A szuperrepülő, ami már biztosan nem fogja megvédeni Európát az oroszoktól
Donald Trump amerikai elnök csapongó, igencsak kiszámíthatatlan politikája miatt az Európai Unióban egyre erősödik a nézet, hogy katonailag függetleníteniük kell magukat az USA-tól. Ezért különösen fájdalmas Friedrich Merz német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök nemrégen tett bejelentése, miszerint véget vetnek a közös német-francia-spanyol vadászgépprojektnek, még mielőtt igazán beindult volna.
Az FCAS (Future Combat Air System – jövőbeni légi harcászati rendszer) az elmúlt évtizedek legmodernebb európai hadiipari programjának indult. Amikor 2017-ben Angela Merkel akkori német kancellár és Emmanuel Macron frissen megválasztott francia elnök Párizsban közösen bemutatta a tervet, már akkor is az Egyesült Államoktól való nagyobb katonai függetlenség lebegett a szemük előtt. Főleg Macron erőltette a közös haderőt, közös védelmi költségvetést és a fegyveres erők integrációját. Az FCAS a macroni vélemény eszményképének tűnt.
Az FCAS nem csupán egy új harci repülőgép lett volna, hanem egy fegyvertelen és fegyverrel felszerelt drónokat integráló műveleti szuperstruktúra, amit szakértők a „rendszerek rendszerének” neveznek. A koncepció szerint az ember által vezetett harci repülőgépek pilóta nélküli kísérőelemekkel működnének együtt. Három fő komponensből áll: egy hatodik generációs harci repülőből, a Next Generation Fighter-ből, azaz következő generációs vadászgépből, multifunkcionális kísérő drónokkal kiegészítve, valamint egy integrált adatfelhőből, amely összeköti a repülőgépeket, a drónokat és a rendszer egyéb elemeit. A mesterséges intelligencia és az érzékelőfúzió pedig a hadműveletek irányítását automatizálná.
A 2040-es évektől kezdve már ennek a rendszernek kellett volna meghatározó szerepet játszania Európa légvédelmében, felváltva az Eurofightert és a Rafale-t. (Ezek negyedik generációs gépek, ötödik generációs típust, amelyek legfontosabb tulajdonsága a lopakodó képesség, nem gyártanak Európában.) A tervezett összköltség több mint 100 milliárd eurót tett ki.
2018-ban nagy csinnadrattával írták alá az első szerződéseket. Már akkor is látszott, hogy az FCAS-t politikai szempontból gyorsabban akarták megvalósítani, mint amennyire azt a gyártási háttér és katonai aspektusok lehetővé tették.
A színfalak mögött a kezdetektől komoly feszültségek mutatkoztak a két fővállalkozó, a francia Dassault Aviation konszern és az összeurópai Airbus Defence and Space között.
Minél konkrétabbá váltak az egyes fejlesztési szakaszok, annál erőteljesebben kerültek napvilágra a megoldatlan alapelvi kérdések: ki irányít? Ki dönt? Ki milyen feladatkört kap? A Mirage-t és a Rafale-t gyártó Dassault maximális vezető szerepet igényelt magának a fejlesztésben, miközben a szabadalmak feletti döntésjogot is magának követelte. Éric Trappier vezérigazgató azzal érvelt, hogy cége sok évtizednyi tapasztalattal rendelkezik vadászgépek gyártásában.
Ezzel szemben az Airbus, amely eddig csak katonai szállítógépeket állított elő a civil piacra szánt típusokon kívül, az eredeti megállapodásokhoz és a kiegyensúlyozott munkamegosztáshoz ragaszkodott. A helyzet nem lett egyszerűbb, amikor 2023-ban a spanyol Indra Sistemas is beszállt. Merz az utolsó pillanatban is igyekezett Trappier-t meggyőzni, hogy maradjanak, de nem járt sikerrel.
Katonai szempontok is fontos szerepet játszottak a szakításban. A francia légierőnek olyan repülőre van szüksége, amely anyahajóról is bevethető, és kompatibilis a nukleáris elrettentési rendszerével, azaz képes atomfegyvert hordozni. Németország viszont ezekre tekintet nélkül egy nagy teljesítményű, nagy hatótávolságú harci repülőgépet igényelt. A két fél ezeket a követelményeket képtelen volt közös nevezőre hozni.
Az ügy mögött komoly kereskedelmi nézetkülönbségek is meghúzódtak. Ugyanis aki kifejleszti egy vadászgép kulcsfontosságú technológiáit, az ellenőrzi később az exportot. Ha a két cégnek egyenlő súlya lett volna az FCAS-projektben, a Dassault elveszítette volna az irányítást az értékesítés felett. Mivel Franciaországot hagyományosan nyitott fegyverkiviteli politika jellemzi, a rendszer viszonylag könnyen kaphatott volna exportengedélyt. Az Airbus esetében, amely egy német, francia, spanyol és egyesült királyságbeli vállalkozás, a kiviteli döntéseket jelentősen lelassította volna a szigorú német katonai exportkorlátozások gyakorlata. Az eltérő nemzeti érdekek végső soron lehetetlenné tették a valódi ipari integrációt.
Volt már hasonló
A mostani eset kísértetiesen emlékeztet az Eurofighter történetére, amikor egy közös európai vadászbombázó létrehozatala volt a cél. 1985-ben Franciaország ugyanilyen okok miatt szállt ki a programból, mint most, majd a Dassault rendszerére, a Rafale-ra tett. Németország, Nagy-Britannia, Olaszország és Spanyolország végül nélkülük fejlesztette ki és állította hadrendbe az Eurofightert.
Egy hálózatba kapcsolt európai légi harcászati rendszer létrehozása továbbra is elengedhetetlen, különös tekintettel az orosz fenyegetettségre és az Egyesült Államok említett megbízhatatlanságára. Egy életképes közös program hiányában fennáll annak a veszélye, hogy szétdarabolódik az európai légvédelem: párhuzamosan működő sokféle rendszer, kis gyártási darabszám, túl magas költségek. Mégis úgy tűnik, ez fog bekövetkezni.
Franciaország a megszokott önbizalommal máris bejelentette, hogy 2040-ig saját harci repülőgépet fog gyártani. Az iparuk „jelenleg az egyetlen olyan csapat Európában, amely képes teljesen önállóan kifejleszteni és gyártani egy harci repülőgépet” – nyilatkozta Catherine Vautrin védelmi miniszter az AFP hírügynökség szerint a szenátusban. Külön kiemelte a Dassault, a Safran és a Thalès cégeket, amelyek „jelentős technikai tőkét jelentenek országunk szuverenitása szempontjából”.
Hogyan tovább?
A Nagy-Britannia, Olaszország és Japán által indított Global Combat Air Programme (globális légiharcászati program) keretében már létezik egy olyan vetélytárs, amely előrébb tart. Az Airbus is jelezte, hogy hajlandó lenne egy megfelelő rendszer kidolgozására. A NATO új tagja, Svédország a Saabbal – a Magyar Légierőnél is alkalmazott Gripenekkel – szintén komoly harci repülőgép-szakértelemmel rendelkezik. Ami átmenthető, az a „Combat Cloud” (harci felhő), azaz a drónok, a mesterséges intelligencia és az adathalmaz kombinációja.
Boris Pistorius német védelmi miniszterre hivatkozva a Szövetségi Védelmi Minisztérium szóvivője a G7 kérdésére válaszolva elmondta, hogy részükről több opció is lehetséges: átmeneti gyors megoldásként amerikai F-35-ösök beszerzése, ezután pedig egy már létező projektbe való bekapcsolódás vagy német vezénylet alatt egy új program kidolgozása.
A magát „Team Gen 6”-nak nevező konzorcium máris jelentkezett: ebben az Airbus vezetésével több is cég részt venne: az MBDA európai védelmi ipari konszern, valamint a német Autoflug, a Diehl Defence, a Hensoldt, a Liebherr, az MTU Aero Engines és a Rohde & Schwarz. Spanyol vállalkozások is szívesen csatlakoznának. Az Airbus Defence and Space vezérigazgatója, Michael Schöllhorn kijelentette, hogy a lehetséges kooperációnak hamar be kellene indulnia, mivel az FCAS-projekt leállítása miatt már így is sok idő ment veszendőbe.
Németország és Franciaország számára, amelyek előszeretettel ábrázolják magukat Európa motorjaként, az FCAS leállítása keserű balsiker: a legambiciózusabb európai hadiipari projekt a nézeteltéréseik miatt hiúsult meg. Az FCAS nagyszerű terve ugyanis nem azért bukott meg, mert Európának nincsenek meg a technológiai feltételei hozzá, hanem mert a politikai ambíciókat, az ipari érdekeket és a katonai követelményeket nem sikerült összehangolni; a félreértelmezett nemzeti szuverenitás fontosabbak bizonyult a közös katonai cselekvőképességnél. Mindez akkor, amikor a közös védelem megszilárdítása égetőbb teendő, mint valaha.
