Beatriz Serrano: Elégedetlenség (részlet)

A recepción ott találom a munkatársaimat, akik mind beöltöztek valakinek, aki nem is hasonlít rájuk. Mindenkin kapucnis melegítő meg sportos napszemüveg, amitől leginkább úgy néznek ki, mint körözés alatt álló személyek mesterséges intelligenciával rajzolt portréi vagy egy totál betépett technodiszkócsapat a kilencvenes évekből. Szürke pamutnadrágok, elasztikus öltözetek, testhez simuló leggings foszforeszkáló színekben, rövidnadrágok, sokszínű sportcipők. Természetellenes dolog ebben az álöltözetben szemlélni őket, még el is szégyelled magad, mint amikor kislány korodban találkoztál egy tanárnőddel a sulin kívül, és sehogy se fért a fejedbe, hogy lehet az, hogy ő is csak olyan felnőtt, mint a többi. Mentxu, az új legjobb barátnőm, a nudista, egy katonai mellénnyel közelít felém, ami nagy rám, meg egy szatyorral, amiből egy szövetszalagot kell kivennem és rákötnöm a csuklómra. Nekem piros színű a szalagom. Körülnézek, Carlos a pénzügyes kék szalagot visel. Ramón szalagja is kék. Maikáé piros.

– Hát akkor, ki az, aki már játszott valaha paintballt? – teszi fel a kérdést Mentxu.

A munkatársaim idegesen nevetgélnek. Eltűnődöm, vajon túl korai-e még, hogy bedobjak valami drogot. Húsz katonai zubbonyba bújt ember Segoviában egy luxushotel recepcióján, úgy nézünk ki, mint akik épp terrorcselekményt készülnek végrehajtani.

– Ez a nap első meglepetése!

Mentxu és még pár animátor kikísér bennünket a hotelből. Csoportokba verődve, de csendben ballagunk kifelé. Rátérünk egy keskeny földútra, amin át egykettőre az erdő sűrűjébe jutunk. Valaki megtöri a jeget: „Mmmm, milyen jó erdőillat van.” „Használjátok ki, és töltsétek meg a tüdőtöket.” „Tiszta levegő, milyen csodálatos dolog!” „Az embernek jobban meg kellene őriznie a kapcsolatát a természettel.” „Becsapjuk magunkat azzal, ahogy Madridban élünk.” Nevetések. Szótlanul gyalogolok a csoporttal, de úgy érzem, mintha messze lennék tőlük. Van, akinek olyan könnyű kapcsolatot teremteni másokkal, beilleszkedni, elvegyülni. Milyen otthonosan érzik magukat az ismétlések között, az egyszer már elmondott dolgok újra elmondásával, a felszínes kommunikációban. Úgy érzem magam köztük, mint egy földönkívüli, aki most landolt a Föld nevű bolygón, és még nem egészen érti, hogy mi járhat ezeknek a furcsa lényeknek a fejében, akikkel összetalálkozott. Húsz pojácának öltözött városi patkány, akik mind mobiltelefon-függők meg közösségimédia-függők meg kajarendelőapplikáció-függők akik talán már arra sem emlékeznek, hogy úgy is lehet taxit fogni, hogy a járda szélén várakozol, és ha jön egy, akkor leinted, mind arról beszélnek, micsoda hatalmas ereje van a természetnek, amitől szinte más emberré válunk, mindezt Madridtól kevesebb mint hetven kilométerre egy milliméter-pontossággal megtervezett, negyvennyolc órásnál nem hosszabb, szervezett hétvégén. Az emberiség olyan, mint egy óriási kísérlet.

Mély levegőt veszek, és nézem a fák ágai közt átszűrődő napfényt, de nem tudom megmondani, melyik a fenyő, melyik a gesztenye, a mandula vagy a kőris, mert én is városi patkány vagyok, de legalább nem próbálok úgy tenni, mintha nem lennék az.

– Ez itt egy jó hely. – A csoport megtorpan és hátrafordul, hogy Ramónra nézzen, aki az erdő közepén egy tisztáson ragadja magához a szót. – Kedves csapat, szeretném, hogy mielőtt belekezdenénk a mai napra tervezett programba, egy percre emlékezzünk meg szeretett kolléganőnkről, Ritáról, aki egy éve távozott közülünk.

Ez nem lehet igaz. Körülnézek, és látom, hogy a munkatársaim abbahagyják az idétlen, szórakozott heherészést, ünnepélyes bólogatásra váltanak, és szertartásosan lehajtják a fejüket. Laza testtartás helyett kihúzzák magukat a tisztelet jeleként, akin sapka van, leveszi, és a kezében szorongatja. Egy kör kezd formálódni az erdő mélyén, Ramón, a ceremóniamester áll a kör közepén, az öltözéke alapján könnyen cserkészcsoport-vezetőnek vélhetné bárki.

– Ha valaki szeretne pár szót mondani Rita emlékére… – Ramón egyenként ránk néz, próbál meggyőzni bennünket, hogy osszunk meg egy emléket, egy anekdotát vagy pár kedves szót, de a némaság falába ütközik.

Készületlenül ért bennünket a kérés, csak állunk ott trikóban, katonai zubbonyba öltözve, és azon gondolkodunk, hogyan fogjuk szétlőni egymást. Mit is lehetne mondani ebben a kényelmetlen közjátékban, a Ramón és a Humán Erőforrás által kifundált privát Római Ünnepi Játékokon a halál oly kevéssé ünnepi témájáról?

– Bár nem kötelező…

A csend egyre nagyobb, egyre sűrűbb, egyre kellemetlenebb, úgy tűnik, mintha az egész erdőt átölelné. Mindannyian érzékeljük, most először, mióta kitettük a lábunkat Madridból, hogy milyen zajos tud lenni a természet, ha senki sem akar megszólalni.

– Rita olyan… – Mentxu beszél, és mi mindannyian hálásan nézünk rá, legfőképpen Ramón. – Rita nagyon különleges ember volt. – Kedvesen mosolyog, mindenki egyetért vele.

– Igen, nagyon. Rita zseni volt – suttogja valaki.

Egy zseni. Egy lángész. Egy géniusz. Képzeld el, hogy meghalsz, és egy másik ember összesen annyit bír mondani rólad, hogy „zseni” voltál.

– És azt hiszem, hogy mindenkinek van valami emléke egy Ritával töltött pillanatról – folytatja tovább Mentxu, aki már tökéletesen visszavedlett a Humán Erőforráson dolgozó kolléga szerepébe, aki tudja, hogyan kell kezelni a kellemetlen helyzeteket, mint például, mikor valakit elbocsátanak, vagy visszajön gyesről, vagy amikor munkaidőben talál meghalni. – Úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha most egy percig rá gondolnánk ebben a páratlanul szép környezetben.

– Kiváló ötlet – vágja rá megkönnyebbülten Ramón. – Hát akkor… Sóhajt, és az égre emeli tekintetét, ezzel jelezve, hogy megkezdődött a csend perce.

Elnézek az animátorok irányába, akik biztonságos távolból figyelnek bennünket, és olyan arcot vágnak, mint a távoli rokonok a nagyi testvérének a temetésén, akik életében alig ismerték. Figyelem a csoportot, akikhez szerencsétlenségemre tartozom: a legdrámaibbak, mint Ramón, szintén az eget bámulják. A többiek, feltételezem, hogy az ateisták, a földnek egy pontjára szegezik pillantásukat. Senki nem néz a másik arcába; az olyan lenne, mintha meztelenül látnánk egymást.

Egy perc, ami egykettőre eltelik. Hatvan másodperc. Hatvanezer milliszekundum, ennyit szánunk arra, hogy megemlékezzünk egy emberről, aki minden napjának nyolc óráját, hetente negyven órát, és évente negyvennyolc hetet szentelt két éven át ennek a cégnek és ezeknek az embereknek, akiket valójában utált, és akiknek semmi mondanivalójuk nincs vele kapcsolatban. Egyperces csend egy rekreációs hétvége közepén. Ennyit ér a munkában eltöltött időnk.

Beatriz Serrano: Elégedetlenség
Fordította: Nemes Krisztina
Magvető, 2025, 4999 Ft