A 1,5 fokos cél már füstbe ment, de van még esély arra, hogy ne tegyük végképp élhetetlenné a bolygót

Az Egyesült Államok kivonul a nemzetközi szervezetekből és egyezményekből, az EU gyengülő pozícióból próbálkozik, Kínát a piacok és a hatalom megszerzése érdekli, közben a BRICS-országok a zavarosban halásznak, és Oroszország visszakerülhet a porondra, ha lezárul az ukrajnai háború. Szinte minden fontos globális és regionális kérdést ez a konstelláció határoz meg, így a klímaváltozás elleni küzdelem – ami alapvetően egy globális összefogás kellene, hogy legyen – alakulása is ezektől a hatalmi játszmáktól függ 2026-ban. Mitől lehetünk mégis optimisták a jövőre nézve?

Klíma-Davos

A novemberi COP30 klímacsúcs a brazíliai Belémben csalódást okozott azoknak, akik komolyabb előrelépést vártak a klímaváltozás vagy a kibocsátáscsökkentés terén. A világ historikus kibocsátásának egyötödéért felelős Egyesült Államok – amely eddig a legnagyobb nyomást tudta helyezni az „érdekelt felekre” – meg sem jelent, az esemény komoly viták helyszíne helyett egyfajta világtalálkozóvá vált. A záródokumentum pedig annyira puhára sikerült, hogy például a fosszilis energiára – amelynek a használatából eredő szennyezés és kibocsátás a globális problémák közismerten eredendő forrása – már utalást sem tettek.

Ideje felismerni, a COP-tárgyalások eredeti szerepe – hogy a klímaváltozásban érintett feleket összehozza, és közös vállalásokat, célkitűzéseket és erőfeszítéseket kényszerítsen ki a legnagyobb szennyező országokból – mára elveszett a sok szereplő és beszéd között. A COP egyfajta klíma-Davosszá alakult, ahova pusztán azért járnak a döntéshozók, hogy hallassák a hangjukat, hangzatos beszédeket mondjanak, ismerkedjenek, és a hátsó szobákban más ügyekben is tárgyaljanak, ha már így összejöttek. Az éves találkozók legnagyobb értéke mindössze annyi maradt, hogy a partikuláris érdekek mentén darabjaira hulló világban évről évre összehozza a feleket, hogy azok legalább még beszéljenek egymással, fenntartsák a párbeszédet akkor is, ha már maguk a szereplők is egyre kevesebb kézzelfogható eredményt várnak a tárgyalásoktól.

Ahelyett azonban, hogy ezen keseregnénk, szedjük össze, mégis mit tehetünk – mint egyes régiók, országok, szervezetek vagy egyének – annak érdekében, hogy emberi létre alkalmas maradjon a bolygó, és a saját létezésünket is kiszámíthatóbbá tegyük az egyre kiszámíthatatlanabb környezetben.

Először is váltsunk témát!

Fel kell ismerni, hogy a hívószók, motivátorok megváltoztak mind a COP-tárgyalásokon, mind azokon kívül. Pusztán a klímaváltozás – mivel már mindenki a bőrén érzi valamilyen formában – nem érdekes, nem hírértékű, itt van velünk. Azonban pont a klímaváltozás következtében új szempontok és célok merülnek fel az országok és az egyének szintjén.

• Ellátásbiztonság: a fogyasztók energiaellátásának biztosítása a változó időjárási viszonyok és a növekvő biztonsági kockázatok (háborúk, konfliktusok, vámháborúk és szabotázsakciók) mellett.
• Az energiafüggőség csökkentése: az energiaellátás túlzott függősége egy-egy forrástól vagy országtól politikai kitettséget, ez pedig további bizonytalanságokat és kényszerhelyzeteket, továbbá magasabb energiaárakat eredményez.
• Új piacok: az energetikai átállásból adódóan új termékek, megoldások, szolgáltatások jönnek létre, és ezeken a jövőben meghatározó szerepű piacokon többen is szeretnének domináns szerepet betölteni (lásd Kína és a napelemek vagy az elektromos autók).
• Lokális érdekek: a klímaváltozás és az azt okozó emberi tevékenység, valamint az emiatt előforduló környezeti jelenségek egyes régiókat másként érintenek, emiatt új igények, technológiák és lehetőségek jönnek létre. Egyes országok erőfeszítéseit és tárgyalási pozícióját ezek az igények és adottságok határozzák meg.
• A növekedés kiszolgálása: a globális városiasodás, a technológiai fejlődés (például a növekvő energiaigény az egyre nagyobb szerverparkok kiszolgálására) és a folyamatosan zajló elektrifikáció növeli az igényt az elektromos energia iránt, amelyet csakis új megoldásokkal, új tüzelőanyagokkal és új technológiákkal lehet kielégíteni.

Míg a klímaváltozás vagy kibocsátáscsökkentés megkopott hívószavakká váltak, a fenti kifejezések minden politikusnak, cégvezetőnek vagy akár családnak mondanak valamit. Ha az emberiség számára élhetőbb jövő elérésére tett erőfeszítéseket ezek köré építjük, értőbb fülekre, több támogatásra és kiszámíthatóbb reakciókra számíthatunk.

Alkalmazkodás vagy csökkentés?

A fentiekből úgy tűnhet, mintha fel kellene adni, hogy a klímaváltozással vagy kibocsátáscsökkentéssel foglalkozzunk, és bármikor is elérhetővé válhatnak a korábban kitűzött klímacélok. Nem erről van szó!

Az ugyan mára tény, hogy a korábban kitűzött 1,5 Celsius-fokos globális felmelegedési határt a jelenlegi folyamatok mellett mindenképpen túl fogja lépni az emberiség, az azonban nem mindegy, hogy mennyivel. Az ENSZ legutóbbi jelentése szerint, ha az országok teljesítik korábbi vállalásaikat (Nationally Determined Contributions), akkor az évszázad végéig 2,3-2,5 Celsius-fokos felmelegedés várható, míg a jelenlegi, változatlan folyamatok mellett inkább már 2,8.

A háromtizedes különbség jelentős, mivel a felmelegedés és annak hatásai egyes áttörési pontoknál megtöbbszöröződnek, így ezek elérése hatványozottan nagyobb problémákkal és gazdasági, anyagi és társadalmi károkkal járnak, tehát megelőzésük továbbra is kulcsfontosságú ahhoz, hogy élhetőbb és biztonságosabb maradjon a környezet körülöttünk. Tehát a kibocsátások csökkentésére tett erőfeszítéseket (mitigáció) továbbra is fenn kell tartani a károk megelőzése érdekében.

Az ilyen mitigációs programokra jellemző, hogy elsősorban hosszú távon, évtizedek múlva lesz érezhető hatásuk, másrészt a hatásaik inkább globálisan jelentkeznek, nem feltétlenül egyes országok vagy régiók számára. Pont ez okozza a nehézséget, az emberiség ugyanis még mindig sokkal inkább csak az őt és környezetét érintő és rövid távon érezhető problémákkal akar foglalkozni.

A fentiek alapján tisztán látszik, hogy elkerülhetetlen a környezet és a klíma megváltozása, ez pedig kikényszeríti az alkalmazkodást, azaz adaptálódást.

Példák erre a gátépítés, az esővíz-elvezető rendszerek felkészítése a hirtelen érkező nagy mennyiségű csapadékra (villámárvíz), az elapadó, dráguló vagy kiszámíthatatlanná váló energiaforrások helyett másokra történő átállás vagy éppen a kiszáradó folyók mentén a vízgazdálkodás átállítása. Ezek a megoldások és beruházások mostanában előtérbe kerültek, ami érthető az egyre gyorsabban erősödő klímasokkok miatt.

Az adaptációs lépések jellemzően helyben és rövid távon is éreztetik már hatásukat, ezért szükségességük könnyebben megérthető minden érintett számára. Nem véletlen, hogy a novemberi COP30-on, ha sok mással nem is, de ezzel sikerült foglalkozni, és az országok végül elfogadtak egy nemzeti adaptációs tervekre szóló iránymutatást.

Ráadásul az adaptáció nem mindig drága, és sok esetben a természet is elvégzi a munkát helyettünk. (Csehországban például évekig húzódott a politikai vita egy gát megépítésének szükségességéről, tavaly januárban aztán arra ébredtek, hogy nyolc hód megépítette a gátat, megspórolva az embereknek az erőfeszítést és közel 1,2 millió dollárnyi beruházást.) Azonban, ha túl nagy hangsúly kerül az adaptációra, az csapdát is jelenthet: ha a politikai fókusz eltolódik az „alkalmazkodjunk, mert már tényleg baj lesz” irányba, csökkenhet a kibocsátáscsökkentés felé hajtó motiváció, és még kevesebb valódi kibocsátáscsökkentés várható.

Ezért a fejezetcímben feltett kérdésre egyértelműen a válasz: „és”. Csak azért, mert általában egyszerűbb, néha olcsóbb, és legtöbbször jól belátható a hatása, pusztán az alkalmazkodás nem lesz elég, ha közben a kibocsátáscsökkentésről elfeledkezünk. Tehát „alkalmazkodás és csökkentés” a megoldás. Ha nem csökkentjük a kibocsátásokat, az adaptáció költsége exponenciálisan nőni fog, ha pedig nem alkalmazkodunk, milliók, esetleg százmilliók élete kerül veszélybe, és gazdaságok omlanak össze.

Globális és lokális?

Míg a klímaváltozás globális probléma, a legtöbb esetben helyi, lokális lépésekkel lehet ellene védekezni. A COP30 erélytelensége, a globális piacok szétesése, valamint az „érdekelt felek” közötti valós konszenzus, az őszinte és kölcsönös vállalások hiánya mellett úgy látszik, hogy a globális törekvések kikényszerítése nem vezet célra. A lokális megoldások működnek majd a következő időszakban, és ezekre nagyobb is lesz a politikai akarat. Ezt a hatást erősíti az is, hogy azokon a vidékeken, ahol nagyobb a baj, a motiváció is egyértelműen nagyobb lesz a védekezésre, az alkalmazkodásra és a kibocsátáscsökkentésre.

Amíg a globális szereplők már a vitát és a közös gondolkodást is feladták arról, hogy kinek milyen arányban kellene a kibocsátást csökkenteni, a lokális kezdeményezések folyamatosan haladnak. Kína sem azért erőlteti az elektromos autózást, hogy a globális kibocsátást mérsékelje, hanem azért, hogy a tízmilliós nagyvárosaiban megszüntesse a szmogot, ami milliók egészségét teszi tönkre, és gyengíti a termelékenységet. Továbbá új autóival piacokat hódít el a fejlett országokban, és ezzel globális versenyképességét és pozícióját erősíti – mindezek mellett összességében segíti a globális kibocsátáscsökkentést is.

A puszta önzés és a lokális fókusz globálisan is hatást fejt ki.

Ennél természetesen vannak pozitívabb példák is, például Európában egyre több régió ismeri fel, hogy ahelyett, hogy globális vagy régiós programokra várna, érdemes felmérni saját helyzetét, és megtervezni saját lépéseit a kibocsátás csökkentésére, a védekezésre és az alkalmazkodásra. A Cambridge Econometrics éppen a spanyol baszkföldi régiónak végez számításokat arra vonatkozóan, hogy mennyibe kerül (milyen további károk várhatók), ha tovább várnak, mielőtt lépnének, illetve mennyibe kerül – és milyen eredményt hoz –, ha egyik vagy másik alkalmazkodási projektbe vágnak bele maguk, helyi szinten.

Minél később, annál jobb?

Az összehangolt globális törekvések jól látható hiányában a technológiai fejlődés nyújtja a negyedik lehetőséget. Kutatótársaink és mi magunk is jó néhány közgazdasági számítást végeztünk az elmúlt években arról, hogy milyen gazdasági és társadalmi költsége van, ha egyre csak elodázódnak a kibocsátáscsökkentésre vagy az alkalmazkodásra irányuló lépések. Az egyik érdekes mellékterméke ezeknek a számításoknak, hogy amikor az innováció szerepét is behelyezzük a közgazdasági képletbe, az derül ki, hogy számos zöldnek, megújulónak vagy karbonsemlegesnek nevezett technológia egyre olcsóbbá válik, tehát ezeknek az eszközöknek és technológiáknak az esetleges későbbi bevezetése gyorsabb és szélesebb körű elterjedéssel párosul.

Az innováció hatásainak további elemzésekor pedig azt tapasztaljuk, hogy az alacsony karbonintenzitású új technológiák elterjedése a következő években és évtizedekben várhatóan nem lineárisan, hanem exponenciálisan gyorsul, ami jelentős technológiai és gazdasági átalakulást hozhat. Másrészről ez a változás exponenciálisan mérsékelheti a kibocsátás mennyiségét.

De mielőtt arra a következtetésre jutnánk, hogy ismét Pató Pál úr járt a legjobban, érdemes emlékeztetni magunkat, hogy minden egyes perc, óra, nap, hónap és év késlekedés ideje alatt folyamatosan öntjük az üvegházhatást okozó gázokat a levegőbe, amit onnan már csak nagyon nehezen és kétséges eredményességgel lehet kivenni. Így tehát nem állíthatjuk, hogy egy tizenegyedik órában bevezetett zseniális technológiai megoldás majd megment minket a klímakatasztrófától, pusztán azt remélhetjük, hogy az eddig elfecsérelt időt kicsit visszanyerhetjük azzal, ha még olcsóbb és még hatékonyabb technológiákat tudunk még gyorsabban elterjeszteni a jövőben.

Összegzésül, miközben a világpolitikai események tükrében egyre kevésbé látszik annak lehetősége, hogy a párizsi klímacsúcs tíz évvel ezelőtti, történelmi jelentőségű megállapodásához hasonló horderejű globális megegyezés és erőfeszítés születik a közeljövőben, a kép egyáltalán nem negatív. A konkrét veszélyekhez és igényekhez kapcsolódó megközelítés (ellátásbiztonság, új piacok, növekedés) és az ezek által motivált folyamatok, az alkalmazkodás összekapcsolása a kibocsátáscsökkentéssel, a helyi megoldásokra koncentráló lépések és a technológiai fejlesztések együtt jelentős változást hozhatnak. A 1,5 fokos cél már sajnos szó szerint füstbe ment, de van még esély arra, hogy ne tegyük magunk számára végképp élhetetlenné a bolygót.