François-Henri Désérable: Én uram és legyőzőm (részlet)

Vasco csak a barna vagy a szőke nőket szerette, márpedig Tina haja rozsdavörösbe hajlott, némi mahagóni visszfénnyel. Tina csak a zöld szemű fiúkat szerette, márpedig Vascóé kék volt, egy kevés gesztenyebarnával árnyalva. Tina egyáltalán nem volt Vasco zsánere; ő meg aztán soha a nőé. Semmi nem volt bennük, amitől tetszhettek volna egymásnak, mégis megtetszettek, szerelmesek lettek, szenvedtek, amiért szeretik egymást, kiszerettek egymásból, és szenvedtek, mert kiszerettek, újra egymásra találtak, majd végleg elváltak egymástól –, de ne szaladjunk ennyire előre.

Miután találkozott Tinával, nem kellett sokat várnom, hogy Vasco kérdésekkel kezdjen ostromolni. Mindent tudni akart Tináról, egy kicsit úgy, ahogy ön, mondtam, aki mindent tudni akar Vascóról. Mert Tina végül csak eljött. Késve, szokás szerint, de eljött. Már a desszertnél tartottunk, Vasco a bowlingról társalgott Malone-nal, az ügyvédjével, aki akkoriban még nem az ő ügyvédje volt, csak egy ügyvéd, egyben a barátunk. Fél füllel őket hallgattam, Vascót hallgattam, aki az egyetlen alkalomról beszélt életében, amikor bowlingozott, egy szerda este, Joinville-le-Pont-ban, kész rémálom, mondta Vasco, még mindig tisztán emlékezett a golyóra, ami minden második gurításnál a pályaszéli árokban végezte, a rendületlenül egyenesen sorakozó bábukra, mint törpe katonák seregére, akik minden pillanatban készek lettek volna rárohanni, az eredményjelzőre kiírt megalázó nullára. Megszégyenítő órákat éltem át ott, a Joinvillejoinville-le-Pontpont-i bowlingteremben, mondta Vasco, amikor egyszer csak kopogtak az ajtón. Tina jött meg.

A kezében tartott nárciszcsokor eltakarta az arcát, de a csokor két oldalán láttam a haját és a fülbevalóit, hatalmas, hortenziaszirmokkal díszített fülbevalókat, amelyektől andalúz hercegnőre hasonlított – mármint arra az elképzelésre, amelyet Vasco alkotott egy andalúz hercegnőről, s később egyébként így is hívta, az én andalúz hercegnőm, mondja majd. Tessék, ez a tiéd, mondta Tina; erre én vázába tettem a virágokat, ő pedig mentegetőzött, amiért elkésett, egy másik összejövetelről jött, egy kicsit már piált is, van itthon pezsgőm? Töltöttem neki egy pohárral, ő koccintott velünk, nem tudom, miről beszéltünk, csak arra emlékszem, mi hallgattuk, egy szót sem szóltunk, főleg Vasco, akit a jelek szerint megbabonázott: kissé bárgyú mosollyal nézett egyenesen a szemébe, mintha csakis ott akarna élni, ahová Tina pillantása esik. Az Ígérem neked szólt egy lemezjátszóból, de a lemez karcos volt, és Johnny hangja folyton megakadt „az eget ígérem neked fölötted, ahol lefekszel” sor utolsó, lefekszel szavánál – lefekszel, lefekszel, lefekszel, bégette Johnny, ekkor Tina felállt, felemelte a tűt a lemezjátszóról, s mivel a zene elhallgatott…

Ő kezdett énekelni, mondta a bíró. A francba, mondtam, honnan tudja? Tessék, olvassa.

Van-e, aki bokájáig felérhet?
Szívem szakad belé, se ti, se mi!
E lány elé magát ki nem veti
Hajtva térdet?

Láttátok-e már ráncolni az orrát?
Nézzétek a pofacsontja alatt
A gödröcskéket, picit lyukasak
Ott az orcák.

Hát az a szem! Kell-e nektek kimondjam?
Lángol, perzsel, hanem ráfogni kár,
Hogy mint sok hosszú, fehér gyertyaszál
Templomokban.

Na és ha a zene leáll bármi okból?
Ne lankadjon el senkiben a kedv:
Tina azonnal énekelni kezd.
Teli torokból.

A lemezjátszó mellett állt, amely már semmiféle lemezt nem játszott, és onnan folytatta a szöveget, ahol Johnny elakadt. A cappella énekelte az Ígérem neked-et, lehunyt szemmel, egyik kezével a szája előtt, mintha mikrofont tartana. S miközben izzó éjszakákat és éber perceket ígért nekünk, gondtalan pillanatokat a csípőnk ritmusára, lábával ütötte az ütemet, a keze remegett, könnyei végigfolytak az arcán, úgy énekelt, mintha színpadon állna az Olympiában vagy Bercyben, tenoros tremolókkal a hangjában, olyan hévvel, amilyet mindmáig sosem tapasztaltam újra egyetlen előadónál sem, egyszerre volt patetikus és szívszaggató, megindító látni, hogy ennyire beleadja szívét-lelkét, mert Tina hamisan énekelt, teljesen ritmustalanul, teljesen zeneietlenül, mindig egy oktávval mélyebben, sosem hangnemben. Igazi, igazi repedtfazék-hang.

Amikor azután befejezte a produkciót, köszönetet mondott a közönségének, mielőtt újabb pohár pezsgőt ürített volna ki egy hajtásra, majd annyit mondott, most itt hagylak benneteket, lépnem kell, és olyan túláradó érzelemmel csókolt végig mindannyiunkat, mintha a családja lennénk, az egyetlen családja az egész világon, és Vascóra úgy hatott ez a csók, mint egy jobbhoroggal tetézett balhorog. K. O., így hagyta a helyszínen Tina, olyannyira, hogy a dzsekijét ott felejtette, amikor hazament, és még most is hallom, hogy kopog már másnap reggel nyolckor az ajtómon, mint az őrült, dörömböl, mondván, hogy lassan nyitottam ki, én pedig olyan másnapos voltam, amit kénytelen vagyok meglehetősen siralmasnak nyilvánítani. Először is el kellett töprengenem, mi értelme lehet annak, hogy kimásszak az ágyamból, gatyát vegyek, átvágjak a szobán, kinyissam az ajtót, ami után terveim szerint keresetlenül felszólítottam volna, hogy húzzon el a francba, kinek jut eszébe így kirángatni az embert az ágyból vasárnap, de azután jobb belátásra tértem: hozott croissant-t.

Mindent, mondta. A számat sem volt időm kinyitni, ő máris rákezdte, MINDENT tudni akarok róla, honnan jött, hol él és kivel, mióta, mit csinál, és mindenekelőtt, hogy láthatom megint. Rajta. Hallgatlak.

No persze, már ő maga is végzett kutatásokat az interneten, mindent megtudott róla, amit a Google tudomására hozhatott, azaz nem valami sokat, azt a részét, amit Tina szívesen felfedett magáról, a bizalmasat, amiből eltávolította a jelentéktelent és kivonta a titkost, oly sokat és egyben mégis oly keveset: a Google például nem tudta, hogy Tina a közmondáshoz tartja magát, miszerint reggel egyél úgy, mint egy király, délben, mint egy herceg, este, mint egy koldus, nem, a Google nem tudta, hogy Tina a semminél is kevesebbet vacsorázik, egy levest, egy almát, egy almamagot, de reggelire úgy fal, mint egy ogre, mert Tina reggeli címén pantagrueli mennyiségeket fogyasztott, magam is láttam, hogy reggelire mindenfélét, de tényleg mindent evett, mindent, kivéve vajas kenyeret, a vajat utálta, de a Google erről sem tudott; ahogy a Google azt sem tudta, hogy két kétszersült, két joghurt, két lágytojás és két kávé között Tina már reggel mindig két verset mondott, egyet Verlaine-től, egyet Rimbaud-tól: semmit nem szeretett annyira, mint Verlaine és Rimbaud költészetét.

Bingó, mondta Vasco. Megvan.

Az ürügy, hogy viszontlássa Tinát. A bíró már olvasta a szakértői jelentéseket, ott voltak az íróasztalán, nagy kék dossziéban, rajta fekete filccel aláhúzva: V. Ascot-ügyirat.

A V. a keresztneve volt, Vincent. Az Ascot pedig a családneve. V. Ascot: Vasco. Mindenki így hívta: a barátai, a kollégái, Tina, én – mindenki. Edgart kivéve. És a bírót kivéve. Edgar csak kurafinak mondta. Vagy amikor – a nemesség kötelez – ki akarta egészíteni valamivel: az a kurafi Vasco. A bíró pedig Ascot urat mondott. Vagy vádlottat, hiszen Ascot urat vád alá helyezték. Vagy az ön barátját, hiszen a vádlott a barátom. Ebben az ügyiratban pedig sok minden volt az én barátomról, először is a CV-je, Vasco CV-jében pedig szerepeltek a kissé összevissza tanulmányok, egy kis történelem, egy kis jog, majd a találkozás egy bibliofillel, aki átragasztotta rá a ritka könyvek iránti szenvedélyt, azután az a bizonyos szakmai továbbképzés a BnF-ben, a Francia Nemzeti Könyvtárban, és az a bizonyos délután, amely sorsdöntő lett a hivatását illetően: a kezében tarthatta a Szemlélődések kéziratát, és amikor Vasco erről beszélt, mindenekelőtt ezt a költeményt idézte, a kötet leghíresebbjét, talán az egész francia költészet leghíresebbjét, a három négysoros, alexandrinusban írt szakaszból álló kis költeményt, amelynek nincsen címe, és úgy kezdődik, „Ha földereng a táj, holnap a pirkadással…”. Vasco pedig kívülről fújta a költeményt, mint kisiskolások ezrei előtte, csak kántálta egyhangúan, a vers egy apáról szólt, aki mindjárt pirkadatkor a lánya sírjához készül, hogy „virágzó hanga és zöld magyal csokrot” tegyen rá. Azt pedig csak a Szemlélődések kéziratának olvasásakor tudta meg Vasco, hogy Victor Hugo először arra gondolt, hogy erre a sírra a költeményben „egy magyalágat és virágzó zsályáit” teszi. Azt olvasta, „és ha megérkezem, sírodra teszek akkor / egy magyalágat és virágzó zsályáimat”, majd ezt az utolsó sort kihúzták, és ezzel helyettesítették, „virágzó hanga és zöld magyal csokromat”, s ez olyan volt, mintha maga előtt látta volna Hugo papát, látta, amint leteszi a tollat, fehér szakállát simogatja, majd hirtelen meggondolja magát, hirtelen elveti a hangaág ötletét, hogy a szebben hangzó és helyénvalóbb zöld magyal csokorral helyettesítse – ez volt hát, ami egy csapásra megigézte a kéziratokkal való találkozásban: a közvetlen és bensőséges kapcsolat a születőben lévő műalkotással, az a képességük, amellyel láttatják a gondolatot.

A szakmai gyakorlat után még el kellett végeznie egy iskolát, az École des Chartes-ot, és versenyvizsgát tennie, levéltáros-–könyvtárosi vizsgát. Kijárta az egyiket, sikeresen letette a másikat, majd a Francia Nemzeti Könyvtárban pályázott állásért, a jó öreg BnF-ben – ahová fel is vették. S mindez, ami talán segíthetett Vasco személyiségét körülírni, tettének indítékait megmagyarázni, mindez ott állt a kék dossziéban, ott állt a jelentésben, ott volt a bíró íróasztalán, de én, aki a bíró íróasztala előtt ültem, azt gondoltam, hogy minden szakszerűség dacára hiányzik valami lényeges ebből a jelentésből – valami nekem lényeges: az, hogy hogyan találkoztunk, Vasco meg én.

Öt évvel ezelőtt történt, éppen kutattam egy regényhez, amelyet írni terveztem, elmentem hát a BnF-be egy régi könyvbe beleolvasni, mert azt hittem, szükségem van rá, s ami végül haszontalannak bizonyult, mivel sosem írtam meg azt a regényt. Vasco a ritka könyvek olvasótermében dolgozott, senki más nem volt ott, csak mi, és Vasco arra jutott, hogy elmagyarázta nekem, miben is áll az ő muzeológus-könyvtárosi munkája, abban tudniillik, hogy két, egymásnak gyökeresen és feloldhatatlanul ellentmondó küldetést kell teljesítenie egyidejűleg: megőrizni a gyűjteményeket, azaz nem mutogatni, illetve érvényre juttatni, azaz megmutatni. Nincs is ennél tudathasadásosabb.

A beszélgetés folytatódott, előbb a BnF-en, ahol kizárólag irodalomról esett szó, majd a BnF-en kívül, egy kávéházban nem messze Vasco lakásától, azaz az enyém tőszomszédságában, ahol egyre inkább megszilárdult a köztünk lévő rokonszenv – olyannyira, hogy Vasco meglehetősen hamar az egyik legközelebbi barátom lett. S habár szinte már csak a Montmartre-on találkoztunk, néha azért megesett, hogy beugrottam hozzá az Y-terembe, a könyvritkaságok lelőhelyére, ahol néhány éve már szolgált.

Mit mondanál, ha megnézhetnéd az Egy évad a pokolban és a Szaturnuszi költemények eredeti példányát?

Ezt írta Tinának, ugyanis kicsikarta tőlem a telefonszámát.

Verlaine-t Tina húszévesen fedezte fel az egyik olyan kocsmában, amelyek ekkoriban második otthonául szolgáltak. Szerette az ottani fakó fényt, a sörcsapokat és a flippert az egyik sarokban a klotyók mellett; szerette az ottani részeges társaságot, akik a poháralátéteken látják a jövőt és a kaparós sorsjegyeken, akiknek egy pohárka ital teszi elviselhetővé az életet. A Szaturnuszi költemények egy példánya a piros műbőr padon hevert; Tina elkezdte olvasni, majd sírva fakadt. Patakzottak a könnyek az arcán, rokon lélekre talált Verlaine-ben és fivérre, olyasvalakire, aki ki akart szakadni a valóságból, akárcsak ő, a földhözragadt valóságból, amelyben nincs helye a részegség képzelgéseinek, akinek, akárcsak neki, nagy és az övéhez hasonlóan romokban heverő szíve van, aki, mint ő is, a szakadék szélén táncolt, le is zuhant, de ragyogó versekkel tért vissza tele vérszín árnyakkal és a homokrónán zuhanó napokkal. Verlaine-től eljutott Rimbaud-ig, először a korai költeményeket olvasta el, aztán a Színvázlatokat, majd pedig azt a homályos és dühös kis szöveget, amelyet bizalmasan csak az Évadként emlegetett.

Van abban valami kéjérzet, ha hagyjuk, hogy maguk alá temessenek a szavak: a költészet elvezette Tinát a regényhez, a regény a színházhoz, a színház a színművészeti tanulmányokhoz, a Conservatoire felvételi vizsgájára való jelentkezéshez először, ahonnan kibukott, az újabb jelentkezéshez és az újabb kibukáshoz, ezerötszáz jelentkező harminc helyre, semmi esély, maga Verdun, a Gallipoli gallipoli csata, rosszabb, mint az első év az orvosin, mészárszék, a harmadik, utolsó próbálkozásakor az első két forduló jól ment, nem úgy a harmadik, a verses jelenet, amit félig elcseszett, az a kicseszett Corneille, márpedig úgy esett, hogy mégsem, végül is sikerült a vizsga, és Tina azzal a furcsa érzéssel kerül be a Conservatoire-ra, hogy teljesítette a feladatot, amelyet az élet kiszabott neki; amióta pedig kikerült onnan, az egész élete a színház által, a színházban nyert igazolást, ez volt az élete, a szöveg megtanulása és közönség előtti elmondása, a kettő együtt járt, mint a belégzés és a kilégzés, semmi más nem csillapíthatta, mint a három koppantás az előadás előtt, vagy Verlaine és Rimbaud verseinek olvasása – felbecsülhetetlen útravaló, amelyet már olvasnia sem kellett, ismerte őket, a költeményeiket, emlékezetből el tudta mondani, ha nem is mindet, de a nagy részüket, és nem csak a legismertebbeket, nem csak az Őszi chansont vagy az Érzést, és amikor mások elképedtek, hogy mindezt kívülről tudja, egyszerűen annyit mondott a mellkasára mutatva: nem az én érdemem, itt laknak, belülről jönnek.

IGEN-t mondanék, válaszolta Tina ugyancsak szűkszavúan Vasco SMS-ére.

François-Henri Désérable: Én uram és legyőzőm
Fordította: Jancsó Júlia
21. Század, 2025, 4990 Ft