Bod Péter Ákos: Nincs királyi út, új állammodell kell
Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.
A Magyar-kormány figyelemre méltó aktivitással kezdett neki a megelőző négy választási ciklus alatt kialakult (kifejlesztett) uralmi-kormányzati rezsim kinövéseinek a lenyesegetéséhez, az EU-tagsággal nem kompatibilis szabályok, intézmények, gyakorlatok felszámolásához.
A legnagyobb figyelmet az eddig nem működő vagy túlpolitizált államhatalmi intézmények vezetőinek cseréje, az előző rezsimhez nyilvánvalóan kötődő személyek elmozdításának az ügye kapja. Ennek a szükséges feladatnak az elvégzését nagyban megkönnyíti az április 12-i választáson létrejött magabiztos Tisza-többség mind a társadalmi felhatalmazást, mind a parlamenti többséget illetően. A jog eszközeivel politikai és alkotmányos vonatkozásban egyaránt legitim módon végre lehet hajtani a politikai cezúrához és a hatékony kormányzati működéshez szükségesnek ítélt intézményi és személyi átalakításokat. Ezáltal elkerülhetők a vitatható legalitású megoldások, amely alkalmazására egyszerű parlamenti többség esetén rákényszerült volna az új kormány.
Mint sok másban, a hasonlóságok között e vonatkozásban is nagy a különbség a 36 évvel ezelőtti fejleményekhez képest. Akkor az új (hárompárti koalíciós) kormány erős ellenzékkel, nem barátságos médiaviszonyok közepette, tudatosan erősre formált alkotmányos ellensúlyok (köztársasági elnök, Alkotmánybíróság, Állami Számvevőszék) léte mellett próbált programjának nekikezdeni, de legfőképpen megküzdeni a gyorsan romló gazdasági helyzetből fakadó újabb problémákkal és a kimenő rezsimtől örökölt megoldatlan ügyekkel, mulasztásokkal, végre nem hajtott vállalásokkal. Jelenleg is bukkannak fel túlérett ügyek, a gondoltnál nehezebb államháztartási helyzetek, valamint a külső környezetben is előállnak kellemetlen fordulatok, ám a pénzügyi piacok, a meghatározó gazdasági szereplők pozitív várakozásokkal fogadták a kormányváltást. Ezt a magyar befektetési eszközök iránti kereslet, a forintárfolyam alakulása és az üzleti érdeklődés intenzitása világosan jelzi.
A jogi-intézményi korrekciók elvégzéséhez nagy tempót diktál most az élet azzal, hogy az uniós szabályoknak való gyors és egyértelmű megfelelés szükséges a Magyarország számára félretett, ám eddig elérhetetlen pénzforrásokhoz való hozzájutáshoz. A gyors törvényalkotói munkát jelenleg nem gátolják a hatalmi pozíciókban „hátrahagyottak”. A gyenge kisebbségi pozícióban levő ellenzéki pártok nem képesek érdemi ellenállást kifejteni. A közvéleményben sem erősödött fel a türelmetlen hang. Mindez szintén nagy kontraszt a korábbi rezsimváltáshoz képest.
Abban viszont sok a hasonlóság a két történelmi helyzet között, hogy a tartósan hatalmon levőket felváltó koalíciónak, illetve most egyetlen pártnak sok erőfeszítésébe és idejébe kerül a kormányzati apparátus felállítása, megfelelő stábbal feltöltése. Különösen úgy, hogy nem egyszerűen a meglevő intézmények, minisztériumok átvétele a feladat, hanem – helyesen – intézményszerkezeti változásokkal indul az új kormány.
Annak idején a módosított tervgazdaság intézményei helyébe állított nyugati típusú kormányzati rendet az Antall-kormány; kikerült a Tervhivatal, Árhivatal, a sokféle ágazati minisztérium, majd hamarosan megszűntek a tanácsok, és mindezek helyére beléptek az akkori nyugat-európai kormányszerkezethez hasonlító minisztériumok, 1990 őszén létrejöttek az önkormányzatok. Hasonlóképpen, Magyar Péter szakított a csúcsminisztériumok centralizált (és esetenként személyhez igazított) gyakorlatával, és ehelyett az EU tanácsi rendjéhez és a magyar hagyományokhoz egyaránt illeszkedő minisztériumokkal (köztük: oktatás, egészségügy, környezetvédelem, területfejlesztés) áll fel az új kormány.
A megváltozott szerkezetre átállás persze még inkább megnehezíti az apparátusépítést, amely egy vadonatúj politikai erő számára egyébként is próbatétel, hiszen sok száz vezetői posztra kell alkalmas saját embert találni. A bejáratott polgári politikai váltások világában mindez nem okozna rendkívüli kihívást, de a mi viszonyaink nagyon mások. A választásokat megelőző hónapok lejárató, személyeskedő politikai kampánya, az új szereplőkkel szembeni koordinált kormányoldali médiatámadás sokakat visszatartott attól, hogy nyíltan és szabadon vállalja a kormányzásra készülő ellenzék szakmai munkájában való részvételt.
Ez is nagy különbség a rendszerváltoztató évekhez képest: tanúsíthatom, hogy 1989-ben a nemzeti kerekasztal-tárgyalások megkezdésével a még hatalmon levő állampárt tolerálta az állami intézményeknél dolgozó szakemberek ellenzéki szakmai munkáját, programkészítő tevékenységét. Ennek híján most viszont tapasztalható némi késedelem az államapparátus kialakításában: kulcsminisztériumokban még ezekben a napokban is jönnek bejelentések helyettes államtitkári, kabinetvezetői kinevezésekről.
A teljes kormányzat felállása és mozgásba hozása bonyolultabb erőforrás-gazdálkodási munka, mint ahogy a laikusok gondolják. Akkor sem egyszerű a feladat, ha a kimenő kormányzat apparátusa kielégítő színvonalú lenne, és csupán felfrissítésre, megújításra szorul ahhoz, hogy az új politikai erő programjának megvalósításában hatékonyan részt tudjon venni. De nálunk ebben sem ez a helyzet. A magyar állam intézményi képessége a nemzetközi gyakorlatban tesztelt módszerekkel mérve gyenge.
A Világbanknak a régóta alkalmazott, bejáratott módszertannal készített kormányzati hatékonysági WGI mutatói világosan jelzik azt, amit egyéb felmérések és egyéni észlelések egyértelműen üzennek: a magyar állam teljesítménye fontos vonatkozásokban elmaradt az európai normáktól, és idővel még romlott is.
Az Orbán-kormányok mindig tagadták vagy kisebbítették a külső megítélést, valamint a korrupciós indexek vagy a hitelminősítői besorolások általi osztályozást. Rendszerint azzal utasították el a meglehetősen egybehangzó kritikai értékeléseket, hogy azok mögött a szuverenista Orbán-kormány politikájával szembeni ellenszenv áll. Ez nyilván csak magyarázkodás. Annyi azonban valóban elmondható, hogy az állami döntési hatáskörök folyamatos belső centralizálása és a külső, uniós normák alól szabadulni kívánó külön utas politizálás rontott a magyar állam szakmai szintjén, és ez mutatkozik meg a nemzetközi élenjáró gyakorlathoz mért indikátorainkban.
Ezek alapján globális méretekben közepes, európai összevetésben gyenge a magyar állam. Amint látható, az idő múlásával a pontszámok csökkentek, ezzel a relatív helyezés is romlott.
Ami a korrupció féken tartását illeti, minket nem lephet meg, hogy ebben az aspektusban a magyar állam a nulla és a száz pont közötti skálán ennyire szégyenletesen hátra került. A kormányváltás után sok súlyos ügy került felszínre. Az eddig visszafogott, lassú hatósági munka felgyorsulásától az várható, hogy a bűnüldöző szervek újabb komoly eseteket derítenek ki.
Az EU által elvárt kormányzati intézkedések közül számos pontosan a korrupciós helyzetek létrejöttének elkerülését és a törvénytelenségek hatékony szankcionálását célozza. Ezért jogos a várakozásunk, hogy a „haverok kapitalizmusa” világának, a közpénzekkel folytatott korrupt gyakorlatnak a felszámolásában gyors és érdemi sikerek születnek.
Túlnőtt, centralizált állam
Az állami képesség fogalmának azonban vannak olyan vonatkozásai, amelyek terén lassabb és nehezebb az előrelépés. Természetesen a jogállamisági és demokratikus normák javulása (a bírói függetlenség, a médiaszabadság, a tudományos kutatás szabadsága, a társadalmi részvételi lehetőségek és hasonló aspektusok terén) szinte automatikusan magukkal hozzák az állami intézményrenden belül a felelősség és szakszerűség szempontjainak erősödését. Nézzünk azonban szembe azzal, hogy a magyar állam a kiterjedését, a felhasznált erőforrásokat tekintve túl nagyra duzzadt, a szubszidiaritás*
Makrogazdasági és makro-pénzügyi mutatóink nem az EU átlagához, de a hozzánk hasonló fejlettségi szinten levőkhöz képest jelzik a túlméretezettséget, amellyel szemben különös kontrasztként áll az állami képesség már idézett gyengécske színvonala. Az Orbán-kormányok az európai standardokhoz képest túl sokat költöttek gazdaságbefolyásoló és piacpótló tevékenységre, magára az államra, annak propagálására, viszont az EU-szinthez képest feltűnően kevés ment az állami költségvetésből az emberi tőkét szolgáló funkciókra (egészségügyre, a területi és társadalmi különbségek mérséklésére, tudományos kutatásra).
A Magyar-kormány a most elindított törvényalkotói munkájával, valamint a luxuskiadások rengeteg esetének, a fölösleges vagy kétes állami pénzköltés botrányainak látványos felmutatásával, meg a pénzcsapok elzárásával azonnali fordulatot érhet el. A megtakarítások jelentősek lehetnek. Önmagában pozitív, ha a továbbiakban a közpénzekkel, közvagyonnal felelős módon bánik az állam.
A kormányzati megszólalások szerint a korrupció visszaszorításától, valamint a jogtalanul megszerzett vagyonoknak az államhoz való visszajutásából többletbevétel nyerhető. Még ennél is megfoghatóbb és feltehetően sokkal nagyobb megtakarítás fakad az állami kamatterhek mérséklődéséből; erre Magyarország most gyorsan javuló pénzügyi megítélése ad alapot.
Ezekkel együtt sem hihető, hogy „királyi út” vezetne az új tagállamok között legnagyobb arányú államadósság-állományunk érdemi mérsékléséhez és a túlméretezett állam modernizálásához. Pedig a nagy méretcsökkentést a finanszírozási teher enyhítésének szempontjai mellett az euróátvétel pénzügyi szabályai is sürgetik. A kiadási oldalon ugyanis ott tornyosulnak azok a nagy tételek, amelyek a mulasztások és halasztások évei, sőt évtizedei alatt gyűltek fel az emberi tőkeképzés, a fizikai infrastruktúra terén. Ezekhez a klíma- és honvédelem már most láthatóan szükséges többletkiadásai, valamint az egyéb kockázati tényezőkből faladó tételek társulhatnak.
Eközben a bevételi oldalon az állami elvonás növelésének komoly korlátjai vannak, sőt ezeken felül a kimenő kormány egy sor adótételről (főleg a személyi jövedelmi adóztatás terén) előre lemondott, már bejelentett, törvénybe foglalt adókedvezmények formájában. A Tisza választási programja is tartalmaz további adókedvezményeket.
Sürget az idő
Mindezek miatt az előttünk álló évek szükséges makrogazdasági stabilizáláshoz, a pénzügyi egyensúly felé való gyors elmozduláshoz alapvetően a kiadási oldalon van keresnivaló. Nyilván begyűjthetők az alsó ágakon csüngő gyümölcsök, csakhogy azok nem lesznek elégségesek. A kiadási oldali tartós megtakarításhoz az szükséges, hogy sikerüljön megritkítani az állam által vállalt és még potenciálisan keletkező feladatokat, azok terheivel együtt.
Állami szolgáltatás átadása, korábbi kötelezettségvállalástól való visszalépés, vagyis privatizáció, liberalizáció, deregulálás, piacosítás: csupa olyan, amely a Fidesz-nyelvezetben fel sem merülhetett. Az viszont hosszabb távon semmiképp sem képzelhető el, hogy az új kormányzat minden eddigi állami juttatást (a vele járó költségvetési terhekkel) megtartson, megfejelve a saját preferencia szerinti továbbiakkal.
Itt nem ideológiai kérdésekről van szó, noha az ilyenek megtárgyalását sem kell immár elkerülni, ha visszaállnak az értelmes társadalmi viták és párbeszédek normái, hanem olyan praktikus és sürgető ügyekről, mint például annak tisztázásáról, hogy az eddig „kézből etetett”, de leginkább kiéheztetett önkormányzatoknak milyen közfeladatokat szán az új kormány, és milyen módon rendel hozzájuk forrásokat.
Továbbá azonnali döntések kellenek a megelőző évek során állami tulajdonba került vállalkozásokkal, vagyonokkal kapcsolatban. Az állami tulajdon köre egyébként még nőhet is, ha előre nem látható vagyonmozgások, tulajdoni átrendeződések vagy iparági válságok, egyéb sajátos esetek folytán a köztulajdoni körben kötnek ki jelenlegi magáneszközök. Dönteni kell gyorsan az állami intervenció máig kifejlődött szövevényes ügyeiben (árrögzítések, hatósági árazási szabályok, ágazati különadók) – ezeknek komoly kihatásai lesznek az államháztartás egyensúlyi viszonyaira.
Sürgős ügyek tornyosulnak a még felállítási szakaszban levő kormányzat előtt, mégsem idő előttiek az itt érintett gazdaságpolitikai, gazdaságelméleti, államelméleti vitakérdések. Velük már az idén foglalkozni kell. Mert hiába még túl sem jutott az új kormány a legsürgetőbb korrekciók megtételén, hamarosan be kell mutatnia adópolitikáját, vagyongazdálkodási elveit. Uniós célra és a hazai költségvetési politika megalapozásához középtávú tervek kell elkészíteni és bemutatni.
Mindezekhez pedig ki kell alakítani a gazdasági versenyhez, az állam jóléti szerepvállalásához, az állam vállalkozási ambícióihoz és képességéhez való viszonyulását. „Ideológiai korlátoktól mentes, pragmatikus szemlélet, sem bal, sem jobb”: ez lehet jól hangzó kormányzati öndefiníció, de attól még állást kell foglalni arról, hogy milyen és mekkora államra van szükség és mód a 2020-as évek végi Magyarországon.
