Borzasztóan gyorsan kell felhasználni az uniós pénzeket, de sikerülni fog?
Kovács Zoltán a Rekontir cégcsoport ügyvezetője és tulajdonosa, Pogátsa Zoltán a Soproni Egyetem habilitált egyetemi docense. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Gazdasági rovatok olvasóinak talán nem kell bemutatnunk, hogy mennyire kardinális jelentőségűek az uniós támogatások a magyar gazdaság fejlődése szempontjából. Az elmúlt két évtized egyetlen tartósabb növekedési időszakában, a 2013-2019 közötti periódusban ezek a transzferek évente a magyar GDP 3-5 százalékát is elérték nettóban, azaz a magyar uniós befizetésektől megtisztítva. A lengyel gazdasági csodában az elemzők konszenzusa szerint szintén kulcsszerepet játszott, hogy hatékonyan és korrupciómentesen használták fel az uniós pénzeket.
Amikor aztán az elmúlt években az uniós pénzek kikoptak, a magyar gazdaság növekedése is leállt, nem kis részben pontosan ezek keresleti és szerkezetátalakító, fejlesztési hatásának hiányában.
Idén ismét lehetőségünk lesz az uniós pénzek felhasználására, a gazdaság újraindítására. Erre azonban nincs korlátlan időnk, sőt, a pénzek jelentős részét 2026 végéig fel kell használjuk, mivel ezeket a pénzügyi programozási periódus szinte utolsó pillanatában sikerült a Tisza-kormány delegációjának kitárgyalni. Ilyen töméntelen mennyiségű pénz gyors, egyben hatékony felhasználása első látásra lehetetlen feladatnak tűnik.
Megoldást jelenthet, ha egyes támogatási formák esetében Magyarország meggyőzi az Európai Bizottságot, hogy a pénzek kedvezményezettje valamilyen állami alap legyen, amelyik aztán a következő egy-két évben nyugodtabb körülmények között továbbosztja azokat, természetesen hatékonyan és átláthatóan. Ám ebbe nem biztos, hogy az Európai Bizottság beleegyezik, vagy csak kivételes esetekben.
Az uniós pénzek hatékony felhasználásához radikálisan át kellene alakítani a hazai uniós pályáztatási rendszert.
Egy igazán hatékony pályáztatási rendszerben minden fázis egyetlen intézményen belül zajlik: bejön a pályázat, ellenőrzik, hiánypótlást írnak ki, döntenek, majd végigkövetik az életét. Csak ez lehet hatékony. Az elmúlt évek magyar pályáztatási rendszere ehhez képest intézményileg szétaprózódott volt. Hiába neveztek ki külön miniszterelnöki biztost az uniós pályáztatás felgyorsítására, ez nem sikerült.
Az európai uniós csatlakozás után bő két évtizeddel a magyar uniós pályáztatási rendszer 20 hónap alatt képes csak a pályázatok elbírálására. Pedig a pályázatok tartalmi volumene alapján elvileg akár 20 napon belül is elbírálhatók lehetnének, amennyiben kellő kapacitássál rendelkező és megfelelően szervezett intézmény végezné ezt a munkát. De még az uniós benchmark is három-hat hónap, ennyi időbe telik ugyanis ugyanez az unió hasonló országaiban. Nem a szigorú közösségi elvárások miatt túl hosszú tehát a magyar eljárás, hanem saját rossz hazai döntéseink nyomán.
Manapság azonban húsz hónap alatt ugrásszerűen változhat a technológia, a végfelhasználók igényei, az euró-forint árfolyam, a kamatláb, illetve általában a gazdasági környezet.
Azaz teljesen reális, hogy a pályázati anyag már a döntés folyamata közben aktualitását veszti, és még csak akkor kezdődne a megvalósítás.
A pályáztatás folyamata alapvetően három lépcsőből áll. A pályázó adatai ma – a digitalizáció korszakában – már könnyen ellenőrizhetők. Maga a pályázati anyag szintén könnyen digitalizálható, a döntés gyorsan meghozható. A pályázó pedig akár online is büntetőjogi felelősséget vállalhat azért, hogy az általa benyújtott adatok megfelelnek a valóságnak.
A különböző engedélyeket nem lenne szükséges előre, a pályázattal együtt benyújtani, azok beszerzése bőven lehet a pályázó saját kockázata a megvalósítás során. Az egész pályázati anyagnak nem kellene húsz oldalnál hosszabbnak lennie, és simán lehetne teljesen digitalizált. Hogy ez belefér az uniós pályáztatási rendszer működtetésébe, azt onnan tudjuk, hogy egyes pályázatok esetében korábban Magyarországon is voltak ilyen egyszerű, tömör és hatékony pályáztatási formák.
Miért ilyen lassú mégis a magyar pályáztatás? A jóhiszemű magyarázat szerint a pályázati elbíráló rendszerekben nincs elég ember, a munkatársakat pedig nem fizetik meg eléggé. Emelni kellene a fizetéseket ahhoz, hogy a releváns tudással rendelkezőket a pályáztatási rendszerbe lehessen csábítani. Akár másfél-kétszer ennyi munkatárs is elképzelhető lenne, másfél-kétszer ekkora fizetéssel. Ez természetesen extra ráfordításokat igényelne, ám ez a pénzek elköltése során sokszorosan megtérülne.
A kevésbé jóhiszemű magyarázat a lassúságra a korrupció.
Elsőre azt gondolhatnánk, hogy a rengeteg dokumentum, igazolás, papír azt a célt szolgálja, hogy a korrupció esélyét csökkentse. A valóságban azonban ennek is megvan az optimuma, egy bizonyos túlbürokratizáltsági szint felett a rendszer bonyolultsága pontosan azt teszi lehetővé, hogy a hatóságok egyes pályázatokat a lassúságra hivatkozva kiemeljenek, előnyben részesítsenek. Ha pedig valaki ez ellen felszólalna, akkor nyugodtan lehet neki azt válaszolni, hogy álljon neki bebizonyítani az igazát – a bizáncian túlbürokratizált rendszerben a néha titkosított, néha szétszórt adatok ehhez csak gigászi munkával összegyűjthetők.
Szintén lassítja a folyamatot, hogy a pályáztatási rendszer nehezen tűri az apróbb változtatásokat. A pályázat teljes volumenéhez képest lehetővé kéne tenni, hogy a megvalósító kis mértékben anélkül is eltérhessen az elfogadott pályázati anyagtól (például hasonló technológiát használjon fel, alternatív gépeket szerezzen be), hogy azt a pályáztatási intézménnyel – pláne intézményekkel – ismét hónapokon át egyeztetnie kellene, megakasztva a megvalósítást.
Amire szintén óriási szükség lenne, és az elmúlt években nem volt gyakorlat, az a széles körű és folyamatos egyeztetés a potenciális pályázókkal, már előre. Így még könnyebben felmérhetők például a pályáztatás tartalmi elemei vagy a potenciálisan igényelt volumen. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a rendkívül szűk időkeret ezt a típusú egyeztetést is korlátozza, arra azonban mégis óriási szükség van, pont a hatékony pénzfelhasználás bebiztosítása érdekében.
