Andrei Dósa: Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség (részlet)

A két év alatt, amíg az apja börtönben volt, János még jobban kötődni kezdett Zolihoz, a karateedzőhöz. Tíz perceken keresztül tartotta őket térdepelve a szeiza pózban, beszélt nekik a szabaki jelentőségéről az asihara karatéban, a test újrapozicionálásáról, a támadási vonal elkerüléséről, hogy megfelelő helyzetbe kerülhessenek az ellentámadáshoz. A szenszei hangsúlyos mondatai visszhangzottak a magas mennyezetű sportteremben. Zoli, aki egy kétdanos fekete öv birtokosa volt, hosszú, copfba kötött hajat viselt, mélykék szeme volt, és egy szuperhős erős állkapcsával rendelkezett. János nem igazán értette, mi a különbség az egy-, kettő- vagy háromdanos fekete öv között, noha egy nála idősebb fiú elmagyarázta neki, hogy minden dan után egy más színű csíkot varrnak a fekete övre. Számára a dan egy képzeletbeli súlyt jelentett, amit hozzáadnak az övhöz. Tíz dannál a fekete öv szerkezete megváltozik, és egy darab pamutszövetből többféle fém ötvözetévé válik. János ügyes volt, már kék övet viselt, és valahányszor gyorsan elsajátított egy új harci technikát, Zoli azt mondta neki: János, te vagy az Isten ostora.

Amikor a hagyományos karate családfájáról beszélt, Zoli spekulációkba bocsátkozott a japánok és a magyarok rokonságáról. Azt állította, hogy a magyarok, mint egy ázsiai nép leszármazottai, ideálisak a harcművészetek gyakorlására. Ezek a kijelentései oda vezettek, hogy a román gyerekeket kivették az edzésekről. A szülők számonkérték, de az edző hajthatatlan maradt.

A kép, ahogy Zoli enyhén szétvetett lábbal, ruhája felett keresztbe tett karokkal áll a terem sarkában, közömbösen a szülők vádaskodásaival szemben, mélyen beleégett János emlékezetébe.

Körülbelül akkoriban, amikor az apja kiszabadult a börtönből, Zolinak megszületett a harmadik gyermeke, és felesége nyomására, aki anyagi szempontból egyre fenyegetettebb helyzetben érezte magát, elment pénzt keresni Magyarországra. Abban reménykedett, hogy felveszik szenszeinek egy ottani, hagyományos karateklubhoz. Legjobb tanítványainak a nehéz időkről, a meghozandó, súlyos döntésekről beszélt, és arról, hogy lehetőségük van folytatni az edzéseket a legközelebbi városban, Gyergyószentmiklóson.

János ezt árulásnak és elhagyásnak élte meg. Soha nem bocsátott meg Zolinak.

És mivel a balsors sűrű, korrozív anyag, amely több résen át hatol be az ember mindennapjaiba, ugyanebben az időszakban János anyja elhatározta, hogy válni akar.

János úgy döntött, az apjával marad. Anyja az utóbbi két évben, kétségbeesése örvényében pokollá tette gyermekei életét. Megpróbálta mindenáron beléjük nevelni az erényt, otthon is a tanárnő szerepét vette fel. Egy szigorú és beszámíthatatlan tanárnőét, aki hisztériás rohamot kapott, valahányszor úgy érezte, hogy a fiai hajlamosak a tisztességtelenségre, álnokságra és ravaszságra.

– Csak az ármánykodás jár az eszetekben, kurva kölykei!

A testvére az anyjával maradt – újabb csapás János rekeszizmába. Először megpróbálta Péterkét, a kisöccsét inkább az idősebb Péter felé húzni, de az apjuk egy ponton a fejébe vette, hogy fel kell készítenie fiait az előttük álló kemény és kiszámíthatatlan életre. Egy alkalommal, amikor Péterke látogatóban volt náluk, odatette a két testvért, hogy verekedjenek meg egymással. Péterke azt mondta, fájnak a fogai, és nem akar verekedni, de az apja azonnal lekevert neki egy pofont, és azt kérdezte, milyen férfi vagy te? Péterke még vagy fél percig nyöszörgött apja gyilkos felháborodásától megsemmisülten, aztán összeszedte magát, és nekiment Jánosnak. Jánosra felkavaró hatással volt az apai parancs. Végül úgy döntött, hogy nem üt vissza, de az apja belerúgott, és ráordított, hogy verekedjen rendesen. Érezte a lakásban terjengő alkoholgőzt, meggondolta, hogy a menekülés nem opció, és hogy választania kell, hogy az apját üti meg vagy az öccsét. Végül inkább Péterkét ütötte, inkább csak viccből, párszor földre vitte. Az apjuk, mint a birkózás nagy rajongója, jól szórakozott egy darabig, diadalittas kiáltások közepette csapdosta tenyerével az asztallapot. Aztán amikor látta, hogy a kisebbik fia könnyezni kezd, felpattant, mint akit leforráztak, és leállította őket. Félrenézve, ujjaival a homlokát masszírozva azt mondta nekik, hogy egy szót se szóljanak az anyjuknak. Aztán eltűnt a konyhában, hogy töltsön magának még egy pohárral.

Természetesen Péterke nem tartotta a száját, és kitört a balhé. János anyja beviharzott a lakásba, ahol az apja élt, és mindenfélének elhordta: pszichopatának, kreténnek, nyomoréknak. Beszorította a konyhában a kamraajtóhoz, ráfogta a mutatóujját, és azt mondta neki, hogy ha nem hagyja abba ezeket a takonypöcsködéseit, a rendőrséghez és a gyermekvédelemhez fog fordulni, hogy Jánost is elvegyék tőle.

Az apjának be kellett érnie azzal, hogy csak Jánost neveli meg. Jobb napjain, amikor vidáman és részegen jött haza, azt mondogatta a fiának, hogy a magyarok túl puhányak, beletörődtek Trianonba. És hogy a románokat nem kell eltűrni – tolvajok és rablók népe, akik nem viselik el, hogy más nemzet fiai is rablók legyenek. Vagyis a rabló annyit lophat, amennyi neki jólesik, amíg övé a pálya, de ha egy szép napon észreveszi, hogy mások visszalopják tőle azt, amit ő lopott el először, akkor megsértődik, és a törvényhez fordul. Valakinek meg kellene mutatnia a románoknak, hogy itt nem ők az urak – ez csak egy illúzió, ami alig nyolcvan éve tart. Az igazi urak a magyarok, mert a hét magyar törzs több mint ezer éve meghódította ezeket a földeket, amikor a dák porontyoknak még fogalmuk sem volt róla, hogy ők dák porontyok. Kamu az egész, mondta vörös szemmel a pálinkától, amit rendszerint sörrel öblített le. Rosszabb napjain, amikor úgy jött haza, hogy részeg volt és agresszív, azt mondta a fiának, hogy nem jó semmire, és hogy a románok szolgája lesz őbelőle is.

Hetedik osztályos korában János elkezdte levadászni és megverni a város más iskoláiból való román diákokat.

Isten buzogánya inkább, mint Isten ostora, üzente gondolatban a karateedzőjének, miközben jobb ökle rászorult a vasbokszerre és támadásba lendült a szűk, sötét utcán, amely része volt egy kimondottan ellenszenves, nyurga fiú hazafelé vezető útvonalának a Tăslăuanu Líceumból. A tăslăuanus diákokat hivatalból lenézték a magyar iskola diákjai.

1990 zavaros tavaszán itt húzta meg magát több mint ötven diák a Székelyudvarhelyi Pedagógiai Líceum román tagozatáról, hogy Maroshévizen folytathassák tanulmányaikat. A marosvásárhelyi eseményeket követő hetekben a Román Televízió bejelentette, hogy a székelyudvarhelyi líceum román tagozatát megszüntették. Az információ hamis volt. Egy két tanárból és két román diákból álló bizottság el is ment a tévéhez az iskola nevében, hogy megcáfolják a hírt. A magyar nyelvű adás készített velük egy anyagot, amit végül soha nem adtak le. Időközben, amikor már úgy tűnt, hogy kezdenek csillapodni a kedélyek, az oktatási miniszter valóban kiadott egy rendeletet a szóban forgó tagozat megszüntetéséről. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a román diákok egy része – szülői támogatással – úgy döntött, elhagyja az iskolát, de a líceum magyar vezetősége nem kapott semmiféle értesítést arról, hogy Maroshévizen új pedagógiai osztály indulna, ezért nem engedték elmenni őket. A tavaszi szünet kezdetén a román diákok átiratkoztak Maroshévízre. Ezután a magyar tanárok tiltakoztak a miniszteri rendelet ellen. Még ha ezek a diákok már jó néhány éve be is fejezték a sulit, az időközben O. C. Tăslăuanu Líceummá átkeresztelt Ipari Líceum román tagozata iránti ellenszenv nem oldódott fel teljesen. Tizenöt évesen a tetteihez kézenfekvő fedezéket talált János ebben a történetben.

Szerette az adrenalint, a sötét, felturbózott haragot, az ütések puffanását a húson, azt, ahogy a bokszer vaspereme felsérti az ujjak belsejét, a fájdalmat, amit minden ütés után ő is érzett, mintha falba ütött volna. Egy falba, ami minden erőszakos mozdulattal, minden találattal veszített, alig-alig észlelhetően, a keménységéből. Ezek a végtelenül apró veszteségek pedig, ha összeadódnak, le fogják dönteni a falat.

János kultúrája amolyan egyvelegkultúra volt, ahol jól megfértek egymás mellett a magyar mulatós zenék, a Tankcsapda, a nacionalista Kárpátia zenekar, a magyarok és hunok legendái, az ötödrangú történelmi adatok László Gyula könyveiből, az olyan erdélyi fasisztaszimpatizáns írók elbeszélései és regényei, mint Nyírő József vagy Wass Albert, valamint a szintén erdélyi Dsida Jenő verse, a „Psalmus Hungaricus”. Fejére húzott fekete kapucnijában ólálkodott a Tăslăuanu Líceum udvara körül, leste a diákok minden gesztusát, minden túlkapását, és újabb célpontokat keresve ismételgette magában: Mogorva lettem, / kemény, sötét és szótlan és makacs. / Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.

Mielőtt nekiesett volna, mielőtt sarokba szorította volna a prédáját, a követés feszült perceiben sokszor azon kapta magát, hogy egykori edzőjéhez beszél: Pénzt keresel Budapesten, karatézni tanítod a zsidó kurvák fiait, mi? Magyarország most is a kurvák országa, és hogy te is ott vagy, hát te is csak egy kurva vagy a sok közül, Zolika, drága.

Máskor meg az apját szólította meg képzeletben: Bólogatunk beletörődve abba, amit a sors ad nekünk, azt mondod? Többé nem, édesapám! Behódolunk egy idegen állam bürokráciájának? Hát lásd, hogy nem! Vesszen Trianon? Vesszen! A románok élősködő dögök? Na majd én kiirtom őket, ha te nem voltál rá képes! Az eksztázis és a fájdalom transzszerűen fonódott össze. Ütés és rúgás, ütés és megint ütés és rúgás – transz. Hadd csak, édesapám, lesz még Bukarest magyar falu! Mi védtük meg Európát az összes barbár horda ellen, és ez a hála? Ezek a selejtek uralkodnak felettünk, és a nyelvünket se beszélik, de mégis elvárják, hogy mi megtanuljuk az ő korcs nyelvüket, ami más korcs nyelveknek a keveréke? Szétbaszom én az arcukat, édesapám! Te beszoptad és nem csináltál semmit, de hadd csak el, majd elintézem én! Ilyenkor örömteli érzés lett úrrá rajta, amely arra késztette, hogy lelke legmélyéről üvöltsön.

Az egyetemi évek lepelként ereszkedtek János érzékeire. Felhagyott a verekedésekkel, némi erőfeszítéssel meggyőzte magát, hogy azok csak a korra jellemző gyerekes allűrök voltak. Érezte, hogy másféle tettekre lenne szükség, talán szabotázsra, de belátta, hogy egyelőre hiányzik belőle az ilyesfajta kezdeményezéshez szükséges lelkület, így úgy döntött, egyelőre szünetelteti a dolgokat. A Sapientia Egyetem mérnöki kurzusai halálra untatták és frusztrálták is – egyrészt, mert túl nehéznek találta őket, másrészt, mert kezdte kétségbe vonni, hogy valaha is hasznukat veszi majd bármiben is, még ha az egyetem vezetése a magyarországi partnerekkel közösen kidolgozott, vonzó programokat ajánlott is fel a diákoknak. Az évfolyamtársait leginkább az érdekelte, hogy bulizzanak, igyanak és keféljenek, a suli meg a vizsgák egyáltalán nem élveztek prioritást. Bár egyre inkább úgy állt hozzá a valósághoz, mint egy megázott, kiöregedett kandúr, valami továbbra is keresett benne, továbbra is lökte előre. Gyakran járt a könyvtárba, és mindenféle könyveket olvasott, amelyek még jobban lehangolták. Lev Tolsztojtól a Korunk rabszolgasága egy volt ezek közül. Amit olvasott, tovább apasztotta a reményeit, de fel is dühítette: megértette vele, hogy minden kétséget kizáróan a kapitalizmus rabszolgái vagyunk. Hogy a kormány és a nagyvállalatok rosszabbak, mint a rablók, mert úgynevezett biztonságért cserébe adóztatják meg a köznépet és jutalmazzák meg azokat, akik részt vesznek a nép szervezett megtévesztésében. Az a rész viszont, ahol Tolsztoj azt mondja, hogy a kormányok hamis vallásos és hazafias tanokat bevetve egész nemzedékeket rontanak meg, úgy tűnik, valahogy elkerülte János figyelmét.

Az emberek nemigen vették komolyan a nacionalista kirohanásait, ezért lassacskán leszokott róla, hogy nyilvánosan kinyilvánítsa nézeteit.

Két év után otthagyta az egyetemet, és elment Magyarországra, egy építkezésre dolgozni. Az ottani embereknek nem volt túl pontos képük a Székelyföldről – elmondták, hogy egyszer szívesen meglátogatnák, vagy hogy jártak már ott valamikor kisiskolásként. Meg hogy kár érte, szép vidék az, de hát mit lehet tenni.

Magyarországon lépett először kapcsolatba a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal, amely 2001 óta volt aktív. A felfedezés felvillanyozta, kirángatta abból a tompa bódulatból, amiben az egyetem kezdete óta vergődött. Amikor az erdélyi magyarok nyomorúságos helyzetéről panaszkodott, a HVIM tagjai azt mondták neki, nincs oka elkeseredni, mert a HVIM már két éve működik Erdélyben is. Megérezte a Székelyföld hívását – biztosan tudta, hogy eljött az idő: vissza kell térnie Romániába, hogy segítsen bajtársainak, akik irredenta, románellenes akciókra készültek.

Andrei Dósa: Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség
Fordította: Horváth Benji
Helikon, 2025, 4999 Ft