A félelem szaga és a technokrata vakság

„A félelemnek szaga van, és a világ ragadozói – ezek a kiszámíthatatlan, fura alakok – azonnal megérzik a gyengeség illatát Európán.”

Amikor Dominique de Villepin volt miniszterelnök és külügyminiszter, a francia diplomácia grand seigneur-je ezzel a felütéssel jelentkezett be a 2027-es elnökválasztásra, sokan csupán egy jól sikerült retorikai fordulatot láttak benne. De a mondat mélyebbre megy: pontos diagnózisa annak a bénultságnak, amely akkor áll elő, amikor egy kontinens elveszíti stratégiai iránytűjét – a Donald Trump- és Elon Musk-féle „fura alakok” és a látszólag virágzó keleti autokráciák szorításában.

A Villepin-jelenség megértéséhez le kell ásni az európai társadalom mélyszerkezetébe, oda, ahol az elmúlt három évtized tektonikus mozgásai zajlottak, és ahonnan kipattanni látszanak a most tapasztalt társadalmi földrengések. Az ő visszatérése több lehet, mint nosztalgia: éles teszt, hogy létezik-e még olyan európai centrum, amely képes ötvözni a fizikai gazdasági realitást a geopolitikai erő és méltóság egyidejű visszaszerzésével?

A baloldali vákuum és a feleslegesek dühe

Az elmúlt harminc évben a technológiai váltás és a globalizáció nemcsak a termelési láncokat írta át, hanem a korábbi társadalmi szerződést is. Létrejött egy széles réteg – a transzformáció járulékos vesztesei –, akiknek a versenyképesség és a rugalmasság nem ígéret volt, hanem fenyegetés. Akik elveszítették a munkájukat, a státuszukat, a helyüket a narratívában.

Ezt a réteget a tradicionális baloldal is magára hagyta: érdemi válaszok híján belesimult a neoliberális konszenzusba, tagjai identitáspolitikai pótcselekvésbe menekültek. A keletkező űrt a Macron-, Draghi- és Scholz-típusú szuper-technokraták próbálják betölteni, akik a kormányzást mérnöki feladatnak, a társadalmat pedig pusztán optimalizálandó rendszernek tekintik.

Végzetes hibájuk: hiszik, hogy a makrogazdasági racionalitás – GDP-növekedés, inflációkövetés – helyettesítheti a valahová tartozás érzését. Ez tévedés. A technokrácia nem ad méltóságot, csak hatékonyságot, és amikor a válság beüt, a hatékonyság kevés a düh ellen, nem ad tartást.

A mai jobboldal sem kínál valós kiutat. A Friedrich Merz-típusú politikai dinoszauruszok a múltba való visszarendeződést ígérik, az olasz Giorgia Meloni példája pedig megmutatta: önálló, kontinentális léptékű stratégia nélkül a legkeményebb szuverenista is gyorsan beleszürkül a brüsszeli technokrácia mindennapjaiba, amint szembejön a költségvetési valóság.

A Villepin-ajánlat: méltóság, nem segély

Villepin ajánlata más. Nem a majdani digitalizált jövőt ígéri megváltásnak – mint a technokraták –, és nem is a manapság gyakran átírt múltba réved, mint a populisták. A gyökerekből táplálkozó jelenlétet kínál: az érzést, hogy valaki egy olyan közösség része, amely nem játékszer a globális erők kezében, és helyben is cselekszik. A veszteseknek sem segélyt ajánl, hanem grandeur-t mint gerincet.

Ez pedig nem puszta retorika. Villepin programjában a méltóságnak anyagi fedezete van: az ipar és az energia. Európa éveken, évtizedeken át abba az illúzióba ringatta magát, hogy az energiaátmenet pusztán politikai akarat kérdése. Elfelejtettük, hogy a villamosenergia-rendszer nem tűri a kognitív disszonanciát: a hálózatnak stabilnak, a termelőnek és a fogyasztónak pedig fizikai egyensúlyban kell lennie.

Villepin „zöld iparosítás” koncepciója ezért szakít a zöld utópia azon részével, amely figyelmen kívül hagyja a rendszerirányítási kényszereket. Számára az atomenergia sem ördögtől való, hanem a szuverenitás fizikai alapja: alaperőművi kapacitás, amely nélkül nincs stabil ipar, és nincs mit védeni. Továbbá, a CBAM – a szénalapú karbonvám – radikális kiterjesztését is e logika mentén gondolja el: ha az elsinkófált, elspórolt szerkezetátalakítás miatt Európán belül nincs megbízható modern termelés, ha már nem lehet egyből tökéletes versenyt teremteni, legalább kifelé kell erőt mutatni, megvédve az európai piacokat a lazább szabályozású keleti és tengerentúli konkurenciától. És a folyamatot ki kell terjeszteni, fel kell építeni az egységes szabályozást a pénzpiacon, adóban, jogi háttérben, hogy közben felnőhessen az új ipar.

Szuverenitás vagy behódolás: a geopolitikai tét

A harmadik és talán legkritikusabb dimenzió a geopolitikai tér. A régi, szabályalapú világrend látszólag felbomlott. Villepin diagnózisa itt a legkeményebb: „A kérdés: szuverenitás vagy behódolás”. Szerinte Európa jelenleg a szemlélő szerepébe szorult, miközben Washington és Peking dönthet a sorsáról.

Az ő víziójában Európa nem a simulékony diplomáciáról szól, hanem a visszavett hatalomról. Olyan kontinensről, amely nem fél gazdasági súlyát fegyverként használni, és ennek keretében például saját védelmi kapacitást épít, mert tudja: a NATO-garancia a Trump-érában már nem életbiztosítás, csupán opciós szerződés.

Ebben a keretben az európai stratégiai autonómia egyetlen létező, kézzelfogható fedezete éppen a lesajnált „régi világ”: a gépgyártás, a vegyipar, az élelmiszeripar, a gyógyszeripar és a védelmi-energetikai technológiák robusztus, fizikai alapja. Amire lehet építkezni. Ezek tartják el a kontinenst most is, de működhetnének jobban is.

A magyar paradoxon: bent is, kint is?

A legkínzóbb kérdés, hogy mit kezdhet egy villepinista fordulattal Magyarország. Van több felszíni hasonlóság: az atomenergia prioritása, az iparvédelem, a szuverenitás retorikája. De ne tévesszük össze a szezont a fazonnal. Villepin szuverenizmusa föderalista szuverenizmus: ő „európai nemzetet” vizionál, amely képes egységesen fellépni, ahol a döntéseket nem is országok, hanem széles régiók közös érdekei mentén hozzák meg. Ezzel szemben a magyar modell a nemzetállami különutas politikára épít.

Villepin világossá tette: aki Putyin és a Nyugat között próbál egyensúlyozni, az lépésről-lépésre szakadékba löki Európát. Ha a kontinens elindul az általa vázolt, protekcionista, önvédelmi reflexekkel működő „erőd” irányába, a Kelet és Nyugat közötti magyar hídszerep tarthatatlanná válik. Mert egy erődben nincsenek hidak kifelé. Csak kapuk vannak, és azok kulcsa nem (csak) nálunk lesz.

A kérdés nyitva marad: képes-e a mindenkori hazai politika adaptálódni egy olyan Európához, amely végre megtalálja az erőt, de cserébe fegyelmet követel? Vagy maradunk kívülállók egy integrációban, amely éppen most készül újradefiniálni önmagát a túlélés érdekében?

Villepin visszatérése önmagában nem változtatja meg Európa sorsát. De pontosan rámutat arra az űrre, amely akkor keletkezik, ha egy nép vagy egy kontinens elveszíti a stratégiai önbizalmát, és nem találja meg azt a politikai osztályt, amely képes egyszerre gondolkodni és kormányozni. A félelem szaga valóban terjed. A kérdés az, ki meri kinyitni az ablakot.