Sült békegalamb édes-savanyú mártással: miért tud és akar még harcolni Putyin rendszere?

Vajon Kijev kezdte el tesztelni a nyugati támogatói körök ingerküszöbét egy új narratívával, vagy a „korszellem” változása ért el Ukrajna egyik legismertebb nemzetközi arcához? Julija Mendel ukrán újságíró magyarországi interjúja fájdalmasan igaz morális dilemmát vet fel, de a válasz, amit sugall, alapvető tévedésen alapul. Azt feltételezi ugyanis, hogy Oroszország racionális okokból még képes a békére. A valóságban azonban Putyin rendszere a kínai finanszírozás és a háborús gazdaság foglyává vált.

Békét az életekért?

Korábbi elemzésünkben bemutattuk, hogyan használja Oroszország az információs hadviselést a nyugati közvélemény puhítására. Naivitás lenne azt hinni, hogy Kijev nem tesz hasonló kísérleteket. Julija Mendel, Zelenszkij ukrán elnök korábbi szóvivőjének a magyar baloldali liberális Mércének adott közelmúltbeli interjúja – melyben a „nem várhatjuk el az ukránoktól, hogy meghaljanak azért, hogy pár év múlva ne a nyugatiaknak kelljen” gondolatmenettel a harc mielőbbi leállítása mellett érvel – klasszikus „tesztballonnak” tűnik.

A célcsoport (a nyugati balliberális értelmiség) és az időzítés (a Trump-féle béketervdömping miatt) nem véletlen. Kijev talán így méri fel, hogy átmenthető-e a támogatás egy „humanitárius fegyverszünet” narratívával, mielőtt azzal a szélesebb és főleg otthoni közvélemény elé állnának.

Bármi is a motiváció, a javasolt „békét az életekért” terv valószínűleg egy masszív falnak ütközik. Ez a cikk azt járja körül, vajon Oroszország vezetése képes-e, tudna-e szuverén aktorként békét kötni, ami előfeltétele annak, hogy „racionális” és hosszútávú megállapodást lehessen vele kötni.

A háború mint létfenntartó drog

A nyugati „békegalambok” tévedése ott kezdődik, hogy azt hiszik: az orosz gazdaság recsegése miatt Moszkva örülne a békének. Ez délibáb. Putyin rendszere átállt a „katonai keynesianizmusra”, ahol a háború nem teher, hanem a stabilitás motorja.

A GDP-t kizárólag a hadiipari megrendelések tartják pozitív tartományban. A 2025-ös költségvetés kiadásainak közel 40 százalékát (mintegy 13,5 ezer milliárd rubelt) közvetlenül védelmi és biztonsági célokra fordítják. Béke esetén ez a stimulus megszűnik. Bár Putyin rendszere eddig a vártnál nagyobb ellenállóképességet mutatott a szankciókkal szemben, a hadiipari megrendelések hirtelen kiesésekor a GDP nem egyszerűen korrigálna, hanem olyan rendszerszintű sokk érné a gazdaságot, amelyet a kiürült tartalékok híján aligha lehetne a politikai stabilitás veszélyeztetése nélkül kezelni.

Egyesek azzal érvelnek, hogy a békekötés után a hadigazdálkodás helyét visszaveszi a normál üzletmenet, és az orosz gazdaság „kivirágzik”. Ez a feltételezés azonban figyelmen kívül hagyja a fizikai realitást, különösen az államkassza legfőbb bevételét adó olajiparban. Oroszországban az ukrán dróntámadások 2024 óta a finomítói kapacitások mintegy 15-20 százalékát bénították meg időszakosan vagy tartósan. A probléma nem a találat ténye, hanem a javítás lehetetlensége.

Vegyünk egy hazai példát a helyzet súlyosságának megértéséhez. A Mol százhalombattai finomítójában történt októberi tűzeset után a cég kommunikációja szerint a helyreállítás 2026 harmadik negyedévéig is eltart, tehát a nyugati technológiákhoz való teljes folyamatos és szabad hozzáférés mellett is egy évbe telik.

Oroszország a nyugati olajipari óriások (Baker Hughes, Halliburton és a finomítói technológiát szállító cégek) kivonulása miatt nem tudja pótolni a sérült desztilláló tornyokat és vezérlőegységeket. Annyit azért biztos megtanultak, hogy egy békekötés hírére nem rohannak majd egymás sarkát taposva vissza. Így marad a kannibalizáció (működő üzemek szétszerelése) és a kínai, gyakran nem kompatibilis alkatrészek beépítése. Ez nem helyreállítás, inkább „sufnituning”.

Közben a legszegényebb orosz régiókat a frontszolgálatért járó kiemelkedő zsoldok és a „halálpénzek” tartják el. Ez azonban brutális bérspirált indított el: a civil szférában a munkaerőhiány miatt (a hivatalos munkanélküliség 2,4 százalék körüli történelmi mélyponton van) a bérek elszálltak. Emiatt az orosz jegybank kénytelen volt 21 százalékra emelni az alapkamatot, ami lényegében megfojtja a piaci hitelezést, mégsem képes letörni a hivatalosan is 9 százalék körüli (a valóságban ennél magasabb, az élelmiszereknél 30 százalékos) inflációt. Bár az alapkamat közben 16 százalékra csökkent, ez még mindig túl sok rengeteg vállalkozás számára.

A béke elzárná a pénzcsapot a legszegényebb régiókban, miközben több százezer veterán térne haza egy stagflációval*

küzdő gazdaságba. Így Putyin számára a háború folytatása biztonságosabb, mint a béke okozta kijózanodás.

A birodalom elvesztett „puha alhasa”

Miközben a Kreml tekintete Ukrajnára szegeződik, Oroszország hagyományos befolyási övezete – a „puha alhas”, azaz a Kaukázus és Közép-Ázsia – kicsúszik Moszkva kezéből. A Kaukázusban és a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságokban Ankara gazdasági és kulturális (pántörök) expanziója, valamint az iszlám radikalizálódás kiszorítja az orosz befolyást. Tavaly a Törökország és a közép-ázsiai államok közötti kereskedelem volumene már meghaladta a 10 milliárd dollárt, és dinamikusan nő, míg az orosz „soft power” az ukrajnai agresszió miatt történelmi mélyponton van.

A Moszkva közelében végrehajtott Crocus City Hall elleni merénylet vagy az orosz erők dicstelen kivonulása az örmény–azeri konfliktuszónából megmutatta, hogy az orosz biztonsági szervek már a saját hátországukban sem urai a helyzetnek.

Kínai dominancia

Peking (még) nem fegyverrel, hanem pénzzel hódít. Míg Oroszország katonailag vérzik Ukrajnában, Kína gazdaságilag bekebelezi a közép-ázsiai szovjet utódállamokat. A Kína-Közép-Ázsia csúcstalálkozók során Peking dollármilliárdos infrastruktúrafejlesztéseket ígért, amelyek immár elkerülik Oroszországot.

A béke kérdése ma már nem Moszkvában, hanem Pekingben dől el.

Vang Ji kínai külügyminiszter kijelentése – „Oroszország összeomlása nem érdeke Kínának” – valójában azt is jelentheti: Kína érdeke egy gyenge, háborúban küzködő, függőségben tartott és kiszolgáltatott Oroszország.

A függőség mértéke ma már számszerűsíthető és megdöbbentő:

• Az orosz tőzsdei devizakereskedelem több mint 42 százaléka ma már kínai jüanban zajlik (a háború előtt ez 1 százalék alatt volt). A dollár és az euró likviditása gyakorlatilag megszűnt, az orosz bankrendszer a kínai SWIFT-alternatívára (CIPS) van utalva.
• A két ország közötti kereskedelmi forgalom 2023-ban és tavaly is rekordot döntött. Míg azonban Oroszország szinte kizárólag nyersanyagot és energiahordozókat (olajat, gázt) szállít, addig Kínából a túléléshez nélkülözhetetlen késztermékeket és technológiát vásárol. Ezzel Moszkva konzerválja alárendelt, „benzinkút” szerepét.
• Az orosz nemzeti jóléti alap „jüanizálása”: miután a nyugati devizatartalékokat befagyasztották, az orosz államkincstár likvid (mozgósítható) részét szinte kizárólag aranyban és jüanban tartják. 2024 elején az orosz pénzügyminisztérium 60 százalékra emelte a jüan maximális arányát az alapban, a dollárt és eurót nullázta. (40 százalék arany lehet.)
• Az orosz tartalék értéke és használhatósága Peking döntésétől függ, mivel a kínai jegybank leértékelheti a jüant, vagy korlátozhatja konvertálhatóságát (mivel a jüan nem teljesen szabadon lebegő valuta).
• Közben az orosz bankrendszer folyamatos devizahiánnyal küzd. Az orosz és a kínai jegybank közötti devizacsere (swap) megállapodás biztosítja a napi likviditást. Tavaly az orosz bankok rendszeresen a swapkeret maximumát hívták le, ami jelzi a kétségbeesett forrásigényt. Amikor Kína szigorít, az orosz bankközi kamatok az egekbe szöknek: volt, hogy 20 százalék fölé, ami abszurd egy „baráti” devizánál. Ez mutatja, hogy Peking a pénzcsap kezelője.
• Tavaly több nagy kínai bank (ICBC, Bank of China, Chouzhou Commercial Bank) leállította az orosz tranzakciók fogadását az amerikai másodlagos szankcióktól való félelem miatt. Emiatt az orosz importőrök hónapokig nem tudtak fizetni. Ez bizonyítja, hogy a kereskedelem addig folyik, amíg Peking (és a kínai bankok kockázatkezelése) engedi.

Így nem túlzás azt mondani, hogy

Oroszország technológiai és pénzügyi szuverenitása megszűnt. Kínának pedig nem érdeke a gyors béke, amíg az orosz nyersanyagok olcsón áramlanak hozzá, az USA figyelme pedig megoszlik.

A kijózanodás sokkja

Julija Mendel és a nyugati békepártiak narratívája logikusnak tűnhet egy kávéházi asztal mellett, de a geopolitikai térképen utópia. Putyin Oroszországa nem azért harcol, mert győzni akar, hanem mert a rendszere nem tud leállni. A békekötés nem életmentés lenne Putyinnak, hanem a gazdasági kijózanodás sokkja és a teljes technológiai lemaradás beismerése. Nem feltétlenül azonnali összeomlás következne, de egy hosszú, kínkeserves stagnálás, amelyben a „győzelem” eufóriája hamar átadja a helyét a munkanélküliség és az infláció valóságának. A sült békegalambot talán felszolgálják majd, de az ízesítés biztosan kínai lesz, a számlát pedig az orosz társadalom fizeti meg – kamatostul.

Miközben pedig a pekingi, washingtoni érdekeket és a moszkvai gazdasági kényszerpályákat latolgatjuk, paradox módon erkölcsi iránytű nélkül épp arról a tényezőről feledkezünk meg, amelyből az egész gondolatmenet kiindult: a cinikus nagyhatalmi sakkjátszma közepette nap mint nap, visszavonhatatlanul pusztuló Ukrajnáról és magára hagyott népéről.