Pont úgy kritizálják most a vagyonadó bevezetését, mint száz éve a személyi jövedelemadóét
Gabriel Zucman francia közgazdász, a Paris School of Economics professzora, a kaliforniai Berkeley Egyetem kutatóprofesszora és az EU Tax Observatory alapító igazgatója. 2023-ban elnyerte az Amerikai Közgazdasági Társaság (American Economic Association) John Bates Clark-érmét. Fő kutatási témái a vagyoni egyenlőtlenségek, az adózás és az offshore vagyon. Első könyvében (The Hidden Wealth of Nations) bemutatta, hogy a világ háztartási pénzügyi vagyonának mintegy 8 százalékát adóparadicsomokban tartják. A Thomas Pikettyvel és Emmanuel Saezzel közösen végzett kutatásaiban azt vizsgálta, hogyan alakul a különböző társadalmi csoportok tényleges adóterhe, és miért alacsonyabb a szupergazdagok tényleges adóterhelése más társadalmi csoportokénál. Legújabb, We Need to Tax Billionaires című könyvében – amelynek magyar nyelvű kiadása a Napvilág Kiadó gondozásában jelenik meg – legalább 2 százalékos vagyonarányos minimumadó mellett érvel, amely a 100 millió dollárnál nagyobb nettó vagyon birtokosait érintené globálisan. Abból az alkalomból beszélgettünk vele, hogy szeptember 25-én, a Kutatók Éjszakája keretében a Budapesti Corvinus Egyetemen előadást tartott a könyvről.
Ezekben az interjúkban elmondták, hogy pontosan mennyi szja-t fizetnek?
Ezt is elmondhatták volna. Bár azt nem tudom, hogy ők konkrétan mennyi szja-t fizetnek, a kutatások, amelyeket adóhatóságokkal együttműködve végeztünk különböző országokban, azt mutatják, hogy a szupergazdagok nagyon keveset fizetnek ebből az adófajtából. Ez a kiindulópontja a könyvnek és tágabb értelemben minden érdemi vitának arról, hogy hogyan lehetne hatékonyan megadóztatni a szupergazdagokat, illetve milyen szerepe lehetne ebben a vagyonadónak. Néhány éve például a ProPublica nevű amerikai lap feltárta, hogy egyes amerikai milliárdosok, például Elon Musk vagy Jeff Bezos, mennyire kevés szja-t vallanak be és fizetnek. Volt olyan év, amikor Bezos önbevallása szerint annyira szegény volt, hogy jogosult volt a családi adókedvezményre, és az adóhatóság vissza is utalta neki ezt a pénzt. Az elmúlt öt-hat év kutatásai alapján ez nem a kivétel, hanem a szabály, és rámutat a kortárs adórendszerek strukturális problémájára.
A szupergazdagok ugyanis gyakran szinte teljesen el tudják kerülni, hogy jövedelemadót fizessenek.
Bezos például az Amazon vezérigazgatójaként nem vett fel jelentős fizetést, a döntése alapján a cég nem fizetett osztalékot, és nem adott el Amazon-részvényeket, így nem keletkezett adózandó árfolyamnyeresége sem. Emiatt az adóköteles jövedelme nagyon alacsony volt. Ez nem adóelkerülés, hanem a rendszer normális működése. És ez a probléma. A progresszív (többkulcsos) személyi jövedelemadó a 19. század végétől kezdve számos országban az adórendszerek fontos eleme lett, és alapvetően sikertörténet: az állami költségvetések jelentős bevételi forrása, és alapjáraton ez biztosítja, hogy a gazdagabbak kivegyék a részüket a közteherviselésből. Ennek azonban már látjuk a korlátait, és mivel a szupergazdagok a jövedelmeiket könnyen tudják manipulálni, a vagyonukat viszont jóval nehezebben, a megoldásnak valamilyen vagyonon alapuló adót is tartalmaznia kell. A könyvemben ezért egy olyan minimumadó bevezetését javaslom, amelynek az az alapelve, hogy ha valaki nagyon gazdag, akkor egy bizonyos szintnél ne legyen alacsonyabb az adóterhe. És ezt az említett okok miatt nem a jövedelem, hanem a vagyon alapján kell meghatározni.
Ez egy friss nemzetközi kutatási projekt, amely azt vizsgálja, hogy az összes adófajtát, tehát nemcsak az szja-t, hanem például az áfát, vállalati adókat és minden más adónemet is figyelembe véve a társadalom különböző rétegei mennyi adót fizetnek különböző országokban. Ez azért is izgalmas, mert elég nehéz átlátni azt, hogy a szupergazdagok mennyit adót fizetnek, erről általában nem közölnek hivatalos statisztikákat sem. Ez az információhiány a kutatásnak köszönhetően kezdett el csökkenni. Az Egyesült Államokra, Franciaországra, Svédországra, Norvégiára, Brazíliára és Hollandiára vonatkozóan már rendelkezésre állnak adatok. Olaszország esetében is vannak részleges eredményeink, miközben jelenleg is folyik kutatás Spanyolországban és Dél-Afrikában. Az eredmények mindenhol hasonló mintázatot mutatnak. Ami például látszik, hogy szinte minden társadalmi réteg jelentős mennyiségű adót fizet. Gyakran hallani, hogy a jövedelemadó nagy részét a gazdagok fizetik, de a teljes adóterhet nézve a valóság ennél összetettebb:
az alacsonyabb és a közepes jövedelmű csoportok is jelentős arányban járulnak hozzá a közterhekhez. Ez különösen igaz egy olyan országban, mint Magyarország, ahol magas az áfa, miközben a jövedelemadó viszonylag alacsony.
A nagy kivételt a szupergazdagok jelentik, tehát azok, akiknek a vagyona meghaladja a 100 millió eurót vagy dollárt. Ez az a jövedelmi szint, amely felett minden vizsgált országban jelentősen visszaesik a tényleges adókulcs. Franciaországban például az átlagember adóterhelése minden adónemet figyelembe véve 50 százalék. Az alsó 50 százalék adókulcsa ennél kicsit alacsonyabb, a jól keresők, például az orvosok vagy vállalatvezetők adókulcsa pedig 53-54 százalék körül tetőzik. A szupergazdagoknál azonban meredeken visszaesik, körülbelül 25 százalékra. Vagyis az igazán vagyonosok a teljes adóterhet tekintve a jövedelmükhöz képest csak körülbelül feleannyi adót fizetnek, mint az átlagember. Az adóterhelés konkrét szintje országonként eltér, hiszen nem mindenhol olyan magasak az adók, mint Franciaországban, de a legfelső jövedelmi réteg tényleges adókulcsának éles visszaesése mindenhol megfigyelhető. Amikor az ember először látja ezt az ábrát, nehéz többé nem észrevenni ezt a jelenséget. És persze az egy legitim vita, hogy mennyivel járuljanak hozzá nagyobb mértékben a közterhekhez a társadalom más rétegeihez képest, de azt szinte senki nem tartja elfogadhatónak, hogy a leggazdagabbak arányosan kevesebb adót fizessenek. Ez ugyanis ellentétes a jog és az adójog előtti egyenlőség alapelvével. Ma pedig éppen az a helyzet, hogy ezeknek az alapelveknek az adórendszerünk nem teljesen felel meg.
Nagyon szívesen készítenénk egy ilyen kutatást Magyarországon is. Szerintem ez alapvető fontosságú információ lenne a demokratikus vitához. Az adózás ugyanis valójában demokratikus kérdés: hogyan teremtsük elő a közös bevételeket, és mennyivel járuljanak hozzá a közterhekhez az egyes társadalmi csoportok? Ennek eldöntése az egyik legfontosabb döntés, amelyet állampolgárként és választóként egyénileg és közösen meghozunk. Ahhoz pedig, hogy erről megalapozott döntést tudjunk hozni, elengedhetetlen, hogy világos és átfogó képünk legyen arról, ki mennyi adót fizet. Ezért remélem, hogy Magyarország is csatlakozik azokhoz az országokhoz, amelyekben már rendelkezésre állnak ilyen adatok. Hosszabb távon pedig azt szeretném, ha az ilyen statisztikákat nem csupán kutatók állítanák elő, esetenként az adóhatóságokkal együttműködve, hanem a hivatalos statisztikai szervek is rendszeresen, szisztematikusan és hivatalos formában közzétennék.
Szerintem sok a félreértés ebben a vitában. A milliárdosok gyakran mondják, hogy a vagyonuk nem a bankszámlájukon, jachtokban vagy aranyrudakban van. Ez valóban így is van: a vagyonuk jelentős része vállalatokban lévő részesedés. Ennek viszont sokkal nagyobb a jelentősége, mint ha egyszerűen csak sok pénzük állna a bankszámlájukon. A részvények miatt egyrészt részesednek a vállalatok profitjából, de még fontosabb, hogy befolyásolhatják a vállalatok működését: vezetőket választhatnak, és beleszólhatnak a beruházási döntésekbe. Az amerikai milliárdosok például eldönthetik, hogy adatközpontokat építenek, aminek jelentős környezeti hatása van, például a vízhasználaton és a károsanyag-kibocsátáson keresztül. Vagy olyan technológiákat fejleszthetnek ki, mint a mesterséges intelligencia, amely a saját elmondásuk szerint egzisztenciális fenyegetést jelenthet az emberiségre.
A rendkívüli vagyon egyben rendkívüli hatalmat is jelent. Ez az egyik alapvető oka annak, hogy foglalkoznunk kell a vagyoni egyenlőtlenséggel.
Viszont az, hogy a szupergazdagoknak jelentős részvényvagyonuk van, még nem jelenti azt, hogy a megadóztatásuk hatással lenne a beruházásokra. Ez ugyanis két külön kérdés. Ha megadóztatják a szupergazdagok vagyonát, az adó mértékétől függően előfordulhat, hogy bizonyos esetekben el kell adniuk a részvényeik egy részét. Ez a tulajdonviszonyokat kis mértékben megváltoztatja, de magát a vállalatot és annak gazdasági tevékenységét nem érinti. Külön kell választani tehát azt, hogy mit csinálnak a vállalatok – milyen beruházásokat hajtanak végre, milyen technológiákat fejlesztenek –, és azt, hogy ki birtokolja és irányítja ezeket a vállalatokat. A vagyonadó elsősorban a második kérdést érinti. Az tehát félreértés, hogy a milliárdosok megadóztatása miatt a vállalati beruházások visszaesnének.
Én úgy látom, hogy nem zárja ki egymást a kettő. Természetesen a jövedelemadó, az árfolyamnyereség-adó, az örökösödési adó vagy a társasági adó reformjáról lehet vitát folytatni, és Magyarországon ez különösen indokolt, hiszen nagyon alacsony az szja-kulcs, a társasági adó 9 százalékos kulcsa pedig jóval alacsonyabb a 15 százalékos globális minimumadónál, amelyről 2021-ben nemzetközi megállapodás született több mint 130 ország részvételével. Tehát számos érv szól a jövedelem- és a társasági adó reformja mellett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek megreformálása után ne lenne szükség vagyonadóra is.
Egy ideális adórendszernek lényegében három fontos része van: egy többkulcsos jövedelemadó, amely mindig a rendszer legfontosabb eleme, egy progresszív örökösödési adó, amelynek a meritokrácia erősítése a funkciója, és a szupergazdagokat terhelő progresszív vagyonadó.
Miért nem elég önmagában a jövedelemadó? Azért, mert ahogy korábban beszéltünk róla, a legvagyonosabb emberek könnyen el tudják kerülni, hogy fizetniük kelljen. És miért nem elég csak az örökösödési adó? Mert azt csak egyszer, az illető halálakor kell megfizetni. Ha csak jövedelemadó és örökösödési adó lenne, akkor a szupergazdagok akár évtizedeken keresztül úgy élhetnének, hogy alig vagy egyáltalán nem fizetnek adót, miközben a társadalom többi tagja minden évben – sőt, sok esetben akár havonta vagy negyedévente – fizet adót. Az államnak folyamatos bevételekre van szüksége például a tanárok, ápolók bérének kifizetéséhez és a közszolgáltatások finanszírozásához. Nem várhatunk 50-60 évet arra, hogy a szupergazdagok is hozzájáruljanak a közterhekhez.
Van értelme az osztalék és az árfolyamnyereség magasabb adóztatásának is, viszont önmagukban ezekkel az adókkal nem lehet érdemi módon növelni a szupergazdagok adóterhét. Ha valaki rendkívül vagyonos, egyszerűen dönthet úgy, hogy a tulajdonában lévő vállalatok nem fizetnek osztalékot. Ha nincs osztalék, akkor az adókulcstól függetlenül nulla adót fizet utána. Ugyanez igaz a tőkenyereségre. A szupergazdagoknak nem feltétlenül kell realizálniuk az árfolyamnyereségüket sem, ahogy azt például Jeff Bezos esete is mutatja. Ha nincs realizált árfolyamnyereség, akkor lényegében mindegy, hogy az adókulcs 20, 50 vagy akár 200 százalékos. Ezért az osztalékadó és az árfolyamnyereség-adó reformja önmagában nem elegendő.
Szerintem a válasz nagyon erősen függ attól, hogy milyen az adott ország adórendszere. Franciaországban például nem egykulcsos a jövedelemadó, tehát az adókulcs a jövedelemmel együtt emelkedik, a legmagasabb kulcs pedig 45 százalékos. Ezért azok, akiknek akár több millió eurós vagyonuk van, általában már sok adót fizetnek: a jövedelemadó mellett számos más adót is. A nagy probléma, hogy Franciaországban a 100 millió eurós vagyonhatár felett a jövedelemadó-teher gyakorlatilag eltűnik. Magyarországon szerintem okkal feltételezhetjük, hogy ugyanez a probléma fennáll a 100 millió eurónál nagyobb vagyonnal rendelkezők esetében. Emellett azonban az is fontos különbség, hogy a 3 és 100 millió euró közötti vagyonnal rendelkezők sem fizetnek különösebben sok adót, egyszerűen azért, mert a jövedelemadó kulcsa mindössze 15 százalék. Ilyen kontextusban lehet értelme annak, hogy a vagyonadó már ezen a szinten elkezdődjön. Így a vagyonadó részben azt a szerepet tölthetné be náluk, amelyet Franciaországban, az Egyesült Államokban vagy az Egyesült Királyságban a progresszív jövedelemadó tölt be.
A legtöbb országban progresszív a jövedelemadó, így a jómódú, de nem kiemelkedően gazdag emberek is jelentős adókulccsal adóznak. Ez tehát egy érv lehet amellett, hogy Magyarországon a vagyonadó körülbelül egymilliárd forintos vagyoni szintnél kezdődjön.
De amit még mindenképpen hangsúlyoznék, hogy természetesen fontos a küszöb, de a legfontosabb az adóalap. Tehát hogy az összes vagyont figyelembe vesszük, kivételek és kiskapuk nélkül, vagy például bizonyos vagyonelemeket mentesítünk az adó alól? A vagyonadó történetében – elsősorban Európában, de Latin-Amerikában is – számos mentesség, kivétel és kiskapu jelent meg, különösen a leggazdagabbaknak. Ez éppen az ellenkezője annak, ahogy szerintem a vagyonadónak működnie kéne. Ugyanis amint lehetőséget teremtünk az adó elkerülésére, az emberek ezt ki fogják használni. Ezért az adó jóval kevesebb bevételt hoz, mint amire számítanánk, igazságtalanná válik, és elkezdődik a leépülése. És a történelmi tapasztalatok alapján szerintem könnyebb a vagyonadót fenntartani, ha nincsenek mentességek. Nem tudom, hogy a küszöb 3, 5 vagy 10 millió euró legyen-e, de biztosan magasabb küszöbre gondolnék, mint amilyennel a korábbi európai vagyonadók jellemzően indultak. Norvégiában vagy Svédországban például már néhány százezer euró, Franciaországban pedig körülbelül 1 millió euró felett kellett vagyonadót fizetni. Ha viszont nagyobb vagyonnál kezdjük az adóztatást, könnyebb azt mondani, hogy tényleg olyan embereket adóztatunk, akik egyértelműen megengedhetik maguknak az adók befizetését, és ezért nincs szükségük kivételekre és mentességekre. Vagyis könnyebb fenntartani azt az alapelvet, hogy ne legyenek kiskapuk, ha a vagyonadó eleve a vagyoni eloszlás nagyon magas szintjén kezdődik.
A vagyonadók általában úgy működnek – és szerintem ez egy teljesen legitim megoldás –, hogy ha például nagy vagyonnal rendelkező külföldieknek jelentős vagyonuk van Magyarországon, például sok ingatlanuk vagy jelentős részesedésük magyar vállalatokban, akkor nekik is meg kell fizetniük a vagyonadót Magyarországon. Ezt az elvet általában alkalmazni szokták a vagyonadók esetében, és ez szerintem helyes is, mert különben igazságtalan helyzet állna elő: valaki azért mentesülne az adó alól, mert külföldön él, miközben jelentős vagyonnal rendelkezik Magyarországon. Ez nem lenne logikus. Ezért olyan rendszert kell kialakítani, amelyben mindenki azonos szabályok szerint adózik, és ehhez nincs is szükség nemzetközi megállapodásra. Magyarország önállóan is meghatározhatja ezeket a szabályokat. Először is megadóztathatja a nagyon nagy vagyonnal bíró magyar állampolgárok vagyonát, bárhol is legyen az a világban. Így az, hogy valaki külföldre viszi a vagyonát, önmagában nem teszi lehetővé az adó elkerülését. Másodszor, ha külföldiek jelentős vagyonra tesznek szert Magyarországon, akkor ezt a vagyont is meg lehet adóztatni. Ez biztosítja, hogy a magyar tulajdonosok ne kerüljenek hátrányba a külföldi tulajdonosokkal szemben. Harmadszor – és ez a legfontosabb –, ha egy magyar állampolgár, akinek vagyonadót kell fizetnie, úgy dönt, hogy külföldre költözik, akkor Magyarországnak valamilyen formában a költözés után is fenn kell tartania az adóztatást.
Alapvetően kétféle megoldás lehetséges. Az egyik a kilépési adó: amikor valaki elhagyja Magyarországot, egyszeri adót kell fizetnie. A másik az úgynevezett követő adóztatás (trailing tax), amely alapján a magyar állam azt mondja, hogy aki külföldre költözik, annak például öt vagy tíz évig továbbra is adót kell fizetnie Magyarországon. Ha vannak ilyen szabályok, akkor egyrészt a külföldre költözéssel nem lehet egyszerűen elkerülni az adót, másrészt az is fontos, hogy ilyen szabályozáshoz sincs szükség nemzetközi megállapodásra. A vagyonadó kapcsán az egyik leggyakrabban emlegetett ellenérv a vagyonosok külföldre költözése, pedig vannak eszközök ennek a megakadályozására. Elég megnézni az Egyesült Államok példáját. Az amerikai állampolgároknak ugyanis akkor is adókötelezettségük van az Egyesült Államok felé, ha külföldön élnek. Magyarországon és más országokban jelenleg ennek éppen az ellenkezője történik.
Ha valaki egész életében Magyarországon élt, itt vált rendkívül vagyonossá, akár milliárdossá, majd úgy dönt, hogy külföldre költözik, akkor a következő év elejétől kezdve megszűnik a Magyarországgal szembeni adókötelezettsége. Pedig ez szerintem teljesen észszerűtlen.
Ha valaki Magyarországon szerezte meg a vagyonát, ahhoz jelentős részben hozzájárult az is, hogy részesült az oktatási rendszer, az egészségügy és más közszolgáltatások előnyeiből. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy valaki, miután egy országban rendkívül vagyonossá vált, külföldre költözve teljesen mentesülhessen az adófizetés alól. Szerintem a megfelelő rendszer valahol az amerikai modell és a többi ország gyakorlata között helyezkedik el. Olyan rendszerre van szükség, amelyben az adókötelezettség bizonyos ideig követi az embert a külföldre költözés után. Talán nem egészen a haláláig, mint az Egyesült Államokban, de akár öt, tíz vagy tizenöt évig. A konkrét számról persze lehet vitatkozni.
Az ilyen fajta érvek azért nem túl meggyőzők, mert nagyon hasonlók azokhoz, amik akkor hangzottak el, amikor több mint egy évszázaddal ezelőtt bevezették a jövedelemadót. Akkor is azt mondták, hogy túl nehéz lesz a jövedelmeket pontosan megmérni, túl bonyolult lesz az egész rendszer, bizonytalan lesz, és hatalmas bürokráciát fog létrehozni. De amikor bevezetünk egy adót, valójában mindig többet hozunk létre az adónál: kialakítjuk hozzá a számviteli szabályokat, normákat és egy olyan adóhatósági rendszert, amely képes az adó beszedését és ellenőrzését kikényszeríteni.
Ha tehát megvan a politikai akarat arra, hogy egy adó működjön, akkor a beszedhetőség feltételeit is meg lehet teremteni. A vagyonadó esetében ezért szerintem nincs valódi technikai akadály.
A szupergazdagok vagyonának jelentős része ugyanis igazából viszonylag egyszerűen értékelhető. Többnyire vállalatokban lévő részesedésekről van szó. Emellett természetesen vannak ingatlanok, műtárgyak, jachtok és más vagyonelemek is, de ezek értékét is meg lehet határozni. Kezdjük a vállalati részesedésekkel. Ha a vállalat tőzsdén jegyzett, akkor nagyon könnyű meghatározni az értékét, hiszen az árfolyamból lehet kiindulni. Ha pedig magántulajdonban van, akkor is tudjuk, hogyan kell értékelni. A nagyobb magánvállalatok esetében meg lehet nézni, hogy a hasonló vállalatokat hogyan értékelik a tőzsdén, illetve milyen áron cserélnek gazdát ezekben a cégekben a részesedések. A nagy magánvállalatokban ugyanis rendszeresen vannak tranzakciók: például bankok, magántőkealapok vagy más külső befektetők vásárolnak részesedést. A kisebb cégek esetében pedig érdemes megnézni, hogyan működik ez Svájcban. Svájcban van vagyonadó, és a kisebb magánvállalkozások értékét különböző képletek alapján határozzák meg. Figyelembe veszik például a vállalat nyereségét és eszközeit, és ezek alapján állapítják meg az értékét. Ezt évtizedek óta alkalmazzák, és jól működik. Ez tehát a vállalati részesedésekre vonatkozik, amelyek a szupergazdagok vagyonának legnagyobb részét teszik ki.
A többi vagyonelem esetében sem feltétlenül olyan nehéz a helyzet, mint amilyennek azt időnként beállítják. Például gyakran elhangzik, hogy milyen nehéz lehet egy értékes festmény, mondjuk, egy Picasso értékét meghatározni. Valójában ez sem feltétlenül jelent problémát, mert egy ilyen műtárgyat általában biztosítanak, így létezik egy biztosítási érték, amelyet az adóhatóság is felhasználhat.
A lényeg tehát az, hogy az adóhatóság használja fel a rendelkezésére álló információkat. Ezek alapján pedig célszerű, ha az adóhatóság előre kitöltött vagyonadó-bevallást készít.
Tehát nem azt kellene kérni az emberektől, hogy egyszerűen maguk vallják be, mekkora vagyonnal rendelkeznek. Ha ugyanis teljesen az önbevallásra építünk, mindig lesz kísértés arra is, hogy valaki kevesebbet valljon be, vagy egyszerűen kihagyjon bizonyos vagyonelemeket. Szerintem ugyanúgy érdemes eljárni, mint a jövedelemadónál. A jövedelemadó esetében az adóhatóság a rendelkezésére álló információk alapján előre kitölti a bevallást, és azt mondja: ezek alapján úgy látjuk, hogy az ön jövedelme ennyi és ennyi volt. Az adózó ezt természetesen korrigálhatja, ha az adatok nem pontosak, de a kiindulópontot az adóhatóság adja meg. Ez az szja-nál már bevált rendszer, működik, ezért ugyanezt az elvet kellene követni a vagyonadó esetében is.
