Attól sem tér vissza a kereskedelmi világbéke, ha Trump veszít 2029-ben

Donald Trump már másodjára lepte meg a világot az újraválasztásával – és azzal a gazdaságpolitikai eszköztárral, amely az elmúlt évtizedekben megszokott multilaterális szabályrendszerrel egyre kevésbé kompatibilis. A vámok, az exportkorlátozások és ezek szokatlanul konfrontatív alkalmazása lényegében egy új korszakot jelöl ki: megszületett a modern merkantilizmus amerikai változata. Ennek lényege a kereskedelmi mérleg egyensúlyának visszaszerzése, a kulcsfontosságú ipari kapacitások és képességek hazatelepítése, valamint a nemzeti érdekek nyílt előtérbe helyezése.

A kérdés az, hogy mindez csupán átmeneti kitérő-e a globalizáció történetében – ahogyan azt sok európai vezető értelmezni szeretné –, vagy egy mélyebb, tartós paradigmaváltás első felvonása.

Trump első elnöksége alatt is sokat beszélt erről, és a legutóbbi kampány során még hangsúlyosabbá tette. Közben egyre többen tekintik ezt nemhogy vállalhatónak, hanem szükségszerűnek. Marco Rubio külügyminiszter-jelölti meghallgatásán például nyíltan bírálta a neoliberális szabadkereskedelem naiv előfeltevéseit: a koncepció jó szándékú és elméletileg koherens, de egy olyan világban, ahol nagy és erős szereplők – mindenekelőtt Kína – nem kooperálnak, hanem tudatosan kihasználják az aszimmetriákat, a gyakorlatban könnyen kudarcot vall. A hiba abban a feltételezésben rejlik, hogy minden szereplő ugyanazon szabályok szerint, jóhiszeműen játszik.

Ez ma már nem elméleti vita. A világ egy mély geopolitikai átrendeződés korszakába lépett, ahol a függőség egyre kevésbé kölcsönös előnyként, hanem sokkal inkább sebezhetőségként jelenik meg. Kína és Oroszország nyíltan törekszenek az önellátásra, az autarkia felé mozdulnak el, ahogy a modern merkantilista megfontolások mentén tudatosan csökkentik a kitettségüket a nyugati világgal szemben. Ez a fejlemény alapjaiban kérdőjelezi meg azt a neoliberális szabadkereskedelmi rendszerbe vetett hitet, miszerint a gazdasági integráció és egymásra utaltság önmagában stabilitást és békét teremt. Ezzel szemben manapság ezeket a függőségeket könyörtelenül kihasználják a végsőkig, ahogy Ursula von der Leyen fogalmazott.

A modern merkantilizmus felé sodró egyik fő erő éppen az, hogy a klasszikus neoliberális keretrendszer nem ad kielégítő választ arra a helyzetre, amikor egy Kína méretű és erejű állam – vagy épp maguk a nyugati országok –

visszaélnek a függőségekkel, és geopolitikai fegyverként alkalmazzák azokat riválisaikkal szemben.

A gazdasági neoliberalizmus felemelkedése

A modern globalizáció és a neoliberális gazdaságpolitikai szemlélet elterjedéséhez szükséges első lépések az 1970-es évekhez köthetők. Ekkor bontakozott ki az a jelentős inflációs hullám, amelyet a Kőolaj-exportáló Országok Szervezet (OPEC) tagállamainak 1973–74-es olajembargója indított el, és amelyet az addig domináns keynesi keretrendszer nem tudott kezelni. A stagfláció alapjaiban kérdőjelezte meg azt a szemléletet, amelytől a döntéshozók korábban stabilitást és jólétet vártak.

A következő meghatározó fejlemény a Kínával való kapcsolat normalizálása volt, amelyet még az első Nixon-adminisztráció kezdeményezett. Kína ekkor még nem volt gazdasági versenytárs, de geopolitikai és demográfiai potenciálja már stratégiai jelentőségűnek látszott: a szovjet érdekszférából való „kirántása” könnyítette Washington dolgát, a jelentős munkaerő-tartalék pedig később a globalizáció egyik kulcselemévé vált.

Az 1970-es évek közepén – még Jimmy Carter elnökké választása előtt – Zbigniew Brzezinski fontos szerepet játszott annak a stratégiai gondolkodásnak a kialakításában, amely a nyugati szövetségi rendszer gazdasági összetartását célozta. A Brzezinski által alapított Trilaterális Bizottság (Trilateral Commission) körül az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán gazdaságpolitikai koordinációját szorgalmazták, a meglévő nemzetközi intézményekre – Nemzetközi Valutalap (IMF), Világbank, Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) – támaszkodva a Bretton Woods-i rendszer felbomlása után. A cél nem új intézmények létrehozása volt, hanem a szövetségi rendszer széttöredezésének megakadályozása és az amerikai vezető szerep intézményes megerősítése. Carter idején Kína egyre szorosabban kapcsolódott ehhez a rendhez: 1980-ban csatlakozott az IMF-hez és a Világbankhoz, teljes jogú kereskedelmi integrációjára pedig csak 2001-ben, a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) való csatlakozással került sor.

Az 1980-as években következett be a neoliberális paradigmaváltás Ronald Reagan és Margaret Thatcher színrelépésével. A globalizációra és multilaterális szabadkereskedelemre épülő szemlélet dominánssá vált, amelytől a kor vezetői tartós fellendülést vártak. A munkaintenzív termelés fokozatosan kiszerveződött – jelentős részben Kínába és más feltörekvő gazdaságokba. Ez gyengítette a szakszervezetek alkupozícióját és mérsékelte az inflációt, miközben a vállalati profitabilitás és a pénzügyi innováció látványosan nőtt. A feltörekvő gazdaságok gyors növekedést értek el, a globális egyenlőtlenség csökkent, a fejlett országok fogyasztói pedig olcsóbb termékekhez jutottak – még akkor is, ha a helyi egyenlőtlenségek nőni kezdtek az ipar leépülésével.

A Szovjetunió felbomlása után az Egyesült Államok hegemón pozícióba került, és a globalizációs modell terjedése tovább gyorsult. Széles körben elterjedt az a nézet, hogy a kölcsönös gazdasági integráció „kivezeti” a geopolitikát, mert egy konfliktus költsége elviselhetetlenné válik. Walter Wriston, a Citibank volt vezérigazgatója The Twilight of Sovereignty című művében azt állította, hogy a szabad tőkeáramlás és a globalizáció fokozatosan marginalizálja a nemzetállamok szerepét: a politikusokat a nagyvállalatok vezetői váltják fel, akik a tőke, a termelés és a technológia allokációját soha nem látott szabadsággal irányítják.

A paradigma az 1980-as évek közepétől a 2000-es évek közepéig valóban kedvező növekedési pályát eredményezett. A várt politikai és gazdasági liberalizáció azonban Kínában nem teljesen következett be. Az ország lényegében merkantilista szemlélettel lépett be a WTO-ba, amin azóta sem változtatott a kezdeti nyugati reményekkel szemben. A kezdeti előnyök után fokozatosan felszínre kerültek a globalizáció költségei is, amelyek aránytalanul az Egyesült Államok vállát kezdték nyomni.

A globalizáció előnyei és költségei

A globalizáció és a hegemón nagyhatalomhoz kötődő tartalékvaluta-státusz – az Egyesült Államok esetében a dollár – egyszerre jár jelentős előnyökkel és komoly költségekkel. A második világháború vége óta a dollár a domináns tartalékvaluta, miközben Washington a szabadkereskedelem legerősebb támogatója lett. Ez nem véletlen: a legversenyképesebb, technológiailag legfejlettebb gazdaság profitál leginkább a nyitott piacokból, valutája pedig természetes módon válik a nemzetközi elszámolások és tartalékképzés elsődleges eszközévé.

Amíg a hegemón versenyképes marad, addig a globalizáció és a tartalékvaluta-státusz együtt komoly nyereséget termel. A gazdaság szerkezete a magas hozzáadott értékű tevékenységek felé tolódik, miközben az alacsonyabb hozzáadott értékű termelés kiszerveződik. Egy ideig ez kifejezetten kedvező: a szolgáltató és tudásalapú munkahelyek magasabb jövedelmet és gyorsabb termelékenységnövekedést hoznak.

A tartalékvaluta-státusz önmagában is jelentős előny: az Egyesült Államok tartósan olcsó és bőséges finanszírozáshoz jutott, hosszú ideig képes volt jelentős költségvetési és külkereskedelmi hiányt fenntartani, miközben államadóssága a világ legbiztonságosabb eszközévé vált. A pénzügyi infrastruktúra feletti kontroll emellett szankciós hatalmat adott Washington kezébe. Ugyanez a konstrukció azonban kötelezettségeket is teremt: a tartalékvaluta-kibocsátónak likviditást kell biztosítania a világgazdaság számára, ami a gyakorlatban tartós hiányokat tesz nemcsak lehetővé, hanem sokszor elkerülhetetlenné is.

A hegemónnak el kell viselnie, hogy partnerei külkereskedelmi többletet halmoznak fel vele szemben, hogy dollártartalékot képezzenek. Ebből a szempontból kicsi az esélye annak, hogy Kína belátható időn belül globális tartalékvaluta-kibocsátóvá váljon: modellje tartós exporttöbbletre épül, vagyis más országok valutájának felhalmozására, nem pedig saját valutájának globális kibocsátására.

A gazdasági dimenzión túl a tartalékvaluta-státusz geopolitikai felelősségeket is ró a kibocsátóra. Biztonsági garanciákat kell nyújtani a szövetségeseknek, fenn kell tartani a globális kereskedelmi infrastruktúra működését – beleértve a tengeri útvonalak és szorosok biztonságát –, és kritikus az intézményi hitelesség is: a szerződések betartása, a jogállamiság és a politikai stabilitás a rendszer alapfeltételei.

A költség-előny egyensúly megborul

A tartalékvaluta-státusz több tekintetben a klasszikus „holland betegséghez” vagy nyersanyagátokhoz hasonlít: egy külső keresleti forrás tartósan túl erős valutát eredményez, ami idővel eltorzítja a gazdaság szerkezetét. Az ipar versenyképessége csökken, miközben az erős valuta és az olcsó finanszírozás a pénzügyek, jogi–tanácsadói szolgáltatások, vagyonkezelés és kereskedelem irányába tolja a gazdasági aktivitást. Ez nem ciklikus, hanem strukturális folyamat – átmeneti élénkítéssel nehezen fordítható vissza.

Bár vita tárgya, hogy a feldolgozóipar relatív visszaszorulása mennyiben vezethető vissza a tartalékvaluta-státuszra, és mennyiben a technológiai változásokra vagy a termelékenységi különbségekre, a strukturális eltolódás ténye nehezen vitatható.

A társadalmi következmények is súlyosak. A feldolgozóipar történelmileg széles középosztályt tartott fenn stabil, jól fizetett munkahelyekkel. A pénzügyi szektor felé eltolódó gazdasági szerkezet aránytalanul kedvez a felső 5–10 százaléknak, miközben a középosztály zsugorodik, a politikai tér pedig polarizálódik. Ebben a közegben nő a populista gazdaságpolitikai válaszok iránti igény, és idővel még a hagyományosan nem populista erők is hasonló eszközökhöz nyúlnak.

Ezek a folyamatok gyengítik a fiskális fegyelmet, különösen akkor, ha a tartalékvaluta-státusz sokáig elfedi a hiányok árát. Közben a világgazdaság likviditásigénye nő, ami szükségszerűen újabb hiányokon keresztül teljesül. A belső ellentmondást a Triffin-dilemma írja le: a globális likviditás biztosítása hosszabb távon éppen azt a bizalmat ássa alá, amelyre a rendszer épül.

Ahogy az adósságszintek emelkednek és a politikai konszenzus erodálódik, a hegemón gazdaságirányításába vetett bizalom is törékenyebbé válik. Egy ponton a globalizáció és a tartalékvaluta-státusz költségei meghaladják az előnyöket – és a hegemón elkerülhetetlenül nehéz stratégiai döntések elé kerül. Ray Dalio Változó világrend című műve nagy részleteséggel írja le ezt a folyamatot.

Lázadók és autarkiaépítés

A globalizáció geopolitikai logikája – miszerint az integráció ellehetetleníti a fegyveres konfliktust – csak addig működik, amíg az egymásrautaltság nagyjából szimmetrikus és nem válik a kényszerítés eszközévé.

Ez a feltételezés akkor bomlott fel látványosan, amikor az egymásrautaltság a hatékonyság forrásából stratégiai fegyverré vált.

Az egyik korai jelzés 2010-ben jött: Kína korlátozta a ritkaföldfém-exportot Japán felé, demonstrálva, hogy kritikus inputok feletti kontroll politikai nyomásgyakorlásra használható. Később az amerikai másodlagos szankciók megmutatták, hogy a pénzügyi infrastruktúra feletti dominancia határokon túl is kiterjeszthető. A COVID–19 ráirányította a figyelmet az ellátási láncok koncentráltságára, az orosz–ukrán háború pedig katalizátorként felerősítette a szankciókat, az exportkontrollokat és a kereskedelem töredezettségét.

Ezek az események átalakították a feltörekvő hatalmak stratégiai gondolkodását. Kína és Oroszország egyre inkább arra jutott, hogy a nyugati ellenőrzés alatt álló rendszerektől való függés nem jóindulatú egymásrautaltság, hanem sebezhetőség. Az autarkia így nem ideológiai választásként, hanem nemzetbiztonsági szükségszerűségként jelent meg. Mindez azonban jelentős belső költségekkel jár: az erősen beruházásvezérelt növekedési modell, a magas eladósodottság és a kedvezőtlen demográfiai trendek hosszabb távon korlátozhatják e stratégia mozgásterét.

Ha a hegemón fő riválisai magas fokú önellátást építenek, a globalizáció elveszíti azt az önfegyelmező hatását, hogy a konfliktusok költségét elviselhetetlenné teszi. Egy olyan helyzetben pedig, ahol a hegemón ipari kapacitásai leépültek, miközben adóssága és globális kötelezettségei magasak, egy felőrlő erőforrás-konfliktus kifejezetten sebezhetővé teheti.

A nyugati felismerés üteme eltérő volt. Trump viszonylag korán reagált, a Biden-adminisztráció pedig lényegében folytatta az irányt – finomabb kommunikációval, de erősödő exportkontrollokkal és iparpolitikai eszközökkel. Az Európai Unió is ebbe az irányba sodródik, bár gyakran más nyelven – például karbonvámokon, szabályozási eszközökön és célzott iparpolitikán keresztül – fogalmazza meg ugyanazt a törekvést: a stratégiai kitettségek csökkentését.

Nagyhatalmi kő-papír-olló

Ahogy a nagyhatalmi verseny élesedik, a stratégiai fojtópontok a rivalizálás központi eszközeivé válnak. Az Egyesült Államok dominálja a globális pénzügyi rendszert és a hozzá kapcsolódó fizetési infrastruktúrát, erős pozíciói vannak az IT- és félvezető-ökoszisztémában, valamint ellenőrzése alatt tart számos kulcsfontosságú tengeri útvonalat és szorost. Kína ezzel szemben domináns a nyersanyag-feldolgozásban és a globális gyártási láncokban – különösen a megújuló technológiák, akkumulátorok és elektromos járművek terén. Oroszország nem teljes spektrumú versenytárs, de energia- és nyersanyagpozíciói stratégiai értelemben kiegészítik Kína erejét.

A pénzügyi kontroll szankciót és kizárást tesz lehetővé, a feldolgozás és gyártás feletti dominancia ellátási zavarokat, exportkorlátozásokat és árnyomást eredményezhet. A nagyhatalmak ezért egyszerre erősítik saját fojtópontjaikat, miközben riválisaikét megkerülni vagy semlegesíteni próbálják. Ebben a keretben az autarkia nem jólétnövelő ideál, hanem a kényszerítő hatásokkal szembeni védekezés eszköze.

Amennyiben az egyik szereplő stratégiai ágazatokban közel önellátóvá válik, miközben a másik függő marad, a függő fél strukturális hátrányba kerül, függetlenül az iparág nominális méretétől vagy a GDP-hez való hozzájárulásától. A ritkaföldfémek esete ezt jól mutatja. Az Egyesült Államok és a Kína közötti kereskedelmi háború során döntő szerepet játszott az első felvonásban, és várhatóan a továbbiakban is, noha annak mérete más iparágakhoz képest relatíve kicsi.

Kína szisztematikusan reagált az Egyesült Államok által kihasznált stratégiai fojtópontokra. A tengeri szorosokkal szembeni sebezhetőségének csökkentésére szárazföldi kereskedelmi útvonalak bővítésével, vezetékes energiaimporttal Oroszországból és Közép-Ázsiából, az északi-sarki hajózhatósági potenciáljának fejlesztésével és haditengerészeti jelenlétének erősítésével reagált. Ezzel párhuzamosan felgyorsítja a technológiai felzárkózást a félvezetők és ipari szoftverek terén, valamint alternatívát épít a dollárközpontú pénzügyi rendszerrel szemben, ösztönözve a helyi valutában történő elszámolást. A globális gyártás és ásványfeldolgozás feletti kontrollját tovább mélyíti, részben tartós túlkapacitások kiépítésével.

Az Egyesült Államok ezzel párhuzamosan igyekszik csökkenteni a globalizáció rá nehezedő aszimmetrikus költségeit: hazatelepíti a gyártást, újjáépíti a belföldi ásványfeldolgozást, helyreállítja a ritkaföldfém-termelést, és energetikai dominanciára törekszik Oroszország befolyásának ellensúlyozására. Emellett Washington arra is fókuszál, hogy megakadályozza Kínát az általa ellenőrzött tengeri fojtópontok megkerülésében, egyre nagyobb stratégiai figyelmet fordítva az Északi-sarkvidékre, beleértve Kanadát, Grönlandot és a térség jövőbeli geopolitikai rendezését Oroszországgal.

A riválisokkal szembeni védekezés eszközei közül mindezek felett kiemelkedik a modern merkantilizmus, amely átfogó keretrendszert kínál az egyoldalú és egészségtelen függőségek felszámolására, valamint a stratégiai autonómia kiépítésére.

Van-e önálló iparpolitika vámok nélkül?

A vámok mögött nemcsak geopolitikai, hanem iparpolitikai logika is áll. Nehéz elképzelni önálló iparpolitikát teljesen korlátlan szabadkereskedelem mellett – hasonlóan ahhoz, hogy nincs önálló monetáris politika szabad tőkeáramlás és fix árfolyam mellett. A szabadkereskedelem akkor működik stabilan, ha nagyjából szimmetrikusak a feltételek: korlátozott állami beavatkozás, mérsékelt szubvenciók, hasonló szabályozási és intézményi környezet, valamint közel azonos munkavédelmi és környezetvédelmi előírások. Ha ez nem teljesül, a szabadkereskedelem torzul: a szereplők egymás lazább szabályozásainak átvételére kényszerülnek (tehát „regulatory race to the bottom” indul), vagy az államilag legerősebben támogatott szereplő felé billen a mérleg.

Ilyen környezetben a kereskedelem már nem pusztán hatékonyságot, hanem állami hatalmat és iparpolitikai döntéseket közvetít. Ha az Egyesült Államok vagy Európa önálló iparpolitikát kíván folytatni – szigorúbb környezetvédelmi és munkavállalói sztenderdekkel, stratégiai iparágak támogatásával –, azt korlátlan nyitottság mellett nehezen teheti meg anélkül, hogy ipari bázisát le ne építené. Ez erősíti azt a következtetést, hogy a feltételek nélküli szabadkereskedelem a nyugati világban hosszú távon nem fenntartható.

A modern merkantilizmus erősödése

A bemutatott folyamatok oda vezettek, hogy a globalizáció hatékonyságvezérelt logikáját fokozatosan felváltja a biztonságvezérelt fragmentáció. A függőségek egyre inkább stratégiai fenyegetéssé válnak – energia, kritikus nyersanyag, félvezetők, ipari kapacitások és ellátási láncok terén. Ebben a környezetben a modern merkantilizmus rendszerszintű válaszként jelenik meg:

célja nem elsősorban a rövid távú jólét maximalizálása, hanem a stratégiai kitettségek csökkentése és a gazdasági autonómia erősítése.

A klasszikus merkantilizmussal szemben a modern változat nem teljes autarkiára törekszik, hanem szelektív védelemre azokban az ágazatokban, amelyeket nemzetbiztonsági és hosszú távú versenyképességi szempontból létfontosságúnak ítélnek. Az állam szerepe felértékelődik – szabályozással, célzott támogatásokkal, esetenként közvetlen beruházásokkal. A termelés hazatelepítése, illetve geopolitikailag megbízható országokba történő áthelyezése (friend-shoring) stratégiai céllá válik. Ebben a keretben a vámok és exportkorlátozások központi eszközökké lépnek elő: nem csupán „büntetésként”, hanem a stratégiai iparágak védelmére, az ellátási láncok átrendezésére és a kritikus technológiákhoz való hozzáférés kontrolljára.

Félrelépés vagy paradigmaváltás?

A fő kérdés, hogy a modern merkantilizmus felemelkedése átmeneti kitérő-e, vagy tartós paradigmaváltás. Sokan hajlamosak Trump irányát „2029-ig túlélendő” időszaknak tekinteni. A fenti logika azonban inkább arra utal,

hogy a súrlódásmentes globalizációhoz való visszatérés csak akkor lenne lehetséges, ha minden meghatározó szereplő egyszerre kötelezné el magát a jóindulatú egymásrautaltság mellett, ami egyre kevésbé reális.

Ha akár egyetlen nagy szereplő is tartósan kihasználja az aszimmetrikus függőségeket, a kényszerítés fenyegetése fennmarad, és a rendszer instabillá válik.

Kína évtizedek óta modern merkantilista rendszert működtet, következetesen építve az autonómiát a feldolgozóiparban, a technológiában, az energiában és a kritikus erőforrások terén. Közben a nyugati gazdaságok is demonstrálták – szankciók és exportkontrollok alkalmazásával –, hogy stratégiai érdekeik esetén ők sem ragaszkodnak mereven a korábbi normákhoz. A merkantilista fordulat ráadásul nem köthető egyetlen párthoz: a Biden-adminisztráció nem bontotta le a Trump alatti vám- és exportkontroll-keretrendszert, inkább iparpolitikai és szövetségi koordinációs stratégiába illesztette.

Mindezek alapján, függetlenül attól, ki ül a Fehér Házban 2029 után, azok a strukturális feltételek, amelyek a modern merkantilizmus felemelkedéséhez vezettek, nagy valószínűséggel velünk maradnak. Amíg a nagyhatalmi rivalizálás nem rendeződik, a súrlódásmentes globalizáció korszakához való gyors visszatérés inkább vágyálom. A világrend történetileg mindig is ciklikusan mozgott liberálisabb és protekcionistább korszakok között, a régi problémák megoldása rendszerint új problémák árán történt. A mostani fordulat leginkább azt jelzi: a geopolitika visszatért a gazdaságpolitikába, és nem átmeneti vendégként.