Milyen lesz a magyar New Deal?

Magyar Péter miniszterelnök a 2027-es költségvetés karakteréről és néhány fontos adatáról tartott hosszú parlamenti beszédében említést tett a gazdasági szereplőket érintő New Dealről, részletes kifejtés nélkül. Új lapleosztás, újra megállapodás, meg az ügyek más intézése: ilyesmire utal a kifejezés, amely F. D. Roosevelt amerikai elnök átfogó válságkezelő gazdaság- és társadalompolitikai programja révén nyert konkrét tartalmat 1933-ban.

A miniszterelnöki felszólalás végén elhangzottak adnak némi támaszt annak elképzeléséhez, hogy miként néz majd ki a magyar New Deal. A tízparancsolat hetedik pontját idézte: ne lopj.

Ez az általános erkölcsi maxima a mi viszonyaink között nemcsak roppant időszerű, de a gazdasági viszonyokról és az államháztartásról szóló beszédben gyakorlati jelentést is hordozott, hiszen a kis és közepes vállalkozások (kkv) kilátásainak kapcsán hangzott el. Erről a körről mindig szívesen beszéltek a kormányok, a valóságban viszont a gazdasági dualitásnak olyan formája alakult ki eddig, amelyben a kormány számára fontos külföldi nagyvállalatok és a hatalomközeli hazai oligarchák az állami forrásból aránytalanul nagymértékben részesültek, a kicsik viszont kevésbé.

A nagyvállalatok köre és a kkv-k szektora között máshol is jelentős különbségek mutatkoznak termelékenységben, külkereskedelmi aktivitásban, a fejlődési pályát illetően, de nálunk komoly az elmaradás a kkv munkatermelékenységében, fejlődésében. A miniszterelnöki felhívás most úgy szólt, hogy az állam megnyitja a fejlődés lehetőségét a magyar vállalkozók előtt, akiket arra kér, hogy tőkéjükkel vegyenek részt az újjáépítési munkában, mégpedig a tisztességes módon.

Az új kormány üldözni fogja a gátlástalanságot, és elvárja, hogy a vállalkozó annyit vállaljon, amit el is bír, amit pedig vállalt, azt a szerződött összegért és határidőre készítse el. „Tisztítsuk meg együtt ezt a hazai rendszert”- szólt a miniszterelnöki üzenet.

A megtisztítandó Orbán-rendszer

Az eddigi hazai rendszer megtisztítása, átalakítás valóban sürgető ügy, és nemcsak etikai okokból, hanem az üzleti erkölcshöz sokféle módon kapcsolódó versenyképességi, teljesítményi vonatkozások miatt. Amikor ugyanis azt vizsgáljuk, hogy a próbatételekben gazdag folyamatok közepette a magyar gazdaság miért stagnált az utóbbi években, miközben a térség hasonló helyzetű tagállamai előbbre jutottak gazdasági növekedésben, pénzügyi stabilitási vonatkozásban, akkor a makrogazdasági tényezőkön túl rendszerbeli különbségeket is találunk.

Az Orbán-rendszer egyik vonatkozása valóban a Dekalógus hetedik parancsolatához köthető. Korábban is mind nyilvánvalóbb volt az, amit az utóbbi idők meghökkentő, sőt bizarr kriminális esetei illusztrálnak: egy bizonyos kör a közpénzeket irdatlan mértékben megcsapolta túlározott szerződésekkel, az állami megrendelésekhez való kedvezményes, kizárólagos hozzáféréssel. Azt is tudható, hogy a politikai, államigazgatási támogatást élvező nagyvállalkozói („nemzeti burzsoá”) kör ellenséges kivásárlásokkal hizlalta vagyonát, minden más vállalkozó és végtére az ország kárára.

Az orbáni mechanizmusba beletartozott, hogy kiszemelt ágazatokból kiszorítsanak ottani szereplőket, akár külföldieket is, mint a közétkeztetési üzletből (például Sodexo), vagy addigi magyar vállalkozókat (dohánykereskedelem). Amikor a magyar gazdaságban érzékelt lendülethiányt, a lengyel, cseh vagy román összevetésben mind feltűnőbb hazai visszafogottságot elemezte a szakma, kimutatta a mindinkább eltorzuló itteni mechanizmus fejlődést fékező hatását, Magyarország tőkevonzó és tőkemegtartó képességének romlását.

Ennek vetne véget most a New Deal.

A vállalkozói körökből, azok érdekképviseleteitől érkező üzenetek egyértelműek: az államilag szervezett korrupció korszakának a lezárását, és egyben valóban egy új működési rend kereteinek a kijelölését várják a közvetlenül érintettek.

Több kell, mint egy másik lapleosztás

De amire szükség van, az több egy új alkunál. Nem elégséges, bár persze önmagában is növeli a hatékonyságot, ha innentől nem ugyanaz a néhány oligarcha nyer meg minden állami tendert és kap aránytalanul kedvező (a közösségre nézve: súlyosan kedvezőtlen) üzleti ajánlatokat kormányzati szervektől, állami tulajdonban álló nagyvállalatoktól. Az ilyen típusú lopásnak valóban véget kell vetni. Mivel az illetékes állami szervek újabban aktivizálták magukat, új intézmény is a színre lép, okkal feltételezhetjük, hogy az „új leosztás” nem azt jelenti csupán, hogy eddig egy adott kör dézsmálta a közvagyont, és őket egy másik váltja fel, hanem valóban nem lejt senkinek a pálya.

Azonban a Magyar-beszédben említett megtisztítandó hazai rendszer tágabb és károsabb, mint a közpénzek ipari méretű eltérítése, jogellenes megcsapolása. Nagyon is tudatos jogi-adminisztratív rezsimépítő munkálatok zajlottak itt, már 2010-től, egyre szisztematikusabban, ahogy a tartós (végleges?) hatalomban maradás feltételei létrejönni látszottak.

A rezsim jellegét sokan kutatták itthon és külföldön, ad még munkát annak megértése, hogy az Európai Unió tagállamaként miként lehetett a versenygazdaság jogi-intézményi normáit ennyire eltorzítani – és mégis megmaradni az EU-ban, hozzáférve annak a nagy felvevőpiacához, valamint a relatív elmaradottságunk okán nekünk előirányzott uniós felzárkózási pénzügyi alapokhoz.

Hogy Magyarország gazdasági-társadalmi valóságának etikai-jogi-kulturális jellemzőit néhány év alatt sajnálatos módon átformálta az orbáni rendszer, azt sokféle nemzetközi összehasonlító vizsgálat detektálta („doing business” mutatók, versenyképességi indikátorok, transzparencia-indexek). Illusztrációnak elég bemutatni a Transparency International (TI) indexét, amelyen tisztán látszik, miként csúszott egyre lejjebb Magyarország a korrupciós kitettség listáján.

A TI kiforrott, nemzetközileg elfogadott módszertanával készült értékelés erős vizualitással mutatja be azt, amit más formában és egyéb információk alapján magunk is éreztünk: térségi jó-közepes helyzetből a sor végére kerültünk.

Valóban új világ nyílik nálunk, ha végleg magunk mögött hagyjuk az államilag szervezett lopás korszakát, az elkövetők elnyerik a jogos büntetésüket, és az eltulajdonított közvagyon elérhető része visszakerül. Akkor megfordítható a térségben példa nélkül álló magyar transzparenciaromlási trend.

Az adatok azonban arra is figyelmeztetnek, hogy a hasonlításként szolgáló sorstársi és versenytársi térségben az állami képesség és az üzleti élet etikai szintje messze van a világban élenjárókétól, így a teljes korrupciómentesség meglehetősen illuzórikus cél.

Ennek a témakörnek csak egy makrogazdasági vonatkozását hozom ide: a magyar államháztartási hiány leszorításához bizonyosan hozzájárul a NER-kör eddigi korrupciós jellegű extraprofitjának (mint sajátos járadékjövedelemnek) a hatalmi-jogi eszközökkel való felszámolása, ám teljes siker esetén is az csupán egyszeri kiadásmérséklés. Segít a 2027-es költségvetésen, de hasonló megtakarítással már nem számolhatunk a rákövetkező években. Sőt reálisan már azt is előrelépésnek tartanám, ha üzleti normáink szintje visszakerülne a NER-világ előttire, egyben a szlovén, lengyel, cseh nívóra. A balti szint, pláne az észt nyilván most csak álom.

De miért is csúszott le Magyarország a transzparenciasor végére? Mi a titka a kevésbé korrupt, egyben üzletileg sikeresebb, versenyképesebb, termelékenyebb rendszerváltoztató országoknak?

Ó-mechanizmus, NER-deal

Az orbáni rendszer minden újabb négyéves cikluson belül mindinkább elkanyarodott a versenygazdasági iránytól. A folyamathoz ideológiai alapul szolgált a szabadpiaci gondolat („neoliberalizmus”) hol jogos, hol túlzó kritikája, amely aztán tőkeellenes, nyugatellenes, modernizációellenes irányt vett. Megjelent viszont a Közös Piac létrejötte óta előre haladó uniós piacszabályozási és jogállami normarend („Brüsszel”) elleni lázadozás, a magyar nagytőke kiépítésének nemzeti érdekké emelése, a NER-en kívüli hazai és külföldi gazdasági szereplők diszpreferálása és a saját üzleti kör piacának védelme („patrióta, szuverenista értékrend”).

Ennek a kornak az ideológiai, politikai és gazdaságpolitikai kritikáját itt félretéve, ki kell egyértelműen mondanunk: az a hatalmi-személyi-politikai rendszer, amelyet a 2026. április 12-i politikai földindulás megdöntött, nemcsak államadósságot, szerencsétlen iparszerkezetet, a bóvli kategóriát alig meghaladó szuverén kockázati megítélést hagyott hátra. Mást is: kiterjedt, ugyanakkor ötletszerűen összetákolt állami beavatkozási szisztémát, régebbi szóval mechanizmust.

Az orbáni versenytorzító, egyben hatékonyságrontó és adaptációt gyengítő állami intervenció leltárának bemutatására nincsen itt hely, hosszú oldalokon át tartana. Stratégiai vállalattá nyilvánítás, exportkorlátozás, építőanyagipar piaci intervenció, állami elővásárlási jog, árrögzítés és árrésszabályozás, szelektív adók és ugyancsak szelektív adókedvezmények, a közműveknél a lakossági érdekvédelemre hivatkozva keresztfinanszírozásra kényszerítés (és egyben a biztonságos jövőbeli működés veszélyeztetése) – a sor sajnos hosszasan folytatható.

A lista nagyrészt egybevág az európai hatóságok által kezdeményezett kötelezettségszegési eljárások, bírósági ügyek lajstromával. Ezek egy része jogállami és adminisztratív természetű: ahol laikusként megítélhető, hogy a magyar kormány eleve súlyosan hibázott, az mielőbb elismerendő és korrigálandó. Eklatáns példa az embercsempészeknek az európai szomszédjainkra zúdítása, ami jellegzetes orbáni tempó. Hasonló kategória nekem az is, amiért napi millió euró büntetést kell fizetnünk a menekültekkel való bánásmód ügyében. Az Orbán-kormány cinikus álláspontját egy napig sem kellene helyben hagyni, hiszen sérti az emberiesség elemi szempontjait, a keresztyén értékeket nem is említve.

Az Európai Bizottság által kifogásolt gazdasági ügyek hosszú listája példázza azt a piacellenes, a gazdasági érveket semmibe vevő gyakorlatot, amelyet régóta folytattak az egymást követő Orbán-kormányok, a legvégletesebben Nagy Márton minisztersége idején: árréskorlátozás élelmiszerekre és háztartási cikkekre, diszkrimináció üzemanyag-árazásban, az EU belső piaci szabályait ütő kiskereskedelmi adózás.

A Magyar-kormány attitűdje a versenygazdaság ügyében

A 2027-es költségvetés és a kapcsolódó adószabályok eddig megismert tartalma jelez bizonyos előrelépést a piacosabb működés irányába, ilyen a kiskereskedelmi árrésszabályozás bejelentett kivezetése, a lakásvásárlás állami támogatásának, a sportcélú társasági adókedvezménynek az ügye. Ugyanakkor az orbáni intézkedések hosszú listáján fennmaradt a szektorok különadóztatása (nyilván nagyon kell a pénz a költségvetésnek), de ami makrogazdasági logikával nem érthető: a rezsiszabályozás kusza, közgazdaságilag megalapozatlan, az államháztartásra (adófizetőre) nézve roppant költséges rendszere. Az, amely a 2013-as pártpropaganda szóhasználata szerint továbbra is rezsicsökkentés néven szerepel, holott az üzleti szektor egy részének rezsinövelő, az adófizetőnek pedig a legvégén különadó.

A szavaknak jelentőségük van. Gazdaságilag indokolatlan, de valami okból még létező adókonstrukcióra, árazásra, támogatási képletre, bármely szuboptimális (magyarul: nem jó) szabályra az új kormánynak nem kellene úgy hivatkozni, mintha valamiféle vívmányról lenne szó. Vannak adottságok, örökölt szituációk, felgyűlt megoldatlan ügyek, és talán még hiányzik a jobb megoldás véglegesítése.

Ha a kérdés az, hogy a közműtarifákat lehetne-e a jelenleginél ésszerűbben, a fogyasztók mai és holnapi érdekei alapján megreformálni, akkor a nyilvánvaló válasz az, hogy természetesen. Akkor viszont kerülendő mindaz, amely azt a félrevezető üzenetet visszahangozza, mely szerint pont ez és csak ez a konstrukció védi „az emberek” érdekét. Az emberek – a maiak és a megszületendők – érdeke az energiával, vízkinccsel és egyéb természeti jószággal való gazdálkodásban egyébként is tágabb kategória, mint hogy mi van a villanyszámlán.

Megjegyzem, a közművállalat által küldött számla az előző kormányzópárt által preferált narancsszínű blokkban olyat állít („rezsicsökkentett díj nélkül az Ön fizetési kötelezettsége ennyi meg ennyi lett volna”), amelynek valóságtartama kétes. Piacibb viszonyok között az árra érzékeny fogyasztó két Celsius-fokkal lejjebb tekeri a termosztátot, lecseréli öreg hűtőgépét, állami akcióra nem várva jobb nyílászárókat rendel meg, és máris nem ugyanannyit fizet. Ha egy kereskedelmi bank ilyen szellemiségű számlát küldene ügyfelének, meggyűlne a baja a fogyasztóvédelemmel.

Ez nem csupán egyetlen példa; a rezsiszabályok következtében az államháztartásnak ezermilliárdos nagyságrendű kiadása lesz jövőre is. Eközben a magyar energiaimport súlyos fizetésimérleg-tétel, az importfüggésnek a közvetlen anyagi hatásokon túli káros hatásai vannak.

A tényeket mindenki kiválóan ismeri a szakmai közvéleményben, nem kevésbé a kormányzatban. Ami visszatartó tényező lehet egy túlérett döntés halogatásában, az bizonyára valamilyen politikai kalkuláció.

A politikum része a realitásainknak. De az is realitás, hogy az évekig lefojtott gazdasági életünkbe most valóban visszatérhet a lendület. Azt most legfőképpen az euróátvételi feladat belátható időn belüli teljesítésének ígérete erősíti. A maastrichti belépési feltételek teljesítése ugyanis a mi esetünkben lényegében a makrogazdasági normalizálódást vetíti a hazai és külső gazdasági szereplők elé (mérsékelt infláció és kamatszint, korlátos költségvetési egyenleg és államadósság, nem túl ingadozó árfolyamú valuta – véges kilátással, független jegybank).

További dinamizáló, keresletnövelő tényező az uniós transzferek újraindulása is. Ám az egyáltalán nem mindegy, hogy a javuló makrogazdasági feltételek mellett a többletkereslet a korábbira emlékeztető mechanizmusok mellett kerül-e be a gazdaságba. Valóban lesz új megállapodás, vagy csak új lapleosztás?

Piaci versenyfejlesztő program kellene

A 2027-es államháztartási keretek most bizonyára kellően megnyugtatják a hitelminősítőket, a benti és külföldi pénztulajdonosokat. Az persze tudható, hogy az euróig elvezető pálya további folyamatos kiadáscsökkentést, másfelől tartós és érdemi gazdasági növekedést feltételez. A kiadási oldalon ugyanis a már ismert kötelezettségek is nagyok, és amint évek óta láthatjuk, a polikrízis időszakában a korábbinál is több váratlan, ma még ismeretlen és költségvetést érintő ügy eshet be. A deficitpálya tartásához szükséges kiadásmegtakarítás a kezdeti szakasz után már mind nehezebb, politikailag mind keservesebb. A kulcs tehát a gazdasági dinamika.

Ahhoz valóban New Deal kell a poszt-orbáni Magyarországon. Annak megfogható, intézkedésre lefordítható tartalma elég világos. Az általam említett legtöbb ügyben szakmai egyetértést érzek, a kormány szakapparátusa is tisztán látja a teendőket.

Egy átfogó program azonban nagyon kellene. Már az eddigi uniós konfliktusok listája szinte első vázlatként szolgálhat egy deregulációs kormányprogramhoz. Nem azért – noha majd lesz ilyen támadás politikai pártok részéről –, mert az új kormány jó fiú szeretne lenni a Bizottságban, Tanácsban, hanem mert a rengeteg eddigi torzulás legfőképp a magyar nemzeti érdek ellen hatott. Mindenesetre nem kell deregulációs nevet adni neki, lehet a kulcsszó a versenyképesség, a lendület, amennyiben tartalmilag visszabontja a parancsgazdasági ihletésű kormányzati intervenciókat.

A gazdaság szereplőinek többsége megnyerhető egy új dealhez, különösen akkor, ha abban nemcsak az szerepel: ne próbáljatok lopni, és csak addig nyújtózkodhatok, ameddig a takaró ér. Az is kell, hogy a takaró hossza, színe, anyaga megválasztásának a szabadsága is visszatérjen.