Ott érte el a legnagyobb sikert Trump, ahol ki se tette a fegyvert az asztalra
Ez itt a Zéróosztó, a G7 elemzői szeglete, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
A nyugati féltekén kiépült kínai befolyás visszaszorítása az amerikai kormány egyik legfontosabb stratégiai célja. A „Donroe-doktrína”*
A Panama-csatornát az Egyesült Államok építette 1904 és 1914 között, mintegy 375 millió dolláros beruházással. A mai napig a világ egyik legfontosabb tengeri útvonala: a globális vízi kereskedelem mintegy 3 százaléka halad át rajta, így geopolitikai jelentősége is kiemelkedő. A csatornán áthaladó hajók több mint kétharmada az amerikai partok felé tart, ezért az Egyesült Államok hosszú ideig rendszeresen beavatkozott Panama belügyeibe.
A folyamatos beavatkozások azonban konfliktusokhoz vezettek a helyiekkel, Jimmy Carter elnök pedig úgy ítélte meg, hogy ellenséges környezetben a csatorna hosszú távon nehezen tartható. Az 1977-es megállapodással az Egyesült Államok visszaadta a csatornát Panamának. Az ezt követő évtizedekben az amerikai befolyás fokozatosan lazult, miközben a kínai jelenlét egyre erősödött.
Trump második ciklusának első évében feltűnően sokat foglalkozott a csatornával – ezt foglalja össze a WSJ videója. A stratégia lényege: a csatorna feletti befolyást az Egyesült Államok valamilyen formában, vita nélkül vissza szeretné szerezni. Marco Rubio külügyminiszter első külföldi útja is Panamába vezetett 2025 februárjában, ahol több szimbolikus jelentőségű eredményt sikerült elérnie. Panama kilépett a kínai Övezet és út kezdeményezésből, az amerikai haditengerészet hajói elsőbbséget kaptak az áthaladásnál, és a csatornadíjakat is módosították. Ez önmagában siker – de még nem győzelem.
A csatorna két végpontján lévő két kikötőt és terminált – Balboa és Cristobal – a hongkongi CK Hutchison vállalat kontrollálja. A vállalat 1997-ben kapta meg a koncessziós jogokat, amelyeket 2021-ben újabb 25 évre hosszabbítottak meg. Az elmúlt évben a Hutchison egyszerre került amerikai és kínai nyomás alá. Márciusban az amerikai nyomásnak engedve bejelentette, hogy 43 nemzetközi kikötőjét, köztük a kettő panamait is értékesíti a BlackRock által szervezett amerikai hátterű konzorciumnak, 22,8 milliárd dolláros áron.
A nyár folyamán viszont kínai nyomásra bejelentette, hogy a korábban a BlackRockkal körvonalazódó üzletbe bevesz egy stratégiai befektetőt, történetesen kínait. Bár nem nevezték meg, a Bloomberg szerint a COSCO jöhetett szóba, amit a Trump-kormányzat elfogadhatatlannak nevezett. Úgy tűnt, patthelyzet alakul ki.
A történet azonban újabb fordulatot vett. Január végén a panamai legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a Hutchison szerződést szegett, és megkárosította a panamai államot, így a meghosszabbított koncesszió érvénytelennek tekinthető. Azok a jogokat, amelyeket a BlackRock megvásárolt volna, újra értékesítik.
A Panama-csatorna stratégiai jelentősége messze túlmutat a kereskedelmen. Az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti kapuként kulcsszerepet játszik a katonai logisztikában is. A vietnámi és a koreai háború tapasztalatai alapján a csatorna kiemelten fontos az amerikai erők rotációjában: mintegy 8000 tengeri mérföldet takarít meg a haditengerészetnek azzal, hogy nem kell megkerülni a Horn-fokot. Ez különösen fontos egy olyan korszakban, amikor a Tajvan körüli konfliktus esélye növekszik.
A globális tengeri kereskedelem szempontjából három kulcsfontosságú csomópont van. Az egyik a Panama-csatorna, ahol az Egyesült Államok most láthatóan visszaszerezte a kezdeményezést. A másik a Szuezi-csatorna és a Malaka-szoros térsége, amelyek felett az amerikai haditengerészet többek között a bahreini ötödik flotta révén képes érdemi kontrollt gyakorolni. A harmadik a sarkvidéki útvonal, amely miatt az elmúlt hónapban annyit hallottunk a „grönlandi telekspekulációról”, itt is erősödő amerikai jelenlét várható.
Ezzel párhuzamosan az amerikai külpolitika idén azokra az országokra fókuszál, amelyek érdemben exportálnak olajat Kínába: Venezuelára, Iránra és Oroszországra. Az elsőt januárban – Maduro elnök elrablása nyomán – „megfordították”. A második térségébe egyre nagyobb katonai erőt vezényelnek, nyomást helyezve a rezsimre: választhat az ezüst és az ólom*
Donald Trumpot, szemben a korábbi elnökökkel, nem gátolják ideológiák, nem célja a demokrácia terjesztése a világban. Az viszont látványosan fontos számára, hogy lassítsa a rivális szuperhatalmat, időt nyerjen, ami alatt csökkentheti kiszolgáltatottságát stratégiai ágazatokban (chipek, mágnesek, kritikus ásványok). Ezt a folyamatot Kína sem ölbe tett kézzel nézi majd végig, így a tőkepiacokon is érdemi mozgást várunk.
Világunk multipolárissá vált, az „ami nem az enyém, az az övé” elv van érvényben.
