2025 novemberében a milánói ügyészség nyomozást rendelt el a szarajevói emberszafarinak nevezett utak ügyében, ugyanis egyre több bizonyíték került elő arra vonatkozóan, hogy Bosznia-Hercegovina fővárosának ostroma alatt gazdag nyugat-európaiak fizethettek azért, hogy ártatlan civilekre, akár gyerekekre is vadásszanak. Az ezzel kapcsolatos hírek nemcsak óriási megdöbbenést és jogos felháborodást váltottak ki, de felidézték a világtörténelem egyik leghosszabb ostromát, mely nem is annyira régen történt, egész pontosan 1992 áprilisától 1996 februárjáig tartott. Szarajevó elhúzódó blokádja alatt a várost körülvevő magas hegyekről orvlövészek lőtték nemcsak a katonákat, hanem a civil lakosságot is, miközben alig volt gyógyszer és élelmiszer, akadozott a gáz-, a villany- és a vízellátás is – a város maga lett a földi pokol, a világ pedig túl sokáig nézett félre.
A közelmúlt hírei a majdnem 14 ezer ember halálát jelentő ostrom történetére irányították a figyelmet, és talán némileg átértelmezték egy ősszel megjelent kötet, a Míg a háború meg nem öregszik bennünk fogadtatását, értelmezését is. Jelen időbe lépett a valójában soha le nem zárt múlt, és ismét, ahogy már annyiszor, felmerült a kérdés: lehetséges-e hitelesen írni a háborúról? Bár a téma az emberrel egyidős, nem adja könnyen magát – könnyen válhat közhelyessé, érzelgőssé, hiteltelenné az a hang, mely mesélni próbál róla, közhelyes bóvlivá silányítva az erőszakot, a szenvedést és a félelmet. A horvát szülőktől Szarajevóban született Miljenko Jergović azonban egyike azoknak, akik autentikusan és szépirodalmi igénnyel képesek beszélni a témáról. Ezt bizonyítja a fent említett új kötet is, mely magyarul Csordás Gábor fordításában, a Jelenkor gondozásában látott napvilágot.
A háború mindig jelen idő marad
A nemzetközi hírű írónak már több regénye (például a Diófa-házikó, a Gloria in excelsis vagy a Ruta Tannenbaum) elérhető itthon, a most megjelent kötet előzményének tekinthető Szarajevói Marlboro című elbeszélésgyűjteménye is olvasható magyarul. Ez utóbbi több mint negyedszázada jelent meg, és az ostrom idején íródott, most pedig ennek egyfajta „folytatásaként” látott napvilágot az új kötet, melynek alcíme Szarajevói Marlboro újratöltve. Az író a könyv utószavában reflektál is erre, és hangsúlyozza, hogy a két könyv megírása között több mint húsz év telt el, időközben ő maga is felnőtt, középkorúvá vált, és ez egyben azt is jelenti, hogy más perspektívából tekint az ostrom időszakára. De a két kötetet összevetve azt megállapíthatjuk, hogy az emlékező nézőpont, a visszatekintés, a közben eltelt idő semmit nem változtatott az írások erején, élességén, Jergović számára a háború évtizedekkel később is jelen idő maradt. Nem hamis nosztalgiával átitatott, megfáradt emlékek ezek, hanem
olyan írások, melyekben szinte hallani a gránátok robbanását, az ablaküvegek csörömpölését, a szívet tépő zokogást és a csendben elsuttogott, félelemmel teli szavakat is.
A kötet huszonkilenc rövid írást tartalmaz, melyek mindegyike – részben vagy teljes egészében – az ostrom idejéhez kapcsolható. Tartalmukat és elbeszélői pozíciójukat tekintve egyaránt heterogén szövegek, melyekben többféle megszólalásmód keveredik, miközben szereplők és sorsok színes tablója tárul elénk. Vannak itt szerbek, horvátok, bosnyákok, ortodox keresztények, római katolikusok, muszlimok, zsidók, férfiak, nők, anyák, gyerekek, nagyapák. A teljesség igénye nélkül: idős tanítónő, akit egy békésnek tűnő, nyári napon fiatal katonák lőnek agyon; lelketlen háborús gonosztevő, akinek a lovak iránti szeretete okozza a vesztét; kislány, akinek leszakítja a lábát egy gránát; öreg oboaművész, aki magára marad egy toronyházban; gyógyíthatatlan beteg kisfiú; testvérszerelemből fogant gyerekgyilkos, aki villamosvezető lesz, és akinek senki sem mer fegyvert adni a kezébe. Sokféleségükben is összeköti őket a félelem, a legelső lakó, aki háború idején az emberekbe költözik: „A félelem pedig eltorzít és elront, a legfinomabb teremtésben is felébreszti az állatot, amely a túlélésért küzd a többi állat között. A félelem egyszerű és közönséges, mint a mesterember káromkodása, ha az ujjára üt a kalapáccsal.”
Mások szemének szánt alsónemű
Jergović történetei, fájdalmas „anekdotái” hosszan sorjáznak, az egymás mellé helyezett szólamokban a legkülönfélébb hangok keverednek, melyek végül a háború kaotikus kórusát teszik hallhatóvá. A különböző szereplők sorsai nemcsak az emberi sokszínűséget, a térség multikulturalitását képesek láttatni, hanem azért is fontosak, mert rajtuk keresztül sokféle nézőpontból lehet értelmezni a háborút. Az író a háború nagy képét építi, de ez a kép apró mozaikokból áll össze, mindenki hozzáteszi a maga háborúértelmezését, és metaforákban, képekben igyekszik meghatározni, mit is jelent számára ez a pokoli helyzet. Például így: „Észrevétlenül csúsztak bele a háborúba, mint egy betegségbe, ami eleinte egyáltalán nem fáj, aztán napról napra terjed az ember lelkében és testében, szétszedi, mint egy játék vasutat, és a végén egyetlen síndarabbá zsugorítja, melyen többé nem jár mozdony, és amelyhez többé nem kapcsolódik semmi.”
A többszintű, általában a mesélést (mint a túlélés egyik lehetséges eszközét) magát is tematizáló elbeszélések legfőbb ereje abban áll, hogy az író soha nem nagy, általános dolgokat mutat, hanem apró, nagyon is emberi részleteket, olyan töredékeket, melyekhez olvasóként akkor is tudunk kapcsolódni, ha soha nem éltünk át háborút. Nem kiüresített fogalmakkal operál, hanem olyan kis életképeket, szituációkat ábrázol, mint például az, hogy bárki, aki az ostromlott városban kitette a lábát az otthonából, az tiszta alsót húzott. Méghozzá azért, mert szégyellt volna orvoshoz vagy a halottasházba kerülni másképp – többet mond ez az állandó, zsigeri félelemről, mint bármi más: „Azt hiszem, az én Szarajevómban május másodikától fogva mindenki ügyelt arra, hogy ha lemegy a városba, új, tiszta alsónemű legyen rajta. Vagy legalább rendesen foltozott. Halotti alsónemű. Mások szemének szánt alsónemű.”
Egy zár csikordulásába, egy nyitva felejtett kapuba, egy véres tenyérbe, a kiteregetve elszenesedett ruhák lobogásába sűríti az író a háborút, miközben váltakozó elbeszélőinek hangjában a dokumentarista realizmus és a líraiság keveredik, sokszor egészen a mágikus realizmus valóságot és fikciót elmosó határáig jutva. Elbeszéléstechnikájának és stílusának lényege egyaránt a tökéletes arányérzék,
Jergović egy kötéltáncos ügyességével egyensúlyoz a banalitás lapossága és az eltúlzott, színpadias tragikum között.
A háború nem tud megöregedni az emberben
Ám nemcsak a háború természetét mutatják be ezek az írások, hanem a városnak is emléket állítanak. Bár felsejlenek a békebeli Szarajevó képei, leggyakrabban az ostromlott települést látjuk, ahol az emberek csapdába estek, és ahonnan nem volt menekülés. Az egyik elbeszélő szerint a város „katlan a ködben”, egy másik narrátor szerint az „emlékek kagylója”, vagy egy „jéghideg víztükör a nyári délutánban”, város, ahol mindig fekete hó esik. Az ostrom idején olyan hely, ahol bármerre jár az ember, egyszerre legalább két orvlövész látja a hegyekből, ahol az élet minden percben egy hajszálon függ, ahol egy pillanat alatt kisiklanak a háború játékszerévé vált sorsok.
Az eredetileg szenvedélyes, élettel teli, nyitott és befogadó Szarajevó a halál városává válik, az elbeszélések épp ezért félelemtől félelemig kanyarognak, és képesek megmutatni ebben a katlanban a háború ezerféle arcát, és azt az időszakot, melyben a világ nemcsak a feje tetejére állt és kifordult a sarkaiból, hanem be is sűrűsödött valamiképpen: „Egy nap háború annyi port és emberi érzést termel, amennyit hetven év béke.” Jergović legalábbis ilyennek látja és láttatja a háborút, mely a kötet tanúsága szerint több évtized alatt sem öregedett benne semmit, és soha nem tud megöregedni azokban, akik átélték.
Miljenko Jergović: Amíg a háború meg nem öregszik bennünk
Fordította: Csordás Gábor
Jelenkor, 2025, 4999 Ft
