, zsinóron, géppisztolytöltényhez hasonló függőónon és éles körzőn kívül? Mario néha bent maradt éjszakára dolgozni. Felkapcsolta az asztali lámpákat, mire rögtön szúnyogok és bogarak lepték el a helyiséget, megégették magukat, és a padlóra potyogtak. Mario járkált a helyiségben, a bogarak vidáman ropogtak a lába alatt, mint a dióhéj.

Aznap éjszaka sem aludt, ott volt benne a hosszú álmatlanságnak, a reggelre megérkező fáradtságnak ez az állapota, az érzés, hogy függetlenedett a bolygók járásától az égen. Harmincéves korára megtanult örülni a múló időnek, nem sajnálta, hogy ilyen gyorsan múlik. A szokásai rég kialakultak, a szorongása feloldódott, a függőségei világossá váltak. Nyáron különösen szívesen maradt ébren, és őrizte magában a világ egész sötétségének kísértetiességét és mulandóságát. Hajnali hat felé Mario végképp elvesztette az időérzékét: a nap már a fák fölött állt, de a hold is ugyanúgy fent lebegett; olyan érzés volt, mintha rég felébredt volna a város, és mindenki fontos dolgokat csinálna, amitől Mariót érthetetlen nyugtalanság fogta el, valamilyen előérzet, mintha felsorakoznának fölötte a bolygók, és arra céloznának, hogy valami fontos kezdődik az életében, valami, ami éppen ezekben a különös, június végi napokban veszi kezdetét, amikor szaporodnak a napok és holdak, és úgy bujkálnak a levegőben, mint a rókák a meleg fűben. Becsukta az ablakokat, kiment, és elővette a mobilját, hogy megnézze, hány óra. Pont ekkor hívta Kolja.

Szerhij Zsadan: Mezopotámia
Fordította: Körner Gábor
Magvető, 2025, 5999 Ft