Kis Kínát építettünk Magyarországon, de mást kell kitalálnunk, mert ők mindenben olcsóbbak
Magyarországon beleszerettünk a betonba, elképesztő exportkapacitások vannak, amelyek jelentős része nincs teljesen kihasználva. Már csak ezért is érdemes lenne átalakítani a vállalati támogatáspolitikát, előtérbe helyezve a magas hozzáadott értékű, saját külpiaci pozícióval bíró magyar tulajdonú vállalatokat – mondja Szendrői Gábor, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének (MGYOSZ) alelnöke.
Induljunk onnan, hogy Magyarországon az export GDP-hez viszonyított aránya 80 százalék. Ez a kivitel alapvetően három szintre osztható. Természetesen nem az első kettő visszaszorítása a célunk, de látni kell, hogy a hazai gazdaság növekedése és fenntarthatósága szempontjából a harmadik szint lényegesen nagyobb értéket teremt, mint az első és a második.
Az első szint, amikor egy multinacionális cég – mint az Audi – közvetlenül exportál. A második, amikor egy hazai vállalat alkatrész-beszállítóként vagy alacsony óradíjú szolgáltatással kapcsolódik be a nemzetközi értékláncokba. A harmadik pedig az, ami a kérdésben szerepel, amikor egy cég saját termékével, saját brandjével lép ki a külpiacra. Ezt a hármat érdemes szétszálazni, külön-külön értékelni, külön-külön gondolkodni róluk. Ráadásul nem az állam feladata ezt a kört kijelölni: a vállalkozói-üzleti szempontból legügyesebbeknek kellene bekerülniük. Számukra kell megtalálni azt a szükséges noszogatást vagy támogatást, amivel előre tudnak lépni külföldön is.
A kifektetés politikailag is, lényegét tekintve is problémás. Nekünk több tőkénk legfeljebb Boszniához vagy Angolához képest van. Mi nem tőkét akarunk kifektetni, hanem piacépítő, piacfejlesztő, cégfejlesztő kilépésről beszélünk.
Ha van még lehetőség az uniós támogatáspolitikában ezt végiggondolni, jó lenne, ha a támogatási politika nem csak tárgyi eszközökben gondolkodna. Piacra lépést segítő fejlesztésekre lenne szükség, ilyen például egy külföldi iroda nyitása, a logisztika kiépítése vagy a brandépítés – különösen a B2B, azaz vállalatok közötti szegmensben. Ezek is pénzbe kerülnek, de erre a szintre nincsen támogatási lehetőség. A Magyar Exportfejlesztési Ügynökség, a HEPA támogatott konferencián vagy kereskedelmi vásáron való megjelenést, ez nem rossz, de ez még viszonylag alacsony szintet képvisel.
Sok vállalkozó nem szívesen engedett be külső tőkét a cégébe. Arra meg nem voltak ezek az állami hátterű szervezetek nyitottak, hogy közös céget alapítsanak külföldön, és abba szálljanak be. Mi tőkeoldali beszállás helyett garanciaalapú kockázatkorlátozást javaslunk – például úgynevezett first loss alapon, ahol a piacra lépés utáni első két-három év potenciális kockázatait, költségeit valamiféle garanciaalapon osztják meg.
Külső disztribútorral dolgozni kezdetben olcsó és kényelmes megoldásnak tűnik, de hosszú távon komoly ára van. Ha saját értékesítési hálózatot építesz ki – például van egy bicikligyárad, be akarsz lépni Romániába, és csinálsz ott saját céget, saját menedzserrel –, annak jelentős fix költsége van. Ha Magyarországon akarsz indítani egy tevékenységet, akkor az évi 150 millió forintos büdzsé. Az osztrák piacon egy saját értékesítő akár évi 200 ezer euró is lehet. Kérdés, hogy az első két évben kifizetsz-e ennyit.
Ennek az alternatívája a disztribútor. De ő nagyon ritkán ír alá exkluzív szerződést, és biztosan nincsen közvetlen vevői kapcsolatod, nem tudod, hogy miért vesz, aki vesz. Le vagy zsilipelve a végső vevőtől. Nem igazán tudsz árazási döntéseket hozni. Viszont ha te vagy a saját disztribútorod, te tulajdonlod a hálózatot, akkor egyrészt tudod, mi van az ügyféllel, másrészt megmondod neki, hogy mennyiért adja el a termékedet. A kettő között árbevételben 30 százalék a különbség. Ekkora árbevétel-csökkenéssel fizetsz azért, hogy ne legyen nagy a piacra lépési költséged.
Az egyik magyar egészségügyi gyártó 80 országba ad el, és mindenhol, beleértve Magyarországot is, egy százaléknál kisebb a piaci részesedése. Ez nem cégépítés, hanem költségstratégia, ami az alapvető stratégiák közül mindig a legrosszabb. Ebbe nem fér bele innovációra fordítható haszonkulcs, ráadásul a kínaiak mindenben mindig olcsóbbak lesznek.
Még csak most áll fel a struktúra. Lázár János akarnok módon nekiugrott ennek, de nem jutott sehova. Nagyon alacsony a magyar beszállítási arány azokban a kategóriákban is, ahol van magyar gyártás. Miért dönt úgy egy klinika, hogy a magyar helyett a 40 százalékkal drágább külföldi röntgent akarja megvenni? Ennek van néhány szintje. Lehet azt hinni, hogy a külföldi jobb, de nem jobb. Lehet, hogy pénzt kap. Lehet, hogy elég volt elvinni Curaçaóba, és néhány koktélt megitatni vele. És lehet ennek kombinációja.
Ez elképesztően szomorú, de sajnos mi önsorsrontók vagyunk. Most mindenki boldogan vesz kínai autót, öt év múlva viszont majd emiatt nem lesz munkája sok embernek.
Az egészségügyre visszatérve, Magyarországon három brand alatt készül térdprotézis. Térdprotézis-specialista barátom hosszasan magyarázta, hogy a multi brand miért jobb, mint a magyar. Mondtam, hogy jó vicc, ugyanazon a gyártósoron, ugyanazokkal az emberekkel készül. „Nem igaz. Nem ezt mondják” – mondta ő. Ez a brand.
Mindenre lehet, amit megfelelően definiálunk, és amit elfogadnak. Magyarországon annyira bele vagyunk szeretve a betonba, mintha mi lennénk a kis Kína: mindenben elképesztő exportkapacitás van. Közben a meglévő kapacitásaink jelentős része sincs teljesen kihasználva. Amikor leégett egy kelet-magyarországi baromfi-feldolgozó, ennek pótlására a közelben több hasonló, üres vagy alig használt üzem közül válogathatott a cég. A legtöbb vállalkozó az üzemeit egy-másfél-két műszakban működteti. Embert sem nagyon talál éjszakára dolgozni, meg munka sincs.
Előfordult az is, hogy az állam néhány év eltéréssel párhuzamosan támogatott magyar vállalkozókat ugyanolyan kapacitás kiépítésére. Vagy támogatott bejövő külföldieket, csak azért, hogy a Nemzeti Befektetési Ügynökségnek, a HIPA-nak meglegyenek az eredményességi mutatói, és
nem nézte meg, hogy ugyanazon a piacon nagyon erős, stabil magyar vállalatok vannak. Nyakukra hozta a külföldi konkurenciát, magyar állami támogatással.
Semmi más nem segíthet. Arra lenne szükség, hogy minél több olyan cég legyen, ami nemcsak az emberek munkáját és a gépórát bocsátja áruba, hanem van hozzáadott értéke. Ha van valamilyen tudásod, amit nem költségáron tudsz eladni, hanem költség plusz alapon, akkor beépül az árba a tudás. Ha mindent költségalapon csinálsz, akkor egyből leverik rajtad, hogy ne legyen extra hozam. Ott van magas hozzáadott érték, ahol magas profitot tudsz csinálni. Ezt úgy lehet, hogy a vevőid az áraidat elfogadják magasan. A lányom elment dolgozni a nyáron, és vett egy iPhone-t. Mondtam, hogy olcsóbb és jobb Samsungot tudnék. De hiába, ez a brand.
A disztribúcióra visszatérve, Magyarországon is van három-négy cég, ami ezt kontrollálja. Ilyen a Biotech USA vagy a Wizz Air. A diszkont-légitársaságok saját kézbe vették a jegyértékesítést, és egyből megfogtak 5-8 százalékot. Ha kezedbe veszed a disztribúciót, akkor tiéd az ügyfél, meg tudod érteni az igényeit, bombázni tudod ajánlatokkal. A Malév a kétezres évek legelején nem ismerte a saját ügyfeleit.
Jönnek a kínaiak. Nálunk is túlkapacitás van, hát még Kínában. Ki kell esniük termelőkapacitásoknak, mert Kína rászabadult Európára. Például akkora bicikligyártó kapacitások vannak Kínában, hogy ideküldik darabokban, majd összeszerelik. Az infláció is azért olyan alacsony, mert bizonyos iparágakban nulla a profit.
A kvázi olcsó munkaerőre és a kvázi olcsó gépórára – ennek 30-70 százaléka EU-pénzből jött – alapuló üzleti modellnek van vége. 2015-ig valahogy belezsarolta a kormány a népet abba, hogy nem emeltek béreket, 2015-ben euróban olcsóbb volt a magyar munkaerő, mint a román. Onnantól kezdve nagyon durván visszaállt, fél éve azt láttuk, hogy egy magas szolgáltatási szintű luxemburgi és egy magas hozzáadott értékű magyar IT-cégnél euróra megegyeztek a vezető fejlesztői átlagbérek. Az alkütyü gyártásánál ez nem fér bele.
