Sanna Marin: A remény ereje (részlet)

Sanna Marin mindössze harmincnégy éves volt, amikor Finnország miniszterelnökévé választották, és ezzel ő lett az akkori világ legfiatalabb hivatalban lévő kormányfője, aki progresszív elképzeléseivel és válsághelyzetekben tanúsított határozott és bátor fellépésével csakhamar a nemzetközi figyelem középpontjába került. A szerény sorsú családból származó politikus nem kevés akadályt legyőzve jutott fel a politikai ranglétra legfelső fokára.

Mandátumához egy sor történelmi jelentőségű esemény köthető: ő vezette végig Finnországot a koronavírus-járványon, számos reformot hajtott végre a klímaváltozás és a társadalmi igazságosság terén, és végül ő volt az is, aki Ukrajna orosz invázióját követően levezényelte hazája NATO-csatlakozását. Marin őszintén mesél a kihívásokról, amelyek kormányfőként érték, nem utolsósorban azokról a média által botrányként tálalt ügyekről, amelyek során a magánéletében vájkálva igyekeztek megkérdőjelezni politikai alkalmasságát. Olvasson bele a memoárba!

*

Csatlakozom a mozgalomhoz

A középiskolában tudtam, hogy egyetemre akarok majd járni, de azt nem, hogy mit akarok tanulni. Még nem jöttem rá, mi is érdekel igazán. Visszatekintve ma már szükségszerűnek látszik, hogy politikával foglalkozom, ám fiatalabb koromban ez soha nem fordult meg a fejemben. A „politikus” szó hallatán szürke öltönyös, távolinak és fontosnak kinéző férfiak jelentek meg a szemem előtt – vagyis egy teljesen különböző világ és valóság képe, mint amelyben én éltem. Soha senkivel nem találkoztam azelőtt, akinek a politikához bármi köze lett volna, ilyesminek sem az én, sem egyik barátom családja sem került a közelébe. Mindannyian „rendes” munkát végeztek: tanárok, mérnökök, kisvállalkozók és ehhez hasonlók voltak. Az országgyűlésben vagy akár a helyi önkormányzatokban folyó ügyek nagyon távolinak tűntek. Emlékszem, volt idő, amikor arra gondoltam, hogy teológiai tanulmányokat kellene folytatnom: ma már látom, hogy ez az elképzelés abból az érdeklődésemből fakadt, hogy vajon miként épül föl a társadalom, és ez hogyan befolyásolja az emberek életét – ami tehát nem feltétlenül áll kapcsolatban a vallással. E kíváncsiság azonban rövid életű volt: csupán néhány nappal a vizsga előtt kezdtem el tanulmányozni a Helsinki Egyetem teológiai szakának felvételi vizsgakönyvét. Természetesen nem jutottam be. A felvételit követően ennek ellenére folytattam a vizsgaanyaggal való ismerkedést, mert érdekelt a téma (és mert már amúgy is megvettem a könyvet).

Az iskola befejeztével az ifjúsági szolgáltatások irodájában dolgoztam Tamperében, ahová akkor költöztünk Markusszal. Tizennyolc évesen, egy bárban ismerkedtünk össze, az egyik barátom lakásavató buliját követően, majd egy évig tartó randevúzás után, egy szép napon avval a hírrel lepett meg, hogy lakást bérelt kettőnknek a városban. Kissé meglepődtem, hiszen nem esett szó köztünk arról, hogy esetleg összeköltözünk, de nem kellett sokat győzködnie, mert fülig szerelmesek voltunk egymásba, és mindketten készen álltunk arra, hogy a családunktól független életet kezdjünk. Egyik nap az irodában ülve elővettem a Tamperei Egyetem összes szakát meg azok tananyagát bemutató tájékoztatóját, és a közigazgatástan azon nyomban fölkeltette érdeklődésemet. Nagyon szerettem volna minél többet megtudni arról, hogyan épülnek föl a társadalmak, és hogyan tartják (vagy nem tartják) életben őket, szerettem volna megérteni a szervezetek irányítását és közgazdaságtanát, amiképpen a közigazgatás jogi alapjait is. Mivel semmi elképzelésem nem volt arról, mihez kezdjek az életben, a tananyagban az is tetszett, hogy különböző területeken hasznosítható.

Bár igazából nem nagyon tudtam, mi lesz velem, erősen fűtött a vágy, hogy megváltoztassam a világot. Csak épp arról nem volt elképzelésem, hogyan vágjak bele. 2006-ban – nagyjából ugyanakkor, amikor azon törtem a fejem, milyen tanulmányokba fogjak, és azt terveztem, hogy jelentkezem a Tamperei Egyetemre – első alkalommal vettem részt egy politikai gyűlésen, amelyet az egyik tamperei szociáldemokrata ifjúsági szervezet tartott. Korábban több párt programjáról és politikájáról is olvastam, és komolyan fontolóra vettem a lehetőségeimet. Úgy véltem, ily módon megismerkedhetem hozzám hasonló emberekkel, és valamivel többet tudhatok meg arról, hogyan működik helyi szinten a politikai rendszer.

A gyűlés azonban óriási csalódást okozott. Emlékszem, amikor első ízben léptem be az SDP tamperei központjába, a város szívében emelkedő hatalmas kőépületben helyet kapott Munkáscsarnokba. Kissé izgatottan lépdeltem föl a párt ifjúsági szervezetének irodájába vezető hat lépcsőfokon, és a terembe lépve, minden szem rám szegeződött. Nem fért a fejükbe, hogy valaki, akit még csak nem is ismernek, részt akar venni a rendezvényükön. A családomból senki sem volt tagja a pártnak, amely ekkoriban béna mozdulatlanságba süppedt, és nem különösebben volt vonzó a fiatalok számára. Szokatlan jelenség volt, hogy egy fiatal önszántából, puszta kíváncsiságból valamelyik politikai párt iránt érdeklődjön, anélkül hogy valami kapcsolata lenne hozzá, vagy valamelyik barátja vagy munkatársa magával hozta volna.

Amikor az ülést megnyitották, a jelenlévők nem politikáról beszéltek, hanem arról kezdtek vitatkozni, vajon kifizessék-e azoknak az önkéntesek az étkeztetését, akik egy általuk szervezett rendezvényen dolgoznak. Nem hittem a fülemnek. Hiszen a vitának semmi köze nem volt a nemzedékünk előtt álló fontos politikai kérdésekhez. És ezek mindannyian fiatalok voltak, korombeliek. Hát nem nekünk kellett volna a politikai rendszer legszenvedélyesebb tagjaiként cselekednünk? Vajon hová tűnt a forradalom? Ehelyett komoly képpel az ebédről vitatkoztunk (amit természetesen minden kérdés és vita nélkül biztosítaniuk kellett volna). Nem tudtam, kínomban sírjak vagy nevessek, de az ügy nem szórakoztatott, inkább elkeserített.

Jó időbe telt, míg e kaland után ismét visszatértem a helyi politikába. Valami nagyon bosszantott abban, ahogy a szervezők fittyet hánytak a valódi politikai kérdésekre. Bár e pillanat néhány hónapra elvette a kedvem az egésztől, végül mégis arra ösztökélt, hogy igyekezzem jobban elmélyülni a politikai tevékenységben.

2007-ben kezdtem el az egyetemet, ahol végre olyan emberekkel találkoztam, akikkel szerettem volna. A szakom hallgatói közül többen is részt vettek a diákmozgalomban, a pártpolitikában, ténykedtek a szociáldemokrata pártban, én pedig egyre több időt kezdtem tölteni a társaságukban; eljártam a bulijaikra, hogy arról beszélgessünk, milyen projektekben és kezdeményezésekben vállalnak feladatot. Az olvasóköreikhez is csatlakoztam. Az összes szocialista klasszikust végigolvastuk – természetesen Marxot, de olyan szerzőket is, mint a marxista reformer Eduard Bernsteint, aki az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején vezető szerepet töltött be a Németországi Szociáldemokrata Munkáspártban; vagy az ortodoxabb marxista és szociáldemokrata cseh-német (de az Osztrák–Magyar Monarchiában születő) Karl Kautskyt; továbbá olyan személyiségek írásait, mint az osztrák-magyar antropológus Polányi Károly és az olasz filozófus és politikus, Antonio Gramsci. Soha nem volt szokásom, hogy történelemkönyvekből merítsek jelenre szóló politikai tanácsokat, ám el akartam végezni a házi feladatomat, és e szerzők – mindenekelőtt Bernstein és Kautsky – azért jutnak most eszembe, mert a politikának olyan különböző fölfogásait modellezték, amelyek Finnországban mind a mai napig láthatóak. Bernstein főleg a politikai mozgalom megszervezésére és megerősítésére, nem pedig egyes ügyekre vagy programokra összpontosított, Kautskyt viszont sokkal inkább az ideológiai kérdések és a konkrét témák érdekelték. Mindkét megközelítést érdekesnek találtam, és ma már tisztában vagyok vele, hogy mindkettő fontos. Később ugyanezen kettősséget láttam megjelenni a szociáldemokratákhoz kötődő saját tapasztalataimban, és jóllehet a magam részéről inkább a konkrét kérdéseket és az ideológiát részesítem előnyben, azt is tudom, hogy a hatékony változások végrehajtásához van szükség jövőbelátásra és stratégiára is.

Sok egyetemi barátom – és mellettük Markus is – manapság azzal bosszant, hogy annak idején, az előadások szüneteiben milyen sok idő töltöttem el az egyetemi kávézóban avval, hogy különféle emberekkel különböző dolgokról vitatkoztam. Mindig is nagyon komoly, céltudatos ember voltam, amikor politikára terelődött a szó, és hajlamos vagyok rá, hogy a fölhozott érvek minden következményének súlyát mérlegeljem, és megpróbáljam a teljes képet látni. Vajon mivel járna egy adott energiapolitika az éghajlatot befolyásoló károsanyag-kibocsátásokra és a társadalmi igazságosságra nézve? Milyen hatást fejtene ki egy bizonyos gazdaságpolitika a munkanélküliekre? Élveztem a vitákat, és szívesen ismerkedtem meg a különböző pártok programjaival. Barátaim állandóan azzal viccelődtek, hogy egyszer majd politikus lesz belőlem, ám igazából csak közalkalmazottként tudtam elképzelni magam, olyasvalakiként, aki segíti, támogatja a pártot nagyobb céljai elérésében. Sem kapcsolataim, sem pénzem vagy tapasztalatom nem volt annak megértéséhez, hogyan tudnék egy választást lebonyolítani, nemhogy megnyerni. Huszonkét éves nőként tehát bármilyen, elméletileg fölmerülő politikai jövőt igen távolinak éreztem magamtól.

Szorgalmasnak mondhatom magam: tizennyolc éves koromtól fogva dolgoztam, az egyetemen pedig – a tanulmányok mellett – mindig volt valamilyen mellékállásom. Noha jogosult voltam diákhitelre, amit igénybe véve úgy tanulhattam volna, hogy ne kelljen izgulnom az étkezési meg a lakbérköltség kifizetése miatt, nem voltam biztos benne, hogy képes leszek majd törleszteni, ha esetleg valami olyan baj történik, ami miatt később nem jutok munkához. Csak bámultam, ahogy a tehetősebb családokból való diákok hitelt vesznek föl, hogy a tanulmányaik alatt segítsenek magukon, miközben én ezt egyszerűen nem engedhettem meg magamnak. De egyáltalán nem keseredtem el emiatt. A világ már csak ilyen volt, és élelmiszer- meg ruhabolti eladóként dolgozva sokat tanultam a vásárlókkal folytatott beszélgetésekből. Tisztességes feltételek mellett mindenféle munkát mindig is értékesnek tartottam.

*

A politikai karrier a legtöbb esetben egy politikai pártba történő belépéssel kezdődik. Finnországban nyolc-kilenc párt alkotja a parlamentet. Politikai múlt híján nemigen tudtam eldönteni, melyikhez csatlakozzam. Azt viszont tudtam, hogy a baloldalhoz húzok, és liberális értékeket vallok, így a lehetőségek körét könnyű volt leszűkítenem három pártra: a szociáldemokratákra, a zöldekre és a Baloldali Szövetségre. Bár az egyetemen rengeteg időt töltöttem az SDP tagjainak társaságában, a zöldekkel és a Baloldali Szövetséggel is sok közös értéket osztottam. A környezetvédelem nagyon fontos volt számomra, és sokat bosszankodtam amiatt, hogy a hatalom birtokosai nem tesznek eleget az éghajlatváltozás és a biológiai sokféleség fogyatkozása ellen; ami pedig a gazdaságot illeti, hittem abban, hogy a mindenki számára elérhető egyenlő oktatás és a működő jóléti szolgáltatások révén kiegyenlíthetők a különböző anyagi helyzetű emberek esélyei, valamint hogy az igazságos adórendszer ezt mindenki számára lehetővé teszi. Az SDP azonban sokkal jobban átlátta, miként lehetséges olyan struktúrákat kiépíteni, amelyek segítenek ezeket az elképzeléseket megvalósítani. Mi több, a szociáldemokraták erős kapcsolatokat ápoltak külföldön, és a világszintű együttműködés képessége igen sokat nyomott a latba az engem leginkább érdeklő kérdéseknél, mint amilyen az éghajlat, az emberi jogok és az egyenlőség. A párt fontos szerepet töltött be a skandináv jóléti modell kiépítésében is: elsősorban ez utóbbinak köszönhető, hogy a magamfajta, szegényebb környezetből származó emberek is járhattak egyetemre, és egyáltalán olyasmi eszükbe juthatott, hogy politikával foglalkozzanak.

Szerencsétlenségemre az első szociáldemokrata pártgyűlésemen hasonló élményt szereztem, mint azon az ifjúsági pártszervezeti összejövetelen, ahol arról folyt a vita, hogy ki fizesse ki az ebédet. A gyűlés unalmas volt, egyhangú és érdektelen – pontosan olyan, amilyennek a politikát elképzeltem. A korábbi évtizedekben a szociáldemokraták formálták, alakították egész társadalmunkat, ám ekkor már csak a meglévő állapotok fönntartására, nem pedig a változások folytatására törekedtek. Mindennek dacára egyetértettem a párt által képviselt értékekkel, és végül is úgy tűnt, jól választottam. Tekintve, hogy az SDP jóval nagyobb és erősebb a másik két baloldali-liberális pártnál, lehetőségem nyílt arra, hogy az engem érdeklő ügyekre valóban hatással legyek. A szociáldemokraták korábban már bizonyították, hogy készek a cselekvésre, nem csupán beszéltek arról, hogy miféle változásokat kellene végrehajtani. Könnyű azt mondani, hogy változást akarunk, ám a konkrét és hatékony intézkedéseket már jóval nehezebb megvalósítani. Mivel korábban sokat voltam együtt olyan diáktársaimmal, akik szintén párttagok voltak, tudtam, igenis megvannak az eszközeink arra, hogy végrehajtsunk néhány reformot, és izgatottan vártam, hogy ténylegesen alakíthassam a párt jövőjét. Akárcsak sok más fiatal ezekben az időkben – az Egyesült Államokban Barack Obama ekkor kezdte meg elnökválasztási kampányát – én is cselekedni akartam, nem csak a pálya széléről tétlenül követni az eseményeket. Úgy éreztem, lehetséges és szükséges is cselekednem.

Sanna Marin: A remény ereje – Bátorság és vízió a hatalom világában
Fordította: Barabás József
Helikon Kiadó, 2025, 5999 Ft