Az ukrajnai háború nemcsak a geopolitikai viszonyokat forgatta fel, hanem újraélesztette a már rég elfeledett hidegháborús hangulatot. Deglobalizációs hullám indult el, korántsem egyértelmű azonban, hogy az Egyesült Államok vezette Nyugat hanyatlik, vagy a keleti nagyhatalmaknak integrációs problémáival állunk szemben.
Az Egyesült Államok és a Nyugat a Szovjetunió felbomlása óta megkérdőjelezhetetlen gazdasági és katonai hegemóniára tett szert. Ez a dominancia azonban Ázsia – kiváltképp Kína – felemelkedésével halványulni kezdett az utóbbi évtizedekben. Ennek ellenére a Nyugat továbbra is vezető szerepet tölt be globálisan mind a politikában, mind a gazdaságban. Ez azonban nem mindenkinek felel meg.
Vlagyimir Putyin 2022. február 24-én megmutatta, hogy az általa orosznak tekintett érdekszférában többé nem hajlandó tolerálni a nyugati (eszméket és) befolyást.
Nagyon úgy tűnik, hogy az orosz elnök számára a hidegháború sohasem ért véget.
Európában két szuverén ország között ilyen horderejű katonai konfliktus a második világháború óta nem volt. Az egész világ döbbenten nézte, ahogy tényleg kitört a háború, de a folytatás sem a várakozások szerint alakult. Európa egyik legszegényebb országa nemcsak ellenáll a támadásnak, hanem egyre inkább úgy tűnik, hogy képes megvédeni szuverenitását.
Az orosz-ukrán háború azonban nem csak Kelet-Európáról szól. A nyugati közvélemény az Európában zajló háborút és az ukrán demokrácia megdöntésének kísérletét a saját értékrendje elleni támadásként fogadta. A Nyugat vezetői újra megtalálták az összhangot és közösen lépnek fel az agresszió ellen.
A határozott intézkedéseknek azonban ára van.
Vannak, akik nem nézik jó szemmel az Oroszországra kivetett gazdasági szankciókat és szívesebben látnának egy-, két- vagy többpólusú világrendet, olyat, ahol nem tiporják el azokat országokat, amelyek konfliktusba keverednek a Nyugattal.
A Nyugat és szövetségesei
A Nyugat alatt általában azon országok csoportját értjük, ahol politikai pluralizmus és demokratikus berendezkedés a jellemző. Ide sorolhatók az angolszász hatalmak és néhány kelet-európai állam kivételével valamennyi európai ország. Ezt a kört tovább lehet bővíteni az ázsiai szövetségesekkel: Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal és Szingapúrral. Ezekhez az országokhoz köthető a globális jövedelem (GDP) 55-60 százaléka, a Föld lakosságának ugyanakkor csupán 15 százaléka él ezekben az államokban.
A nyugati blokk és szövetségesei összefogását jól szemlélteti, hogy kivétel nélkül minden ország csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz. Ez különösen nagy szó az olyan történelmileg semleges pénzügyi központoktól, mint Svájc és Szingapúr.
A világtörténelem legerősebb katonai szövetsége az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete (NATO), amely de facto vezetője az Egyesült Államok. A NATO az egyetlen olyan védelmi tömb, amelynek csapatai a bolygó összes földrészén jelen vannak. Az USA éves katonai költségvetése meghaladja a 700 milliárd dollárt, ami több, mint a következő tíz ország (hivatalos) katonai kiadásai összesen.
A Kelet: a kínai-orosz szövetség
A globális hatalmi erőegyensúly Kína fejlődésével kelet felé tolódott az utóbbi évtizedben. A Krím-félsziget 2014-es elcsatolása óta folyamatosan erősödött a kínai-orosz stratégiai szövetség. Utóbbinak a nagyhatalmi ambícióihoz szüksége volt szövetségesekre, és persze az olcsó nyersanyag sem jött rosszul az óriási energiaigénnyel rendelkező államnak, Oroszországnak pedig pótolni kellett a korábbi szankciók miatt korlátozottabbá vált nyugati gazdasági kapcsolatokat.
A két ország kapcsolata azonban korántsem nevezhető egyenlő felek szövetségének.
Kína lakossága és bruttó hazai terméke is a tízszerese az oroszországinak. Bár számtalan kínai-orosz együttműködési megállapodást aláírtak, a gazdasági integráció még elég kezdetleges szakaszban jár. Ezt szemléletesen érzékelteti például, hogy 2020-ban a kínai-orosz kereskedelmi volumen nagyságrendje a kínai-tajvani volumentől is elmaradt (itt talán érdemes emlékeztetni arra, hogy Tajvan egy Dunántúl méretű sziget).
Az orosz fogyasztó szerepe világviszonylatban marginális: az ország részesedése a globális GDP-ből csupán 2 százalék körüli. Oroszország alkupozíciója azért is gyenge, kizárólagos gazdasági jelentősége a nyersanyagkészleteiben rejlik.
Az orosz olajexportnak egyharmada Kínába megy, de ez a másik oldalról az importnak csupán 15-18 százaléka. Ironikus, de
Oroszország egész egyszerűen nem elég nagy Kínának. Az orosz gazdasági kapcsolatok a pótolható kategóriába esnek Kína számára, fordítva viszont ezt nem lehet elmondani.
A Kreml számára a legnagyobb probléma, hogy az ország exportjövedelmének közel fele Európából származik, amely veszélybe került az ukrajnai invázió miatt. Gazdasági szempontból Oroszország sokkal inkább egy kereskedelmi föderáció, mint egy militarista birodalom. Konkrétan az egész társadalom prosperitása (és a hadseregének finanszírozási képessége is) vezethető vissza az olaj és gázexportra. A jelenlegi becslések szerint
az Európai Unió három-négy éven belül képes lehet megszüntetni függőségét az orosz energiaexporttól,
ami azt jelenti, hogy Oroszországnak sürgősen új partnerek után kell néznie. Erre egy potenciális megoldást jelenthet a kínai és indiai kapcsolatok elmélyítése.
Kína szempontjából mások a problémák. Amennyiben az Egyesült Államok riválisa szeretne lenni, akkor elkerülhetetlenül tovább kell bővítenie a szövetségi rendszerét. Ez nem egyszerű feladat, mivel Ázsia és a Közel-Kelet kulturális értelemben meglehetősen fragmentált, hemzseg továbbá a területi vitáktól, a vallási feszültségektől és a politikai ellentétektől. Mindemellett
Hszi Csin-ping elnöknek rövid távon gazdasági nehézségekkel kell szembenéznie.
Egyrészt létrejött egy ingatlanbuborék, másfelől a koronavírus-járvány az omikron variáns miatt egyre nehezebben tartható kontroll alatt. Ha ez nem lenne elég, az orosz-ukrán háború miatt megugrott infláció is kedvezőtlen Kína nyersanyagigényes gazdaságának.
Összegezve: jelenleg nem létezik a Nyugatot ellensúlyozni képes keleti hatalmi pólus, és egyáltalán nem biztos, hogy valaha lesz ilyen.
Oroszország és Kína kapcsolata a történelem folyamán sem volt mindig felhőtlen, ezúttal is a kényszer hozta össze a két országot. Az időnként hozzájuk csapódó államok vagy jelentéktelenek, vagy opportunista partnerek. A Kínai Népköztársaság pechére az egyetlen érdemi szövetségese olyan háborúba keveredett, amiből úgy néz ki, hogy képtelen jól kijönni.
Korábban már írtam arról, hogy Kína elkerülhetetlenül fenntarthatósági problémákba ütközik a közeljövőben. A kínai gazdasági siker leegyszerűsítve három tényezőre vezethető vissza:
- építőipari fellendülés;
- export konjunktúra;
- nyugati intézmények, intellektuális javak és technológiák átvétele.
Az építőipar túlpörgése miatt ingatlanpiaci hitelbuborék jött létre. Az exportot visszavetheti az európai stagfláció. A technológiai fejlődés hozzáadott értéke pedig a fejlettséggel együtt csökken.
A konfliktus és a hatalom
Világviszonylatban továbbra is az Egyesült Államok vezette Nyugat a meghatározó hatalom, mind katonai, mind gazdasági értelemben. E kettő kombinációját angolul hard powernek nevezik. Az ukrajnai háborúban Oroszország a katonai erejét, a Nyugat gazdasági befolyását használja a céljai elérésére.
Az ukrajnai helyzet nemzetközi megítélését mutatja, hogy az ENSZ közgyűlésén 141 ország szavazott az orosz agresszió elítélése mellett, 35-en tartózkodtak és 5-en szavaztak ellene. Kína és India is tartózkodott.
Egy dolog kiállni a szövetséges mellett, és egy másik dolog szembe menni az egységes nyugati állásponttal.
Oroszországot támogatásáról csupán öt állam biztosította: Szíria, Eritrea, Észak-Korea, Venezuela és Irán. Ezek az államok éhínségtől, polgárháborútól és hiperinflációtól szenvednek.
A Nyugat által hatályba léptetett büntetőintézkedések az Európa számára nélkülözhetetlen gáz- és (félig meddig nélkülözhető) olajexport kivételével valamennyi területre kiterjednek. A bankokat érintő pénzügyi szankciók, az importkorlátozások és a multinacionális vállalatok kivonulása szinte borítékolhatóan válságba taszítja az orosz gazdaságot.
De hol van a szövetséges, Kína?
Vélhetően a kínai vezetés is megdöbbenve, sőt, talán megbotránkozva figyeli, mi történik Ukrajnában. Hszi Csin-Ping elnök a harmadik ciklusáért indulna, roppant kellemetlen bel- és külpolitikai kihívásokkal kell azonban szembenéznie. Kína nyugathoz fűződő gazdasági kapcsolatai összehasonlíthatatlanul fontosabbak, mint az orosz kötődések.
Nem véletlen, hogy eddig a Kreml némi retorikai támogatáson kívül nem kapott segítséget külföldről.
Az orosz központi bank deviza tartalékainak befagyasztása ugyanakkor számos országban félelmet keltett. Teljesen mindegy, hogy egy állam mekkora tartalékokat halmoz fel, ha azokat egyszerűen el tudják venni. India és Szaúd-Arábia bejelentették, hogy a külkereskedelmük egy részét mostantól a dollár tranzakciók kerülésével próbálják lebonyolítani. Ez sokak szerint hozzájárulhatna a „petrodollár” dominanciájának lassú hanyatlásához és a nyugati pénzügyi hegemónia megszűnéséhez. Ez azonban nem több, mint mítosz. A világ azért használja a dollárt és az eurót, mert nincs más alternatíva. Egyetlen pénzpiac likviditása sem közelíti meg az euródollárét, és egyetlen bankrendszer sem integrált olyan mértékben, mint az amerikai.
Szinte borítékolható, hogy hosszú távon a kínai jüan globális szerepe nőni fog a dollár és euró terhére, de rövid távon van egy fontosabb kérdés is. Csak a kínai jegybanknak 3300 milliárd dollár devizatartalékot kell menedzselnie.
Mi lesz, ha a befektetők nem hajlandóak hosszú lejáratú kötvényekbe fektetni a geopolitikai kockázatok miatt? A válasz: hozam és kamatemelkedés jön.
Egy magas hozamokkal és inflációval működő globális gazdaságban felértékelődik a nyersanyagok szerepe. Ebben az értelemben tehát azok az államok jöhetnek ki a legkedvezőbben az átrendeződésből, amelyeknek energetikailag önellátóak és alacsony az exportérzékenységük. Ez Európáról és Kínáról sem mondható el, Oroszország pedig jó eséllyel túl sokat áldozott fel egy értelmetlen konfliktusban, amely elkerülhető lett volna.
Ennek a történetnek a végén újra az Egyesült Államok nevethet majd.
Magyarország helyzete
Magyarország a Nyugathoz tartozik, tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak is, ezeknek minden előnyével és kötelezettségével. Sajnos a mindenkori kormányok nem tettek érdemi lépéseket az energiaellátási láncok diverzifikálására, így az orosz olaj és gáz nélkül nem képes működni a magyar gazdaság. Természetes, hogy Magyarország kimarad a fegyveres konfliktusból, nem szabad ugyanakkor elhallgatni azt a tényt sem, hogy pénzügyileg akaratunk ellenére is érintettek vagyunk:
nem véletlenül gyengült a hazai fizetőeszköz majdnem 400 forintra az euróval szemben február végén.
Oroszországból pária állam lett, ezért a vele való kapcsolat minden tekintetben kockázatot jelent. Gazdasági érelemben nem az a probléma, ha Oroszország megtámadja egy szomszédját, hanem az, hogy a nyugati szankciók ellehetetleníthetik a vele való kereskedelmet.
A gázexportot illetően jelenleg is komoly viták folynak,
mivel az orosz fél úgy döntött, hogy mostantól rubelben kéri az ellenértéket. Ez a meglévő szerződések megsértése, amelyre az európai válasz egyelőre határozott nem. Mind vevői, mind szállítói oldalról fennáll a veszélye tehát a nemteljesítésnek.
A magyar gazdaság relatíve nyitott, ami azt jelenti, hogy kiemelt szerepe van a külkereskedelemnek. A forgalom túlnyomó része az európai parnetekkel zajlik, nem Kínával és Oroszországgal. Mindemellett az Európai Uniós tagságnak köszönhetően Magyarország minden évben a GDP 3-5 százalékára tehető transzferhez jut, ami rendkívüli szerepet játszott az utóbbi tíz év fejlődésében.
Sajnos nem lehet kizárni, hogy olyan idők jönnek, amikor már nem lehet mindenkivel töretlen jó viszonyt ápolni.
A szerző további cikkei itt érhetők el.
A cikk a Telex és a Hold Alapkezelő közötti szponzorált tartalmi együttműködés része.