Túl sok pénz marad a kínaiaknál, gyerekekre kellene elkölteniük

Kína megtakarítási rátája hihetetlenül magas, a GDP 42 százaléka, 19 százalékponttal a világ többi részének átlaga felett.

A félretett pénznek mennie kell valahová, a megtakarításból vagy belföldi beruházás lesz, vagy külföldre kerül. Kínában pedig annyi halmozódott fel belőle, hogy szó szerint nem tudnak vele mit kezdeni.

Honnan van ennyi félretett pénz?

A megtakarítások nagyjából fele a háztartásoknál, a maradék a vállalatoknál és az államnál keletkezik. Utóbbinál jó részben úgy, hogy a rendszer eleve a háztartásoktól terelte el a jövedelmet: alacsonyan tartott betéti kamatokkal, áfára és társadalombiztosítási járulékra épülő, tehát nem újraelosztó adórendszerrel, továbbá a helyi önkormányzatok földeladásaival, amit aztán a lakást vásárló háztartások fizetnek meg.

A háztartási oldalon viszont részben nem közgazdasági, hanem szociálpszichológiai okok magyarázzák a magas megtakarítást. Az idősebb kínaiak szegénységben nőttek fel, és egy kutatás szerint az 1959 és 1961 közötti nagy éhínség által súlyosabban érintett vidékeken a háztartások évtizedekkel később is többet tettek félre.

A fiatalabb generáció fogyasztana többet, de nehéz munkaerőpiacra érkezett, és ingatlanlufi-leeresztés ide vagy oda, a lakásárak rugalmatlansága miatt még mindig hosszú évekig kell gyűjteni a vásárláshoz. Márpedig a saját lakás a házasodás előfeltétele, különösen a férfiaknál. A nemek aránya is felfelé hajtja a megtakarítást: ma egyharmaddal több 25 és 39 év közötti férfi van, mint 20 és 34 év közötti nő, és a fiúgyermekes szülők érdemben többet takarítanak meg, mint a lányosok. Ehhez jön a gyenge szociális háló: a szociális kiadások GDP-arányosan alacsonyabbak, mint a többi nagy gazdaságban, ami elővigyázatossági megtakarításra kényszerít.

A teljes társadalmon belül nem egyenletesen oszlik el a megtakarítás: a vezető gazdaságok közül az USA után Kínában van a legnagyobb jövedelmi egyenlőtlenség.

Vagyis akiknek van pénzük, azoknak nem kell azt elkölteni, akik pedig elköltenék, azoknak nem nagyon van miből.

A megtakarításnak már nem nagyon van hely

Egy ország a jövedelmét vagy elfogyasztja, vagy félreteszi, utóbbi végállomása tankönyv szerint négy kategóriában keresendő. Egyrészt belföldön: lakóingatlanra, állami vagy ipari beruházásra (amiből Kína esetében további kapacitás, majd termékexport lesz). Másrészt külföldön, értékpapír vagy közvetlen befektetés formájában. Kína viszont lényegében mind a négy csatornát túlfeszítette.

• Külföld: már így is rengeteg kínai tőke és termék áramlik külföldre. A kereskedelmi többlet júniusban a GDP 5,8 százaléka volt, és a folyó fizetési mérleg többlete a Kína nélküli világ GDP-jéhez mérve rekordszinten áll.
• Ingatlan: ez volt évtizedeken át a kínai megtakarítás legnagyobb belföldi felvevője, és éppen ez az, ami a világ egyik legnagyobb ingatlanlufijának kipukkadásával önmagában is óriási problémát okoz. Több tízmillió lakás áll üresen, és a jövőbeni áremelkedésre vonatkozó lakossági várakozás a mérés kezdete óta a legalacsonyabb.
• Ipari beruházás: Kína már így is elképesztő mennyiségű termékkel látja el a világot, és ezt a belföldi és a nemzetközi piac is nehezen szívja fel. Az ipari kapacitáskihasználás 2026 második negyedévében 73 százalékra, a Covid utáni mélypontra esett. Júniusban az ipari cégeknek kevesebb mint a fele tudott éves alapon profitbővülést felmutatni, a veszteséges vállalatok aránya pedig egy évtized alatt közel 30 százalékra duplázódott. Ide további pénzt tolni nem megoldás, hanem a probléma súlyosbítása.
• Állami beruházás: a hozzáadott egy egység GDP-hez szükséges beruházás mennyisége húsz év alatt több mint duplázódott, vagyis a kínai állam évről évre több pénzt éget el ugyanannyi növekedésért.

Több gyerek nagyobb fogyasztást jelent

Ha a megtakarítást nem lehet elhelyezni, akkor eleve kevesebbet kell megtakarítani, helyette a fogyasztás felpörgetésén érdemes dolgozni.

A vagyonosabb társadalmi rétegekre jellemzőbb, hogy a jövedelmüket nem fogyasztják el, így a megtakarítás egyenlőtlenül oszlik el a lakosságon belül. Össztársadalmi szempontból amúgy is jobb lenne a jövedelmek átallokálása a szegényebb rétegek felé és az ő fogyasztásuk ösztönzése, mert ott minden extra jüan azonnal elfogy. Politikailag viszont ez meglepően nehézkes megoldás a kommunista országban, ahol a vezetés a szociális transzferek kérdésében inkább jobboldali álláspontot képvisel: Hszi Csin-ping elnök 2021 augusztusában hangsúlyozta, hogy Kínának a jövőben sem szabad túl magas szociális célokat kitűznie, és el kell kerülnie a lustaságot szülő „welfarizmus” (jóléti állam) csapdáját.

Ámde Kína ezzel egyidőben demográfiai csapdában van: népessége 2021-ben elérte csúcsát, azóta pedig folyamatosan és meredeken csökken. A már megépített vagy félkész lakóparkok üresen állnak, és a fiatalok gyermekvállalási kedve sem mutat afelé, hogy hamarosan élettel töltik meg őket. Márpedig a gyermekvállalás nem csak az ingatlanválságra adhatna megoldást: a fölösleges nemzeti megtakarítást is lehetne csökkenteni, ha lenne mire (kire) elkölteni a jövedelmeket: a több gyerek szinte automatikusan nagyobb fogyasztást jelent.

Peking is belátta, hogy a demográfiai katasztrófa elkerülése érdekében muszáj ösztönözni a gyerekvállalást. 2025 januárjától minden három év alatti gyerek után évi 3600 jüan (körülbelül 167 ezer forint) készpénztámogatás jár, ami több mint 20 millió családot érint. Az összeg minden elemző szerint túl kicsi ahhoz, hogy rövid távon a születésszámot vagy a fogyasztást elmozdítsa, de fontos precedenst teremt. Ez Kína első országos, közvetlen, központból fizetett készpénztranszfere a háztartásoknak, és nem osztogatásnak, hanem „az emberekbe való befektetésnek” nevezik. Ezzel egyszerre két problémát céloz. A készpénz a fogyasztási gondra válasz, a gyerekvállalás ösztönzése pedig a kínai gazdaság hosszú távú érdeke, hiszen a fogyó munkaerő és a fogyó lakásvásárló egyaránt a demográfiából következik.