Az iráni háború végjátéka: ki bírja tovább a fájdalmat?

Ez itt a Zéróosztó, a G7 elemzői szeglete, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
2026 eddigi messze legmeghatározóbb geopolitikai és piaci eseménye az Irán elleni amerikai–izraeli támadás, majd az abból kibontakozó, immár több mint hét hónapja tartó felőrlő háború lett. A konfliktus az olaj- és gázáraktól a részvénypiacokon át egészen az amerikai kötvényhozamokig szinte minden fontos eszközosztályra hatott, miközben a befektetők folyamatosan azt próbálják kitalálni, hogyan és mikor érhet véget a háború.
A háború elején a piaci konszenzus még rövid, néhány hetes konfliktussal számolt, abból kiindulva, hogy a Hormuzi-szoros tartós lezárása egyik fél számára sem fenntartható. Amikor ez a várakozás megdőlt, az elemzők különböző fájdalomküszöböket próbáltak azonosítani, amelyek elérése tárgyalóasztalhoz ültetheti a feleket. Ám ezek a feltételezések sem igazolódtak be: az olajár tartósan 100 dollár/hordó körül vagy afelett maradt, az amerikai tízéves állampapír hozama átlépte az 5 százalékot, mégsem tört meg egyik fél elszántsága sem.
A bizonytalanságot jól jelzi, hogy a legnagyobb amerikai bank, a JPMorgan szeptemberben már azt írta, először fordul elő, hogy nincs érdemi alapforgatókönyve az olajpiacra, mert egyszerűen nem tudja megfelelően modellezni az amerikai–iráni háború végjátékát. A következőkben ennek ellenére megpróbálunk vázolni néhány lehetséges végkimenetelt, és azt, hogy ezek mit jelenthetnek az olaj- és földgázárak, valamint a finomítói árrések (marginok) szempontjából.
A felőrlés stratégiája
Vali Nasr Iran’s Grand Strategy című könyvében felidéz egy sokatmondó történetet 2015-ből, amikor egy magas rangú iráni tisztviselő New Yorkban találkozott Henry Kissingerrel. A legendás amerikai diplomata azt kérdezte tőle, milyen árat tartana Irán már túl nagynak az ellenállás fenntartásáért, és milyen ponton hagyna fel ezzel a stratégiával. Az iráni fél megfordította a kérdést: az Egyesült Államok számára mikor válna túl költségessé a közel-keleti beavatkozás ahhoz, hogy kivonuljon a térségből, és békén hagyja Iránt?
Ez a párbeszéd jól megragadja az amerikai–iráni kapcsolatok 1979 óta fennálló alaplogikáját, a tartós, kimerítő ellenségeskedést, amely hosszú időn keresztül a közvetlen, nagy intenzitású háború küszöbe alatt maradt. A konfliktus az 1990-es évektől vált egyre inkább alacsony intenzitású, felőrlő küzdelemmé, amikor Washington átfogó gazdasági szankciókat vezetett be Iránnal szemben, Teherán pedig regionális szövetségeseire, azaz proxykra és aszimmetrikus hadviselésre támaszkodva igyekezett növelni az amerikai közel-keleti jelenlét költségeit. A felőrlés mindkét fél számára költséges és fájdalmas volt. Az iraki háború idején az Irán által támogatott síita milíciák rendszeresen támadták az amerikai erőket, és a becslések szerint több mint 600 amerikai katona halt meg ezekben a támadásokban 2003 és 2011 között.
Donald Trump 2026. február 28-án Izraellel együtt ezt az évtizedek óta tartó, alacsony intenzitású konfliktust nagy intenzitású háborúvá változtatta. Ezzel azt használta ki, amit az izraeli stratégiai gondolkodás egy része ritka, generációnként egyszer adódó lehetőségnek tekintett Irán nukleáris, rakéta- és regionális képességeinek tartós meggyengítésére.
A háború kezdeti szakasza rendkívül gyors és pusztító volt, ám a harc rövid időn belül ismét lassabb, felőrlő konfliktussá alakult. Ebben egyik félnek sem feltétlenül kell katonailag legyőznie a másikat, elegendő, ha hosszabb távon elviselhetetlenné teszi számára a folytatás költségeit. Az Egyesült Államokat a magas olaj- és különösen dízelárak, az ezekből fakadó inflációs nyomás, a magasabb kötvényhozamok, valamint a hajózás növekvő költségei terhelik. A hajók sérülései, a kerülő útvonalak és a rendkívül magas fuvardíjak tovább súlyosbítják a gazdasági hatásokat. Iránt ezzel párhuzamosan az amerikai tengeri blokád, az olajexportból származó bevételek visszaesése, a riál gyengülése és az egyre súlyosabb belső gazdasági nyomás fojtogatja.
Mindezek ellenére egyelőre nincs áttörés a tárgyalásokon, mert mindkét fél úgy véli, hogy az idő neki dolgozik.
Washington az iráni gazdaság kifáradására számít, Teherán pedig arra, hogy a magas energiaárak, a katonai kiadások és a belpolitikai nyomás előbb-utóbb megingatják az amerikai elszántságot.
Továbbra is jelentős mennyiségű kőolaj jut ki a Perzsa-öbölből a Hormuzi-szoroson és alternatív útvonalakon keresztül. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a brent ára jellemzően a 95–110 dollár/hordós sávban maradjon, és ne valósuljanak meg a háború elején vázolt katasztrofális forgatókönyvek. A Kpler becslése szerint ugyanakkor továbbra is napi mintegy 5 millió hordónyi közel-keleti kőolaj- és kondenzátumtermelés esik ki, miközben a regionális finomítói kapacitás és a termékexport is érdemben elmarad a háború előtti szinttől. A jelenlegi helyzet így mindkét fél számára fájdalmas patthelyzet, Washington és Teherán egyaránt arra vár, hogy megtörjön a másik fél gazdasági vagy politikai tűrőképessége.
A végkimenetelt befolyásoló legfőbb tényezők
A konfliktus végkimenetelét alapvetően négy tényező határozhatja meg: az amerikai félidős választások időzítése, Kína Iránnak nyújtott gazdasági támogatása, a magas energiaárak és kamatok által az Egyesült Államokra rótt költségek, valamint az amerikai blokád Iránra gyakorolt gazdasági hatása.
A november 3-i választások előtt pár héttel a közvélemény-kutatások jelentős demokrata előnyt mutatnak az országos kongresszusi pártpreferenciákban. Az elemzők a republikánus képviselőházi többség elvesztését reális forgatókönyvnek tartják, miközben a szenátusi verseny kimenetele továbbra is jóval bizonytalanabb. Ha a republikánusok elveszítik a többségüket a kongresszus egyik vagy mindkét házában, Trumpnak november 3. és az új kongresszus január 3-i hivatalba lépése között nagyjából két hónapos „döntési ablaka” marad. Ezt követően egy vele szemben ellenségesebb törvényhozás lényegesen nehezebbé teheti az elhúzódó háború további finanszírozását és a fegyverkészletek feltöltését.
Kína számára ezzel szemben a jelenlegi energiaválság kellemetlen, de kezelhetőbbnek tűnik. Földgázigényének több mint felét belföldi termelés fedezi, importjának nagy részét pedig csővezetéken, Oroszországból és Türkmenisztánból szerzi be, igen olcsón. Így fogyasztásának csak 15-20 százalékát fedezi cseppfolyósított földgázból (LNG). A kőolajat tekintve Kína jóval sérülékenyebb, 2025-ben rekordmennyiségű, napi 11,6 millió hordó nyersolajat importált. A 95–110 dollár/hordó közötti árszint azonban még nem feltétlenül jelent számára elviselhetetlen terhet, hiszen más szereplőknek is inkább a magas finomítói árrések okozzák a legnagyobb gondot. A finomított termékek esetében pedig a hatalmas belföldi keresletet is meghaladó finomítói kapacitás és az üzemanyagexport adminisztratív szabályozása lehetőséget ad a belső piaci árak mérséklésére.
Peking ráadásul eddig nem mutatott hajlandóságot arra, hogy döntő nyomást gyakoroljon Teheránra. Sőt, a két ország egy „olajért árut” rendszer keretében mintegy 2-2,5 milliárd dollár értékben bonyolított le árucserét. Kína így bizonyos korlátok között továbbra is növelheti Irán gazdasági ellenálló képességét.
Az Egyesült Államok oldalán ugyanakkor egyre láthatóbb a háború ára, a dízel ára nagyjából 6,5 dollár/gallonra emelkedett, miközben a tízéves amerikai állampapír hozama már 5,3 százalék fölött is járt. Vagyis a hozam a korábban kritikusnak tekintett 4,5–5 százalékos szinteket is átlépte anélkül, hogy ez érdemi politikai fordulatot hozott volna. Így továbbra sem tudjuk, hol húzódik az amerikai fájdalomküszöb, vagy Irán képességeinek gyengítése minden más szempontot felülír-e.
Gazdasági szempontból Irán számára is ketyeg az óra. A Kpler becslései szerint szeptember végén Iránnak már csak mintegy 15 millió hordónyi, tengeren tárolt olajkészlete maradt az amerikai blokádon kívül, ennek nagy része októberben elfogyhat. Irán már a blokád előtt is folyamatosan tartott ilyen készleteket Malajzia és más országok partjainak közelében. A mostani értékesítésekből még a következő két-három hónapban is folyhat be bevétele, ahogy a számlák esedékessé válnak.
Az amerikai blokád pénzügyi hatása ezért várhatóan az év végén és 2027 elején válhat igazán súlyossá. Ekkor lesz kulcskérdés, hogy Kína mennyi árut, hitelt vagy egyéb pénzügyi támogatást hajlandó biztosítani akkor is, ha fizikailag már alig tud iráni olajat vásárolni. Végső soron ezért a háború kimenetelét valószínűleg kevésbé maga a választási eredmény vagy Kína közvetlen diplomáciai szerepe, sokkal inkább az dönti el, hogy a konfliktus az amerikai politikai-gazdasági vagy az iráni pénzügyi fájdalomküszöböt éri-e el előbb.
Mégis milyen végkimenetelek lehetségesek?
A háború lehetséges végkimeneteleinek vizsgálatakor három időszakot érdemes elkülöníteni: a november 3-i félidős választásokig hátralévő heteket, a választások és az új kongresszus január 3-i hivatalba lépése közötti két hónapot, valamint 2027-et.
A választások előtt Irán érdeke továbbra is az lehet, hogy ne engedje teljesen normalizálódni az amerikai választók számára különösen érzékeny energiaárakat. Ezért a tankerhajók elleni támadások folytatása és fokozása valószínűsíthető. Az elmúlt hetekben már a háború kezdete óta mért legmagasabb heti támadásszámot regisztrálták a Hormuzi-szorosban. A jemeni húszik eközben szintén növelték a Szaúd-Arábiára nehezedő nyomást: október elején több rakéta- és dróntámadást hajtottak végre szaúdi célpontok, köztük repülőtéri létesítmények ellen.
Teheránnak ugyanakkor kevés érdeke fűződik olyan nagyszabású támadáshoz, amely súlyosan megrongálná a szaúdi vagy emirátusi energetikai infrastruktúrát. Ezzel ugyanis jelentősen növelné annak kockázatát, hogy Washington az iráni energetikai vagy vízellátási infrastruktúrát vegye célba. Trump október elején még nyitva hagyta az intenzívebb iráni bombázások lehetőségét, október 8-án azonban már egyértelműen azt mondta, hogy november 3. előtt nem indít újabb amerikai támadást. Bár Trump kijelentéseit sosem lehet készpénznek venni, és szó szerint sem érdemes értelmezni őket, egy választások előtti támadásnak valóban elhanyagolható lehet az esélye: nagymértékben ronthatná a republikánusok amúgy sem fényes helyzetét.
Amennyiben Amerika eszkalációval próbálná elérni a háború számára kedvező lezárását, leginkább a november 3. és január 3. közötti két hónapos időablak jöhet szóba.
Különösen akkor, ha a republikánusok elveszítik a képviselőházi többséget vagy esetleg mindkét kongresszusi kamara feletti ellenőrzést. Egy ellenségesebb kongresszus nem tudná egyik napról a másikra megakadályozni az elnököt korlátozott katonai műveletek elrendelésében, de lényegesen nehezebbé tehetné a háború folytatásához és a fegyverkészletek feltöltéséhez szükséges újabb rendkívüli költségvetési források megszerzését. Ez arra ösztönözheti Washingtont, hogy még január előtt katonai nyomással próbálja lényegesen rontani Irán tárgyalási pozícióját.
Az amerikai eszkaláció esélyét növeli, hogy Trump a második elnöki időszakában sokkal kockázatvállalóbb, mint a geopolitikailag visszafogottabb elsőben volt. Fékező tényező ugyanakkor, hogy több forrás szerint a háború már jelentősen leapasztotta több fontos amerikai precíziós fegyver és légvédelmi elfogórakéta készleteit, miközben ezek pótlása számos rendszer esetében több évet vesz igénybe. Egy újabb nagy amerikai támadási hullám ráadásul keményebb iráni válaszcsapást válthatna ki. Teherán már jelezte, hogy egy ilyen támadás esetén az amerikai támaszpontokon túl a Washingtonnal együttműködő regionális államokat és azok infrastruktúráját is célba veheti.
Ha az Egyesült Államok ebben az időablakban nem választja az eszkalációt, 2027 elején is folytatódhat a felőrlő háború, a hajók elleni intenzív iráni támadásokkal. Ez tovább növelheti a tankerhiányt és a szállítási költségeket. A nagy kérdés pedig továbbra is az marad, ki bírja tovább a fájdalmat.
Amennyiben az amerikai blokád egyre jobban ellehetetleníti az iráni olajexportot, és Teherán úgy ítéli meg, hogy a további várakozás már nem javítja, hanem folyamatosan rontja az alkupozícióját, paradox módon erősödhet az iráni vezetés késztetése az eszkalációra. Ennek logikus formája nem feltétlenül egy egyszeri, mindent elsöprő támadás lenne, hanem a szaúdi, emirátusi és más öbölbeli infrastruktúrára gyakorolt nyomás fokozatos növelése. Ez minden lépcsőnél lehetőséget hagyna Washingtonnak arra, hogy a további, súlyosabb károk elkerülése érdekében kompromisszumot kössön, bár az amerikai fél hasonló válaszlépésekkel is reagálhatna.
Az is elképzelhető, hogy az Öböl menti országok szorítják rá az amerikaiakat az Iránnal való kiegyezésre, akár formális békekötés nélkül is. Az Egyesült Államok számára komoly kockázatot jelenthet, hogy egy számukra kedvezőtlen kimenetel esetén ezek az országok más együttműködési keretek felé fordulnak, például a BRICS-hez vagy közvetlenül Kínához közelednek. A hidegháború idején is fontos korlátot jelentett az amerikai politika számára annak veszélye, hogy a közel-keleti országok Egyiptomtól Iránig a szovjetek felé fordulnak.
A fokozatos eszkalációval szemben egy azonnali, széles körű iráni támadás valószínűleg nagy erejű amerikai válaszcsapást váltana ki Irán olaj-, gáz-, kikötői és más gazdasági infrastruktúrája ellen. Teherán részéről ezért ez kevésbé valószínű, hiszen az iráni vezetés eddig is pragmatikusan választotta meg az eszkaláció és a válaszcsapások mértékét. Annak is kicsi az esélye, hogy egy ponton eszkaláció helyett viszonylag békésen meghátráljon, és egyszerűen aláírjon egy számára kedvezőtlen megállapodást. Trump aligha elégedne meg az Obama idején megkötött egyezmény feltételeivel, pedig már az a megállapodás is lassan és nehezen született meg.
Ha viszont előbb az Egyesült Államok politikai és gazdasági tűrőképessége merül ki, kevésbé valószínű, hogy Washington éppen akkor választana egy olyan nagyszabású katonai eszkalációt, amelyet korábbi, kedvezőbb pillanatokban sem vállalt. Ráadásul az sem biztos, hogy ez segítené céljai elérését. Ezért inkább valamilyen informális meghátrálás vagy korlátozott fegyvernyugvás kerülhet előtérbe.
Ennek legegyszerűbb formája egy látványos békeszerződés nélküli, hallgatólagos alku lehetne, amelynek keretében Irán fokozatosan visszaengedi a kereskedelmi hajózást a Hormuzi-szorosba, az Egyesült Államok pedig feladja vagy jelentősen enyhíti a blokádot. Közben egyik fél sem jelentené be nyilvánosan, hogy engedett a másiknak. Egy ilyen megállapodás valószínűleg nem oldaná meg sem az iráni nukleáris programmal és rakétaképességekkel kapcsolatos vitákat, sem az amerikai–iráni regionális rivalizálás alapvető problémáit. Így inkább újabb fegyverszünetet, mint tartós békét jelentene, amely alatt mindkét fél a következő összecsapásra készülne.
Jelentős esélye van tehát annak, hogy az Egyesült Államok még 2026 vége előtt eszkalálja a konfliktust.
A legvalószínűbb azonban az, hogy a háború áthúzódik 2027-re, és a végjátékot bizonyos fájdalomküszöbök elérése hozza el.
Irán részéről az energetikai infrastruktúra elleni támadások fokozatos kiterjesztése, az Egyesült Államok részéről pedig egy kompromisszumos kihátrálás következhet.
Ezt a képet természetesen felülírhatja egy újabb külső sokk. Az iráni háború által lekötött amerikai erők és a megfogyatkozott fegyverkészletek az indo-csendes-óceáni térségben is szűkítik Washington mozgásterét. Egy, a Tajvani-szoros körül kialakuló súlyos válság ezért – bár továbbra is alacsony valószínűségű forgatókönyv – alapvetően megváltoztathatná mind Washington, mind Teherán időhorizontját.
A végjáték kimenetelének hatása a szénhidrogénárakra
A legvalószínűbb forgatókönyv szerint még több hónapnyi felőrlő konfliktus állhat előttünk, miközben a kedvezőtlenebb kimenetel továbbra is az energetikai infrastruktúrát érő újabb támadásokkal járó eszkaláció.
Elhúzódó felőrlő háború esetén a brent ára 2027 első felében is 100 dollár/hordó felett maradhat. Továbbra is napi több millió hordónyi közel-keleti termelés hiányzik a piacról, még ha a háború előtti mennyiség 70–85 százaléka valamilyen útvonalon kijut is a térségből. A készletek alacsonyak, miközben a Hormuzi-szoroson keresztüli szállítás bonyolultabbá válása rekordmagasságba emelte a tankerfuvardíjakat.
A Közel-Kelet és Kína közötti útvonalon az extra nagy (VLCC*
A földgázpiacon a tél beköszöntével tovább nőhet az áremelkedés kockázata. Az európai tárolók szokatlanul alacsony töltöttséggel állnak a tél előtt, miközben az időjárás egyszerre határozza meg a fűtési keresletet, valamint a szél- és napenergia-termelést. Elhúzódó közel-keleti konfliktus mellett ezért még enyhe tél esetén is nehezen képzelhető el, hogy a holland gáztőzsde TTF ára február vége–március előtt tartósan 70 euró/megawattóra alá csökkenjen (a mostani 85-90 eurós szintről).
A 100 euró/megawattóra feletti árszinteken ugyanakkor az ipari gázkereslet és az ázsiai LNG-kereslet visszaesése már erős féket jelenthet. Tartósan ennél sokkal magasabb árakhoz ezért valószínűleg hideg télre vagy újabb jelentős kínálati sokkra lenne szükség. Február végétől, márciustól, a fűtési szezon kifutásával már jelentősebb áresés jöhet, amelyet 2027-ben a növekvő amerikai LNG-kínálat is támogathat. Az Egyesült Államok Energiainformációs Ügynöksége 2026-ra 7 százalékos növekedést becsül az amerikai LNG-exportban. A tárolók ismételt feltöltésének nehézségei miatt ugyanakkor 2027 folyamán továbbra sem számítanánk tartósan 40 euró/megawattóra alatti európai gázárra.
A finomítói marginok esetében a közel-keleti és az orosz–ukrán háború hatása összeadódik. A legtöbb európai olajvállalat 2026 harmadik negyedévére vonatkozóan 40 dollár/hordó körüli finomítói marginokról tájékoztatta a befektetőket. A probléma egyik fő forrását azonban az orosz finomítók elleni ukrán dróntámadások jelentik. Így a közel-keleti konfliktus azonnali lezárása esetén is indokoltnak tűnhet a 20-25 dollár/hordó körüli európai, brentalapú finomítói margin, szemben a háborúk előtti, nagyjából 10 dollár/hordós normál szinttel.
Amíg az amerikai–iráni és az orosz–ukrán konfliktus fennmarad, a marginok akár 40 dollár/hordó felett is maradhatnak. Még egy közel-keleti fegyvernyugvás után is lassú normalizálódásra számítanánk, ha az orosz finomítók helyzete nem változik. Így a 2027-es határidős árak itt is túl optimisták lehetnek.
Lényeges javulást hozhatna viszont, ha Trumpnak az amerikai–iráni háború lezárásán túl az akaratát is sikerülne érvényesítenie, és megakadályozná az orosz finomítók elleni további ukrán támadásokat. Alekszandr Novak orosz miniszterelnök-helyettes erre úgy reagált, hogy ebben az esetben Oroszország az év végéig visszatérhetne a dízelexport piacára a megszokott napi 0,75–0,85 millió hordós mennyiséggel. Ez érdemi enyhülést hozhatna, és a mostani, 40 dollár/hordó feletti szintekről a 15–25 dollár/hordós sávba szoríthatná vissza a finomítói marginokat.
Egy újabb energetikai eszkaláció esetén az LNG-infrastruktúra sérülése jelentené a legnagyobb tartós árkockázatot. A már megsérült katari LNG-kapacitás egy részének helyreállítását három évre becsülik, míg egyes finomítói egységeknél néhány hónaptól akár másfél évig terjedhet a javítás. Ezzel szemben az olajtermelő infrastruktúra földrajzilag kevésbé koncentrált, és a legtöbb berendezés javítása is gyorsabb lehet. Ezért az olajtermelés esetében a legkisebb az esélye annak, hogy a támadások jelentős kapacitást tartósan kiiktassanak.
Ennek megfelelően egy újabb nagy támadási hullámban a földgáz ára lenne a legérzékenyebb a kínálati kiesésre, ezt követnék a finomítói marginok, míg az infrastruktúra sérüléseiből eredő tartós nyersolajkínálat-kiesés kevésbé valószínű. Ugyanakkor az energetikai infrastruktúra újabb sérülése nélkül is tovább emelkedhet a fogyasztók által ténylegesen fizetett olajár, ha a tankerhajók elleni támadások és a kerülő útvonalak tovább szűkítik a rendelkezésre álló szállítási kapacitást.