Végül talán fizetniük kell a gazdagoknak, ha elsüllyed néhány szigetország
A szerző a Green Policy Center zöld szakmai műhely társalapítója és szenior klímapolitikai tanácsadója. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Az ENSZ Közgyűlése májusban történelmi jelentőségű határozatot fogadott el, amely támogatja a Nemzetközi Bíróság korábbi klímaügyi tanácsadó véleményét az államok klímavédelmi kötelezettségeiről. A döntés fontos mérföldkő a nemzetközi klímapolitikában, mert megerősíti: a klímaváltozás elleni fellépés nem pusztán politikai vállalás vagy önkéntes együttműködés kérdése, hanem egyre inkább nemzetközi jogi kötelezettségként jelenik meg.
A hágai székhelyű Nemzetközi Bíróság 2025 júliusában adta ki tanácsadó véleményét, amelyet a csendes-óceáni szigetállam, Vanuatu kezdeményezett. A klímaváltozás miatt a szigetország több, alacsonyan fekvő részét az emelkedő tengerszint fenyegeti, így a mihamarabbi globális fellépés létkérdés a számára. Az olyan alacsonyabban fekvő atollokból álló szigetállamok, mint Nauru, Tuvalu vagy a Maldív-szigetek esetén az országok túlélése a tét.
A bíróság tanácsadó véleményében kimondta, hogy a fosszilis tüzelőanyagok termelésének növelése és az ebből fakadó klímakárok akár „nemzetközileg jogellenes cselekménynek” is minősülhetnek. Ez azon felül, hogy kötelezi az országokat ambiciózusabb klímapolitikai célok megfogalmazására és átültetésére, azért is kiemelkedő, mert azt is jelentheti, hogy a klímaváltozás által különösen sújtott országok a jövőben kártérítési igényeket fogalmazhatnak meg azokkal az államokkal szemben, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a globális felmelegedéshez. Ide klasszikusan a 19. században az elsők között iparosodott, vagyis mára leginkább fejlett országok tartoznak, mivel az elmúlt közel 200 évben rengeteg üvegházhatású gázt eregettek a bolygónk légkörébe,
így történelmi felelősség terheli őket. Az Európai Unió tagállamai között hazánk is ide tartozik.
A bíróság tanácsadó döntése alapján előkészített ENSZ-határozatot végül 141 ország támogatta. A kezdeményezés mögött elsősorban a kis szigetállamok, latin-amerikai országok és az Európai Unió tagállamai álltak. Több nagy fosszilisenergia-exportőr ország – köztük az Egyesült Államok, Oroszország és Szaúd-Arábia – ellenezte a szöveget, attól tartva, hogy a nem kötelező erejű bírósági véleményből idővel tényleges jogi, pénzügyi kötelezettségek és felelősségi mechanizmusok alakulhatnak ki.
A határozat több konkrét klímapolitikai irányt is megerősít. Az országokat arra ösztönzi, hogy gyorsítsák fel az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését, háromszorozzák meg a megújuló energia kapacitásaikat, fokozatosan távolodjanak el a fosszilis tüzelőanyagoktól, és szüntessék meg a fosszilis támogatásokat. Emellett az ENSZ főtitkárát felkérték egy olyan jelentés elkészítésére, amely bemutatja, hogyan lehetne előmozdítani az államok klímavédelmi kötelezettségeinek teljesítését a nemzetközi jog alapján.
A döntés jelentősége a pénzügyi és jogi kötelezettségeken túlmenően abban áll, hogy tovább erősíti a klímaigazságosság fogalmát a nemzetközi rendszerben. Bár a Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye jogilag nem kötelező erejű, a jövőben hivatkozási alapként szolgálhat nemzeti és nemzetközi bírósági eljárásokban, valamint erősebb nyomást helyezhet az államokra ambiciózusabb klímavédelmi intézkedések elfogadása érdekében.
A vita ugyanakkor jól mutatja a globális klímapolitika geopolitikai törésvonalait is. A fejlett és fejlődő országok között továbbra is jelentős nézetkülönbségek vannak arról, hogy ki viselje a történelmi felelősséget a klímaváltozásért, illetve ki finanszírozza az alkalmazkodási és kárenyhítési intézkedéseket. A döntés arra sem tér ki, hogy az 1992-ben történt fejlett-fejlődő felosztás mára idejét múlttá vált. Ennek mentén India például tartózkodott a szavazáson, mert a szöveg álláspontja szerint nem foglalkozott kellő hangsúllyal a fejlett országok pénzügyi kötelezettségeivel, miközben India mára már az üvegházhatású gázok egyik kibocsátójává vált.
Különösen fontos szerepet játszottak ebben a folyamatban a kis szigetállamok és a fiatal klímaaktivisták.
A kezdeményezés eredetileg csendes-óceáni diákmozgalmakból indult, majd fokozatosan jutott el a Nemzetközi Bíróság elé, majd az ENSZ Közgyűléséig. Sok érintett ország számára ez nem elméleti jogi vita, hanem közvetlen túlélési kérdés: a tengerszint-emelkedés, az extrém időjárási események és az ökoszisztémák pusztulása már most súlyos következményekkel jár számukra.
Az ENSZ mostani döntése önmagában sajnos nem fogja megoldani a klímaválságot, de fontos jelzés arra, hogy a nemzetközi közösség jelentős része a klímavédelmet egyre inkább jogi és erkölcsi kötelezettségként értelmezi egy kicsi, de hangos kisebbség ettől eltérő kommunikációja ellenére. Annak ellenére pedig, hogy közvetlenül nem végrehajtható, a világ legfelsőbb bíróságának állásfoglalása precedenst teremt. Erre hivatkozva a nemzeti (akár európai) bíróságok sokkal bátrabban fognak elmarasztalni kormányokat vagy nagyvállalatokat a jövőben. A következő évek egyik kulcskérdése tehát az lesz, hogy ez a politikai támogatás képes lesz-e valódi intézkedésekké, finanszírozássá és elszámoltathatósági mechanizmusokká alakulni.
