Európa óriási dolgokra lenne képes, ha máshol is meglépné azt, ami az energiánál már sikerült
A szerző energetikai szakértő. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Európát mostanság sokan szokták cselekvésképtelen, önsorsrontó Gólemként jellemezni. Ugyanők sokszor nem lennének rest akár saját kezükkel szétbontani ezt a testet külön-külön lábakra, kezekre, az agy funkciót lehetőleg jó messzire elhajítva a többi résztől. Pedig az európai integrációnak vannak hatalmas sikerei is: az energetika területén 25 év alatt végbement egy olyan csendes forradalom, amely bebizonyította, hogy a közös szabályozás és cselekvés nem elszívja, hanem megsokszorozza a nemzeti erőket.
Milyen volt és milyen lett Európában az energetikai piac?
Az európai gáz- és árampiacokra is jellemző volt, hogy kezdetben a műszaki lehetőségek bővülése (kitermelési technológiák fejlődése, a szállítási feladatok technológiai megoldásai) megteremtették a felhasználói oldalt és a piacot, a termelők igyekeztek ezt a piacot ellenőrzés alatt tartani, és a nagy tőkeigényű fejlesztéseik megtérülése érdekében hosszú távon biztosítani a bevételek sűrű fillérjeit.
Később a fejlődés lehetővé tette a kitermelés és fogyasztás között a kereskedelem függetlenedését és ezzel a fogyasztók érdekeinek sokoldalú figyelembevételét. A változások elkezdték feszíteni a rendszert, ami elvezetett az európai energiaszabályozás legutóbbi evolúciójához, az 1–3. energiacsomagok bevezetéséhez. A folyamat lényege a standardizáció és a monopóliumok lebontása volt. Hogy is ment ez végbe, és mi a történet európai jövőre vonatkozó, általánosan levonható tanulsága?
A három csomag evolúciója
A szabályozás lényege a tevékenységek szétválasztásának előírása az ágazat szereplői számára. A cél az volt, hogy a hálózat (ami egy természetes monopólium) ne lehessen ugyanannak a cégnek a kezében, amelyik az energiát ki- vagy megtermeli, esetleg értékesíti, mert az illető cég a drótok és csövek blokkolásával akadályozhatná további versenytársak belépését az adott piacra, vagy megfoszthatná a fogyasztót a versenyeztetés lehetőségétől.
Ez a folyamat három nagy hullámban zajlott le:
- A résnyire nyitott ajtó (1996/1998): az első lépés a számviteli szétválasztás volt. A vertikálisan integrált óriáscégeknek kötelezővé tették az üzletágak külön könyvelését, hogy ne tudják a hálózati díjakból vagy a kitermelésből származó bevételekből titokban a saját kereskedelmi ágaikat keresztfinanszírozni.
- Jogi és funkcionális szabadság (2003): már nem volt elég a külön könyvelés, a hálózatüzemeltetést önálló leányvállalatokba kellett szervezni, saját menedzsmenttel és arculattal. Ekkor jelentek meg a független nemzeti szabályozók is (itthon a MEH/MEKH), hogy „közlekedési rendőrként” felügyeljék a diszkriminációmentes hozzáférést és a szolgáltatóváltás szabadságát.
- A strukturális áttörés (2009): ez hozta el a tulajdonosi szétválasztást. Kimondták, hogy ugyanaz a kör nem irányíthat egyszerre erőművet és átviteli hálózatot. Ezzel párhuzamosan a szabályozás szintet lépett: létrejöttek az összeurópai koordináló szervezetek (mint az ACER vagy az ENTSO-k), és lefektették azokat az egységes eljárásrendeket, amelyek garantálják, hogy a kereskedők bárhol Európában ugyanazon szabályok szerint köthessék le a szállítási, tárolási kapacitásokat.
2010-2015-re – a pontos dátumot nehéz megfogni – az energetikai csomagok hármas rendszere nyomán először a nyugat-európai, majd a mi térségünk fogyasztói is észrevették: nőnek a fizetési határidők, javulnak a szállítási/ellátási feltételek. Megszűnt vagy ellentételezhetővé vált a korábbi „fogyassz vagy fizess” kondíció, piacosodott az ellátás, és megjelent az alkupozíció.
Mi a fentiek a jelentősége a mára nézve?
Kezdjük két homlokegyenest ellenkező, de ugyanazon szereplő által kiváltott piaci sokkal: a 2017-19-es években Európa értetlenül állt a szakadó gázárak előtt. Az oknak a meghatározó orosz beszállító dömpingje bizonyult: Oroszország öntötte a földgázt az európai piacra. A korábbi 15-18 euró/megawattórás árak rövid idő alatt lefeleződtek. Az akció célja minden bizonnyal a palagáz és az LNG kiszorítása volt, a piaci árak néhány hónap alatt még télen is a termelők lélektani és gazdaságossági határa alá estek.
2021 második felében Oroszország – fordított stratégiaként – elkezdte kivonni a piacról a hosszú távú szerződések által garantált minimumon felül az összes „spot” (azonnali) szállítású gázt. Az árak rövid idő alatt 30 euró/megawattóráig és afölé mennek, 2021 végén 180 eurón is kötöttek ügyletet. A Gazprom célja ekkor már valószínűleg részben az EU gázkészletek égetése, részben rövid és középtávon a magas árak alátámasztása, az orosz büdzsé és az állami tartalékalapok – különösen a nemzeti jóléti alap – feltöltése lehetett.
Aztán 2022 elején Oroszország lerohanta Ukrajnát, ami a piacoknak egy tipikus vis maior, azaz (kereskedelmileg) előre nem látható körülmény. Az árak az egeken is túlra, a sztratoszférába lökődtek. De meddig is? Hat-nyolc hónapra. Vajon mitől állt vissza az 50, majd 2024-re és mostanra a 25-35 euró/megawattórás téli gázár, az elhúzódó háború, a tizedére csökkent keleti csővezetékes beszállítás ellenére?
A válasz az EU által egységesen meghozott, bevezetett és alkalmazott energiacsomagok által kialakított szigorú, egységes rendszer. Ez tette és teszi lehetővé, hogy bár leállt egy korábban meghatározó beszállítási irány, és kiesik egy meghatározó szállító, a piac működése, finanszírozása*
Az európai életmód forrása
Az energetikai integráció bizonyította: ha lebontjuk a belső korlátokat, az EU képes megvédeni polgárait, és diktálni a feltételeket a legnagyobb globális szereplőknek is. Óriási hozadéka lenne, ha ezt más területen is megtenné.
Különösen látványos ez a tőkepiacon, amely az amerikai innovációs dominancia motorja, mert az egységes amerikai tőkepiac a kockázati tőkétől a tőzsdei bevezetésig hatékonyan csatornázza a forrásokat a cégekhez. A számok kíméletlenek: az elmúlt ötven évben Európában nem jött létre ezer milliárd euró feletti piaci értékű cég, miközben az USA mind a hat ezermilliárd dolláros óriása ebben az időszakban született. Az európai unikornisok*
Ez a pénz maradhatott volna és dolgozhatna ma is itt, Európában!
Az energetikai integráció bizonyította, hogy az EU képes a szabályozói hatalmát valódi piaci erővé konvertálni. Ahogy az energetikai szétválasztás felszabadította a hálózatokat a nemzeti mamutok fogságából, úgy lehet és kell lebontani a belépési korlátokat más stratégiai területeken is (csupán néhány példa):
- Vasút: a fizikai infrastruktúra (sínek) és a szolgáltatás (vonatok) teljes körű szétválasztása, hogy a nemzeti vasúttársaságok monopóliuma helyett valódi verseny induljon az utasokért.
- Tőkepiac: a 27 nemzeti felügyeleti és elszámolási rendszer helyett közös, akadálymentes európai tőkepiac létrehozása a megtakarítások mobilizálására. Gondoljunk bele, mekkora előny, ha nem 27 szabályozónak, beszámolói kötelezettségnek, adóhatóságnak, adórendszernek kell megfelelni.
- IT-szektor: az átjárhatóság kötelezővé tétele, hogy az európai szoftverfejlesztők ne ütközzenek „digitális határsorompókba”. Az EU AI Act nem csupán korlátozás, hanem egy olyan egységes eljárásrend, amely a világ legbiztonságosabb és legkiszámíthatóbb technológiai piacává teszi Európát a befektetők számára.
- Ipar: az egységes európai ipari sztenderdek*Clean Industrial Deal, a mára részben meghaladott Green Deal folytatásacsökkentik a beruházók jogi kockázatait, hasonlóan ahhoz, ahogy az ACER és az ENTSO szervezetek koordinációja biztonságot ad a hálózatfejlesztőknek. A Draghi-jelentés által sürgetett évi 800 milliárd eurós beruházási igény a kiszámíthatóság megteremtésével – belső forrásaink itt tartásával – előteremthető.
Mario Draghi egyik legfontosabb javaslata az volt, hogy ha a 27 tagállam között nincs konszenzus, a mélyebb integrációra vágyó országoknak – az energetikai sikerekhez hasonlóan – külön úton kell elindulniuk. A legújabb német-francia kezdeményezések – mint a közös tőkepiaci sztenderdek vagy a védelmi ipari együttműködések – pontosan ezt a modellt valósítják meg. Ami nem az EU szétesése, hanem a Draghi-jelentés által javasolt koncentrikus integrációs modell gyakorlati alkalmazása.
Európa válasza tehát az energetikai modell kiterjesztése kell legyen: a nemzeti protekcionizmus lebontásával létrejövő gigantikus, akár 450 millió polgárból álló, egységesen szabályozott piac, amely elég nagy tömegű ahhoz, hogy a gravitációja az európai földrészen tartsa a jövő innovátorait.
Sokan féltik az európai életmódot, életérzést, a fejlett szociális biztonságot az integrációtól. A valóság azonban az, hogy ezeknek a vívmányoknak éppen az integráció lehet az életben tartó forrása. A jóléti állam nem tartható fenn stagnáló gazdaságokban. Az energetikai modellben látott hatékonyságnövekedés termeli meg azt a forrást, amelyből a jövő közszolgáltatásai finanszírozhatók. A közös piaci erő hatékonyabb működést hoz a fogyasztóknak, az egységes szabványok pedig versenyképessé teszik vállalatainkat a globális küzdőtéren.
