Eva Meijer: Tenger Most (részlet)

A kárókatonák elröpültek Németország felé. Néhányan a Csatorna felé vették útjukat, egy kisebb csoport pedig Dánia felé. De ki is figyelt volna fel a kárókatonákra? Az emberek saját magukkal foglalkoztak, és ez igazából a többi állatfajról is elmondható, a tengernek mindegy volt, kedvelte a varázslókabátos alakjukat, de hát annyi minden szeretni való volt a világban.

Wilg csatlakozott a negyedik Tenger Most demonstrációhoz Amszterdamban. Busszal utazott, Hága és Rotterdam elvesztése óta alig jártak a vonatok. A rendes buszok mellett turistabuszokat is forgalomba állítottak, előkelőnek tűnt ilyen magasságból lenézni az utcaszintre. Édesanyja szendvicset csomagolt az útra, annak idején ő is sokat tüntetett, ha nem szenvedett volna krónikus reumától, ő is jött volna. Wilg értelmes gyerek, majd vigyáz magára. Amszterdam még szerencsére biztonságos.

A főpályaudvaron alig lézengtek páran, és a szemetet a jelek szerint már senki sem szállította el, bűz terjengett az épületben. Wilg gyorsan lépkedett a kijárat felé. Az állomás mellékfolyosóján haladt, a boltok közül csak a könyv- és újságárus volt nyitva. Miután az élelmiszerüzletek kiárusítottak mindent, a kisebb üzleteket főleg fiúkból álló bandák fosztották ki, a HEMA mindenes boltját, a drogériákat, nem lehetett elkerülni a betöréseket. A 65 év felettiek a rendőrkapitányságokon vehettek át élelmiszercsomagokat. A többieket a sportcsarnokok felé irányították.

A pályaudvar előtti tér is üres volt, villamosok már nem közlekedtek, csak néhány jármű állt a peronoknál, egyikben sem ült vezető, a gépek is képesek elhagyatottnak tűnni. A csatornákban a víz gyorsabban mozgott a szokásosnál, talán csak a szél miatt, de Wilg ezt figyelmeztetésnek vélte. Tavaszi zsongás érződött a levegőben, mint a megkönnyebbülés érzése egy nagy sírás után, de hisz ez nem lehetséges, az igazi nagy sírás még előttünk áll.

A Dam térre vezető úton emberek gyalogoltak transzparensekkel. Wilg nagyobb tömegre számított, hiszen ez közös ügy, most van itt a cselekvés ideje. Már majdnem a Dam térre ért, amikor egyszer csak beléhasított a felismerés. Elkéstek, hiába jöttek ide. A tenger úgyis tovább emelkedik. Több értelme lenne valahol másutt, valami újat felépíteni, valami jobbat. Egy újfajta közösséget, a szárazfölddel nagyobb harmóniában élőt. De senki sem tudta, meddig hatol be a víz. A belga partvonal még nem szenvedett kárt, ott is egymás után építették a mobilgátakat a biztonság kedvéért, de ezekre egyelőre nem volt szükség.

Az emelvényen Arie megvárta, míg elegen gyűlnek össze ahhoz, hogy majd a filmfelvételen is tömegnek hasson. A tengerről beszélt, a klímaváltozásról, a tettrekészségről, a közönség pedig most is minden mondata után egyetértően morgott, sustorgott, kiáltozott. Úgy van!

Érezzük a tenger szagát az orrunkban. Érezzük a tengert magát. Most még néhány hétig össze tudunk itt gyűlni, de aztán ez is eltűnik a hullámok közt. Ezt akarjuk? Na? Mit akarunk? Lépnünk kell, most. Tenger Most.

A beszéd után Wilg elsőként lépett oda hozzá. De hiszen már elkéstünk, mondta. Hiába jöttünk ide.

Arie alaposan megnézte magának a lányt. Igazad van. Nem tudom, mi mást tehetnénk. És én mi mást tehetnék.

Fejük felett tizenkét északi sirályhojsza szállt el, a Dam téren összegyűltek egyszerű ezüstsirálynak nézték a madarakat.

Egy német tévéadótól lépett hozzájuk valaki, interjút akartak készíteni Arie-val. Arie Wilgre kacsintott, és követte a riportert.

Wilg a Jordaan negyed felé sétált. Előtte állt az egész nap, iskolába nem kellett mennie, az ország szinte minden más középiskolájához hasonlóan az övé is bezárt, elővigyázatosságból. A legtöbb ország utazási figyelmeztetést adott ki Hollandiára, de még így is sétáltak turisták a városban, és a szokásos turistás dolgokkal foglalkoztak: ettek, ittak, szelfiket készítettek, épületeket és egymást nézegették. Csak a Moco Múzeumot lehetett látogatni, a többi már bezárt. A Rijksmuseum kiürítése már majdnem befejeződött, a Stedelijk Múzeum evakuálásához néhány nappal ezelőtt fogtak hozzá.

A pesszimisták, a tudósok és a hadügyminiszter számításai szerint még két hét állt rendelkezésükre, mielőtt a város víz alá kerül. Az optimisták, a maradók és az infrastrukturális és vízügyi miniszter szerint a víz addig majd megáll, vagy vissza is fordul.

Az impozáns csatorna menti házak egyikénél egy író ült a bejárati lépcsőn, valamit olvasott. Kezéből a szél néhány papírlapot sodort a csatorna felé. Wilg utánafutott, és még épp idejében elkapta a lapokat.

A férfi megköszönte.

Wilg csak akkor ismerte fel, amikor a közelébe ért – évek óta írt regényeket törékeny identitású személyekről, könyveit az olvasók szűk csoportja kifejezetten nagyra értékelte, de a szélesebb közönség és a kritikusok nem figyeltek rá. Egészen a tavalyi évig, amikor Suriname-ban töltött ifjúkoráról írt, ez váratlanul felkerült a bestsellerlistára. Wilg ezt a könyvét zavaros irománynak tartotta, túlírt, vészjósló és izzadságszagú szövegnek, népszerűségét bizonyára annak köszönhette, hogy az ilyen témák mostanában divatba jöttek, neki mindenesetre komoly csalódást okozott, de ez összefüggésben lehetett a könyvhöz fűzött reményével is, hogy a könyvön keresztül majd talán jobban megérti a saját apját, ami nem következett be.

Én is írok, mondta.

Az író nem sóhajtott – egymillió holland ír, bár inkább olvasnának –, hanem rámosolygott az előtte álló fiatal lányra, akiben látni vélt valamit saját magából, valamit, amit hajdan elátkozott, most meg már hiányolt, ez már csak így megy, azt hiszed, a dolgok örökké tartanak, és megvetéssel nézel rájuk, majd később jössz csak rá, hogy az akkori gondolataid és érzelmeid pusztán a legelső alkalommal meglátott és megtapasztalt helyzetek kiváltotta reakciók voltak, hogy mindez értékes volt, de mire rájössz, már rég el is vesztetted, legfeljebb szövegben tudod már visszaidézni az emlékét, és az is csak ritkán sikerül.

Te is érzed a szagát? kérdezte. A szél a tenger felől fújt, sót hozott magával, a nyaralás szagát a múltból, fehér parti sziklafalakét és dűnék közt futó ösvényekét és halványszürke kagylóval borított strandokét, nem is, fekete homokstrandokét, nem, a napét, ami beleégette magát a bőrödbe, és ott tovább égett, az a sugárzás, abban nem bízhatsz, akkor már inkább a víz, az csak egyszer kerít hatalmába, tudod, mire számíthatsz.

Wilg bólintott. A tüntetésen voltam, de már elkéstünk.

Azért ülök itt. Még egyszer át akarom élni. Az utolsó tavaszt Amszterdamban.

Eva Meijer: Tenger Most
Fordította: Réthelyi Orsolya
Magvető, 2025, 4999 Ft