Az ország szétesése vagy újra uniós tagság lesz a nagy brit kísérlet vége?

Anglia 1966 óta nem nyert labdarúgó-világbajnokságot, mégis néhány évente újra felhangzik a lelátókon a jól ismert „It's coming home”. Az angol szurkolók egymásba karolva, artikulálatlan hangon éneklik, hogy a futball hazatér. A remény újra és újra felülírja a korábbi csalódásokat.

Pedig nemcsak a labdarúgásban érték csalódások a briteket. Az Európai Unióból való kilépés pusztító gazdasági következményei egyre nyilvánvalóbbak, ennek ellenére a brexit politikai örökösének tekinthető Reform UK támogatottsága folyamatosan nő. Az Egyesült Királyság előtt ezért ma az egyik legfontosabb kérdés az, hogy mennyire tud ismét közelebb kerülni az Európai Unióhoz, mielőtt a Reform UK hatalomra kerül, és ismét zsákutcába kormányozza az országot.

A brexit tizedik évfordulójára számos elemzés készült arról, milyen árat fizetett az Egyesült Királyság az uniós tagság feladásáért. Egy júniusi YouGov-felmérés szerint a britek jelentős része ma már kudarcként tekint a döntésre. Azok közül, akik túljutottak a tagadás fázisán, 85 százalék a Konzervatív Pártot tartja elsődleges felelősnek.

Valószínűleg ez is magyarázza, hogy a népszavazás óta a toryk nem találtak vissza korábbi önmagukhoz. Az elmúlt tíz évben öt miniszterelnököt adtak az országnak, de egyikük sem tudta kitölteni a teljes ciklusát.

Ez vezetett Keir Starmer és a Munkáspárt 2024-es győzelméhez, amire Tony Blair óta nem volt példa. Starmer azonban nem bizonyult sokkal tartósabbnak konzervatív elődeinél. Népszerűsége mindössze tizennégy hónappal a választás után olyan mértékben omlott össze, amire az elmúlt ötven évben nem volt precedens. Júniusban végül lemondásra kényszerült. A miniszterelnök Dugovics Titusz módjára rántotta magával a Munkáspártot is, amely a második világháború óta nem látott mértékű népszerűségvesztést szenvedett el.

Érdemes megvizsgálni, hogy a Munkáspárttól elforduló szavazók milyen okokból és mely pártok felé fordultak. Ebből következtethetünk arra is, milyen intézkedésekkel fordíthatja vissza a folyamatot az új miniszterelnök. Akik a Liberális Demokraták vagy a Zöldek felé mozdultak el, jellemzően a gazdasági helyzettel és a megélhetési problémákkal elégedetlenek, miközben a bevándorlás számukra nem meghatározó kérdés. A Reform UK új szavazói esetében azonban éppen ez a legfontosabb téma: a felmérés szerint 62 százalékuk a bevándorlást tartja az ország legégetőbb problémájának, és 88 százalékuk szeretné csökkenteni a bevándorlás mértékét.

Starmer helyét Andy Burnham veszi át. A brit politikai rendszer sajátossága, hogy a miniszterelnök személyének cseréje nem jár automatikusan előrehozott választással. Ez lehetőséget ad az új kormányfőnek arra, hogy 2029-ig visszaszerezze a kiábrándult választók bizalmát. Egyben ez az az időablak is, amely alatt eldőlhet, hogy az Egyesült Királyság fokozatosan visszaközelít-e Európához, vagy ismét a brexit logikája válik meghatározóvá.

A Reformpárt

A Reform UK-t vezető Nigel Farage igazi politikai kaméleon. Pályafutása során a UKIP vezetőjeként vált ismertté, majd nemzetközi hírnevét a Brexit Párt élén szerezte meg. Donald Trump politikai stílusára emlékeztető karakterének szerepét a brexitben nem szabad alábecsülni, még akkor sem, ha a népszavazás a konzervatívok politikai öngólja nélkül aligha valósult volna meg.

Az Egyesült Királyság relatív többségi választási rendszere (first-past-the-post, FPTP) – amelyben a győztes mindent visz a tisztán egyéni kerületekben épülő rendszerben –, az ezredforduló óta jelentős részben elfedte a választói elégedetlenséget, és hosszú időre konzerválta a kétpárti politikai versenyt. Erre jó példa a UKIP 2015-ös választási eredménye: a párt közel négymillió szavazatot szerzett, ami a voksok 13 százalékának felelt meg, mégis mindössze egyetlen parlamenti mandátumot nyert. Egy évvel később ugyanakkor az Egyesült Királyság a brexit mellett döntött, a kilépést támogatók 59 százaléka pedig a középosztályból került ki.

Amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a brexit súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel jár, Farage pártja nevet váltott. A Brexit Párt márkáját elhagyva Reform UK néven folytatta működését. Ennek ellenére a korábban említett YouGov-felmérésben, amely azt vizsgálta, kit tartanak a britek a brexit legfőbb felelősének, Farage a „bűnbaklista” élmezőnyében végzett.

A történet jól mutatja, hogy a politika ritkán fekete-fehér. Farage ahelyett, hogy a politikai süllyesztőben végezte volna, ma ismét pályája csúcsán áll. A Reform UK támogatottsága jelenleg 25 százalék körül alakul, ami mintegy 17,5 millió potenciális szavazót jelent. A párt ezzel megelőzi a kormányzó Munkáspártot és a történelmi mélypontra süllyedt Konzervatív Pártot.

Érdekes kérdést vet fel a Guardian egyik cikke. Eszerint,

ha a Reform UK hatalomra kerül, és ismét radikális EU-ellenes politikát kezd folytatni, újra napirendre kerülhet Skócia és Észak-Írország kiválásának kérdése az Egyesült Királyságból.

Érdemes emlékezni arra, hogy a 2016-os népszavazáson Skóciában a választók 62, Észak-Írországban pedig 55,8 százaléka az EU-ban maradásra szavazott. Vagyis e két országrészben aligha lenne népszerű az Európai Uniótól való további távolodás.

Észak-Írországban különösen érdemes figyelni a politikai kommunikációt mind északon, mind délen. Egyre több politikus készíti fel a közvéleményt az ír újraegyesítés lehetőségére, amelyre a nagypénteki megállapodás jogi keretet is biztosít.

Skóciában a függetlenség kérdése időről időre napirendre kerül, de a legfrissebb felmérések továbbra is fej fej melletti állást mutatnak. Kérdés ugyanakkor, hogyan változna a közvélemény, ha egy Reform UK-kormány ismét az Európai Uniótól való teljes eltávolodás politikáját követné. Nem tűnik túl merész állításnak, hogy ebben az esetben a skótoknak akár hamarabb lehetne eurójuk, mint az angoloknak.

Az Európai Uniónak továbbra is komoly vonzereje van. Ez különösen Észak-Írország esetében szembetűnő, hiszen ott az Egyesült Királyságból való kiválás egyben egy uniós tagállamhoz, Írországhoz való csatlakozást jelentene. Éppen ezért ez nem teremtene valódi precedenst más európai függetlenségi mozgalmak – például a katalánok – számára.

Ha a Munkáspárt a következő években az Európai Unióhoz való fokozatos közeledést választja, könnyen kifoghatja a szelet a skót függetlenségi törekvések vitorlájából. Ugyanakkor ezzel azt is kockáztatja, hogy tovább erősíti a Reform UK támogatottságát Angliában.

Ha van akarat, lesz megoldás

A britek történelmileg az Egyesült Államok legfontosabb szövetségesei közé tartoznak. Donald Trumpnak azonban ez sem a vámháború idején, sem a Falkland-szigetekkel kapcsolatos viták során nem jelentett különösebb visszatartó erőt. Az amerikai elnök olyan társadalmi vörös vonalakat is átlépett, mint a brit katonák nyilvános becsmérlése. Nem meglepő tehát, hogy ma már a britek 59 százaléka támogatja az Európához való szorosabb közeledést.

Keir Starmer is ezt az irányt képviselte, ráadásul politikailag nem vállalt különösebb kockázatot, a munkáspárti szavazók mintegy 80 százaléka kívánatosnak tartja az Európai Unióval való szorosabb együttműködést. Valószínűleg Andy Burnham sem képvisel majd ettől érdemben eltérő álláspontot.

A YouGov felmérése szerint országos szinten a britek 55 százaléka támogatná az újbóli uniós csatlakozást, míg csupán 34 százaléka ellenzi azt. A támogatottság csak mérsékelten csökken akkor, ha a kérdés a vámunióhoz vagy az egységes piachoz való csatlakozásra vonatkozik. Jelentősen visszaesik azonban, ha a brit visszatérés a korábbi kivételek (opt-outok) nélkül történne. Ebben az esetben már csak 35 százalék támogatná az EU-tagságot, míg 43 százalék ellenezné.

Két igazán fontos opt-out volt: a schengeni övezethez való csatlakozás alóli mentesség és az euró bevezetése alóli felmentés.

Előbbi feladása a Reform UK bevándorlásellenes politikája mellett politikai öngyilkosságnak tűnne, ugyanakkor érdemes megvizsgálni, hogyan változott a bevándorlás mértéke és összetétele a brexit óta.

A másik érzékeny kérdés az euró bevezetése. Brit szemszögből ennek gazdasági és kulturális akadályai is vannak: sokan a font megtartását a nemzeti szuverenitás egyik fontos szimbólumának tekintik.

Az Európai Unió szempontjából ugyanakkor éppen az euró bevezetése jelenthetné a legerősebb garanciát arra, hogy az Egyesült Királyság többé ne lépjen ki az integrációból. Az eddigi európai nyilatkozatok alapján ugyanakkor nem látszik olyan szándék, hogy Brüsszel példát akarjon statuálni a britekkel. Sandro Gozi szerint az EU számára már önmagában óriási siker lenne, ha az Egyesült Királyság visszatérne. Michel Barnier, a brexit egykori főtárgyalója hasonlóan fogalmazott, bár egy finom odaszúrást is megengedett magának. Szerinte sokkal tovább tartana, mire egy brit kormány politikailag eljutna a csatlakozás melletti döntésig, mint amennyi időt maga a csatlakozási folyamat venne igénybe.

Befektetői szempontból ezért az Egyesült Királyság története meglehetősen binárisnak tűnik. Ha az új miniszterelnök képes lesz fokozatosan az Európai Unió felé közelíteni az országot, különösen, ha hosszabb távon az eurózóna irányába is elindulna, az érdemi gazdasági fordulatot hozhat. Ennek legnagyobb nyertesei várhatóan azok a közepes kapitalizációjú brit vállalatok lennének, amelyek teljesítménye erősen függ a hazai gazdasági ciklustól.

Ha viszont 2029-ben a Reform UK kerül hatalomra, a brit részvény- és kötvénypiacokra jóval nehezebb évek várhatnak. Addig azonban még sok minden történhet. És ki tudja, talán egyszer még a világbajnokságot is sikerül megnyerniük.