Mi legyen a magyar egyetemek jövője a vagyonkezelő alapítványok után?

Az Európai Unió által zárolt pénzek hazahozatalának egyik feltétele a felsőoktatási rendszer átalakítása, aminek augusztusig kell megtörténnie. A tét nagy: ha augusztus végéig sikerül eredményeket felmutatni, akkor az EU már a következő egyetemi félévben visszaengedi a magyar egyetemeket az Erasmus programba, illetve jelentős összegek érkezhetnek az akadémiai szférába az oktatási és a kutatás-fejlesztési tevékenység támogatására. A részleteket egyelőre nem lehet világosan látni, a hírek időnként ellentmondásosak, de a nyilatkozatokból arra következtethetünk, hogy a pénzek átutalása akkor kezdődhet meg, ha a reformok átmennek a parlamenten.

Az EU tagállamai 2022-ben szinte egyhangú szavazással tiltottak el minden közérdekű vagyonkezelő alapítványt (kekvát) az uniós forrásoktól, a határozatot azok átláthatósági és összeférhetetlenségi problémáival indokolva. Idén májusban az Európai Bizottság elnöke és az új magyar miniszterelnök közös sajtótájékoztatón jelentette be, hogy Magyarország rövid határidőn belül kivezeti a közérdekű vagyonkezelő alapítványokat, és olyan rendszert fog bevezetni, amely biztosítja az integritási szabályok érvényesülését.

Ígérni kevés, cselekedni kell, el kell indulni a kijelölt úton még annak tudatában is, hogy egy ország felsőoktatási rendszerét nem lehet néhány hét alatt teljes mértékben átalakítani. Az alábbi írásban először azt igyekszünk bemutatni, hogy a kialakítandó rendszernek milyen problémákra kell reagálnia, milyen követelményeknek kell megfelelnie, majd néhány észrevételt és javaslatot fogalmazunk meg a lehetséges alternatívákkal kapcsolatban.

Nem csak a pénzről van szó

A felsőoktatás világszerte súlyos problémákkal küzd, keresi a helyét a modern társadalomban. A közvéleményt meg kell győzni a fontosságáról, arról, hogy képes nagy jelentőségű társadalmi célok eléréséhez hozzájárulni, jól sáfárkodni a rábízott talentumokkal. A korszerű felsőoktatás a versenyképesség alapvető feltétele, ráadásul magában a felsőoktatásban is verseny van, globális verseny, amelyben végzetes hiba lenne lemaradni. Röviden: nemzetközileg is versenyképes felsőoktatási rendszert kell építeni, amely nemcsak erkölcsileg feddhetetlen, de mentes a korrupciótól, a káros politikai befolyástól, az összeférhetetlenségi kockázatoktól.

A tét jóval nagyobb a befagyasztott uniós pénzek hazahozatalánál és az említett integritási problémák kiküszöbölésénél.

Egy modern digitális és tudásintenzív gazdaságban egyre több magasan képzett szakemberre van szükség. Statisztikai eszközökkel az is kimutatható, hogy a felsőfokú végzettségűek magasabb jövedelmet kapnak, foglalkoztatásuk stabilabb, egészségi állapotuk jobb, és intenzívebb állampolgári aktivitást mutatnak.

Az Eurostat felsőoktatási adatbázisából kiderül, hogy 2025-ben a 25-34 életév közötti lakosság 45 százaléka rendelkezett felsőfokú végzettséggel. Ez az arány az elmúlt évtizedben folyamatosan emelkedett. A 25 és 74 év közötti teljes uniós lakosság (EU27) körében a felsőfokú végzettségűek aránya 2025-ben 34,3 százalék volt.

Magyarország a maga 29,8 százalékos mutatójával lemaradt az uniós átlagtól: megelőztük Romániát, Csehországot és Szlovákiát, de lemaradtunk például Szlovénia, Ausztria, Lengyelország és Észtország mögött.

Magyarországnak a jelenleginél több jól képzett, felsőfokú végzettséggel rendelkező szakemberre lenne szüksége. Az ország növekedési modellje a mögöttünk álló másfél évtizedben extenzív jellegű volt: eredményeit alapvetően a foglalkoztatás bővítésével és tőkeinputokkal érte el, nem a termelékenység növelésével. Az extenzív növekedés tartalékai mára kimerültek. Egyértelmű, hogy a további gyarapodáshoz a hatékonyság és a termelékenység növelésére, tudásintenzív vállalkozásokra, innovációra van szükség, mindezek alapvető feltétele pedig a versenyképes felsőoktatás.

Veszélyben a humántőke

Bár ennek a cikknek nem feladata a magyarországi humántőke értékelése, annyit ki kell jelentenünk, hogy számos jel a humántőke gyengülésére, veszélyeztetett voltára utal. A közoktatásban a tanári pálya presztízse csökkent, tanárhiány van, különösen a természettudományi és műszaki tárgyak területén. A pedagógusbérek emelkedtek, de még mindig messze vannak a kívánatostól. Az iskolák jó része állandó költségvetési nyomás alatt áll, a szükséges fejlesztésekre sokfelé nincs elegendő pénz.

A hátrányos helyzetű gyerekek felemelkedési esélyei rosszak, ami a mobilitási problémákon kívül azt is jelenti, hogy a társadalom pazarlóan bánik a tehetséggel. Itthon több területen csökkent az államilag finanszírozott egyetemi helyek száma, a tandíjak egyes helyeken messze meghaladják egy átlagos család fizetőképességét. Az elmúlt évek oktatáspolitikája a szakképzést és az iparág-specifikus oktatást preferálta a szélesebb és rugalmasabb készségfejlesztéssel szemben.

El kell ismernünk, hogy az említett problémák jó része globális jelenség, azaz más országokban is gondokat okoz. Röviden tekintsük át, hogy mi a helyzet az OECD tagországok körében!

• Az egyetemi diploma önmagában nem jelent garanciát a készségek minőségére és hasznosságára: 2023-ban a diplomások 13 százaléka a legalacsonyabb olvasási készségszintet sem érte el, vagyis legfeljebb rövid, ismerős témájú szövegeket volt képes megérteni.
• A lemorzsolódás meghökkentően magas: az alapfokú (bachelor) egyetemi képzésben csak a hallgatók 43 százaléka végzett időben, és ez az arány plusz három év után is csak 70 százalékra nőtt – ezek az ijesztő számok nagyrészt az egyetem előtti felkészítés gyengeségeit jelzik.
• Az oktatási rendszerek merevek, gyakran nem tudnak alkalmazkodni a tanulók sokféleségéhez.
• Az egyetemi képzés legfeljebb csekély mértékben járul hozzá a társadalmi mobilitáshoz, az adatok szerint a családi háttér változatlanul döntő jelentőségű a diplomaszerzésben, illetve az előmenetelben: az értelmiségi családok előnye közel háromszoros.
• A tanárhiány elsősorban a hátrányos helyzetű hallgatókat sújtja, a felsőoktatási bérek még a legjobb egyetemeken is csak nehezen birkóznak meg az innovatív vállalkozások elszívó hatásával, ami mostanában a mesterséges intelligencia területén figyelhető meg leginkább.
• Az egyetemek fenntartása világszerte egyre drágább, az oktatási szektornak nehéz versenyeznie a lendületesen növekvő egészségügyi és védelmi kiadásokkal, rendszeresek a finanszírozási gondok, az állami támogatás mellé egyre több más forrást kell becsatornázni, annak minden pozitív és negatív következményével.
• Mindeközben az oktatásnak reagálnia kell története egyik legnagyobb tartalmi és módszertani technológiai kihívására, a mesterséges intelligencia megjelenésére és terjedésére.

Minek kell megfelelni?

Vannak tehát globális, és vannak speciális hazai problémák. Most tekintsük át, hogy az eddig elmondottak alapján milyen követelményeket fogalmazhatunk meg a kialakítandó felsőoktatási rendszerrel, valamint az irányítási modelljével kapcsolatban!

1. A modellnek stratégiai alapokra kell épülnie. Valójában nem felsőoktatási stratégiára van szükség, hanem a teljes képzési folyamatot átfogó oktatási stratégiára. A felsőoktatás önmagában nem reformálható meg, nem tehető versenyképessé megfelelő alapozás nélkül. A közoktatás hibáit, gyengeségeit a felsőoktatásban csak mérsékelt sikerrel lehet korrigálni.
2. A modern egyetemek három pilléren állnak: oktatás (tudásátadás), kutatás (tudásbővítés) és szolgáltatás (a tágabb közösség szolgálata, a társadalmi és gazdasági fejlődés segítése). A kialakítandó rendszernek mind a három missziót támogatnia kell. Nemzetközileg is rangos, minőségi oktatásra és kutatásra van szükség.
3. A rendszernek biztosítania kell, hogy a felsőoktatásban megjelenő közvagyon valóban közvagyon maradjon, gyarapodjon és hasznosuljon, emellett annak törvényes használata a közösség érdekeit szolgálja.
4. A rendszernek legitimnek kell lennie, tehát törvényesnek, jogszerűnek, elismertnek és elfogadottnak. Fontos, hogy a kialakításában minden érintett közreműködjön, az irányításban súlyának megfelelő szerepet kapjon, a létrejött rendszert sajátjának érezze, a kialakult kompromisszumokat elfogadja.
5. A rendszer legyen transzparens: működésének szabályai, kiemelt szereplőinek tevékenysége, gazdálkodása legyen széles körben átlátható és érthető, a lényegi, közérdekű döntések legyenek nyilvánosak.
6. Korrupciómentes rendszert kell kialakítani, olyat, amely megakadályozza a korrupciót, illetve felszínre hozza az ilyen jellegű eseteket, láthatóvá teszi azokat, a közreműködőket pedig bünteti.
7. A jogi kereteken belül a rendszernek biztosítania kell az egyetemek függetlenségét, autonómiáját, az oktatás és a kutatás szabadságát, politikai befolyásolástól való mentességét, az önálló, észszerű gazdálkodás lehetőségét rövid és hosszú távon egyaránt. Ehhez jogi garanciákra, fékekre és ellensúlyokra van szükség: az egyetemi autonómia és az előző pontban említett korrupciómentesség nem múlhat az érintettek jóindulatán, illetve személyes magatartásán.
8. Az általános jogi keretek meghatározása mellett a rendszer biztosítson lehetőséget az oktatási intézményeknek arra, hogy a helyi körülményekhez, törekvésekhez, tervekhez igazodjanak, választhassanak a modellváltozatok közül, és testre szabhassák a számukra kedvezőnek ítéltet.
9. A rendszer hatékony és legitim működéséhez világos, jól alkalmazható összeférhetetlenségi szabályokra van szükség, olyanokra, amelyek felszínre hozzák és kizárják az összeférhetetlenséget.
10. A rendszernek finanszírozhatónak kell lennie. Az egyetemeknek juttatott állami vagyon minden jel szerint nem elegendő egy modern és versenyképes felsőoktatás fenntartásához, illetve a szükséges fejlesztések megvalósíthatóságához. Transzparens, kölcsönösen előnyös, az érintettek számára vonzó finanszírozási csatornákat, együttműködési módokat és modelleket kell kialakítani, elsősorban a gazdasági élet szereplői felé.

A követelmények felsorolása után lássuk a döntési változatokat! Az elemzés és a javaslatok tekintetében nem törekedhetünk teljességre, mindössze néhány gondolatot szeretnénk felvetni az egyes megoldásokkal kapcsolatban.

Térjünk vissza a kekvák előtti állapotokhoz?

A régi egyetemi rendszert sokaknak nem kell bemutatni, hiszen az alapítványi rendszer csak ötéves múltra tekint vissza, a diplomások nagy része tehát jól ismeri a kekvák előtti világot, arról közvetlen, személyes tapasztalatai vannak.

Ennek a rendszernek kétségtelenül voltak előnyei, bár nem sok. Az egyetemi szenátusok viszonylag széles jogkörrel rendelkeztek, ebből a szempontból az oktatók és a diákok a sajátjuknak tekinthették és érezhették az intézményeket, befolyásolni tudták a fontosabb döntéseket. Az oktatók közszolgálati munkaviszonyban álltak, ami számos előnnyel járt, bár a jelentősége idővel gyengült. Az oktatás eredetileg tandíjmentesen működött, illetve a bevezetett tandíjak megfizethetők voltak, így nem zártak ki sok tehetséges fiatalt az oktatásból. Az egyetemek ezáltal támogatták a társadalmi mobilitást, bár korántsem küszöbölték ki az egyenlőtlenségeket. Az Erasmus és a Horizon programokban való részvételnek nem volt akadálya, az adódó lehetőségeket sokan ki is használták.

Lássuk most a régi rendszer hátrányait! Az egyetemek költségvetési szervezetek voltak, forrásaik döntő részét az állami költségvetésből kapták. Az állami finanszírozás szűkös volt és kiszámíthatatlan, ez pedig lehetetlenné tette a hosszú távú tervezést. A forrásokkal és eszközökkel való észszerű gazdálkodást mindenféle szabályok, illetve bürokratikus előírások akadályozták. A jövedelmeket alig lehetett teljesítmény szerint differenciálni, ami egyenes út volt a kontraszelekcióhoz és az oktatói elvándorláshoz.

A kutatást az állami és az EU-s forrásokon kívül máshonnan (leginkább vállalati megbízásokból) is lehetett finanszírozni, de az így szerzett pénz nem volt jelentős, ráadásul az egyetemeknek gyakran a saját dolgozóik magánvállalkozásaival kellett versenyezniük. Mivel a bérek sokáig szinte nevetségesen alacsonyak voltak, az egyetemi vezetők nem léptek fel a magánbizniszek burjánzásával szemben, és a felmerülő összeférhetetlenségi problémákat nem kezelték kinyilvánított és egységes szabályok mentén. Az oktatási programok, kurzusok közt sok volt gyenge minőségű, ami legmarkánsabban a doktori képzésben mutatkozott meg.

A problémákat látva egyre több vállalat ismerte fel, hogy ha jól felkészült diplomásokat szeretne felvenni, akkor különböző módokon be kell épülnie az egyetemi oktatásba, saját embereit kell beküldenie a tantermekbe, a hallgatókat pedig ki kell mozdítani az iskola falai közül. Többnyire sajnos így is csak utólag derült ki, hogy a hallgatók nem a megfelelő, a piac által elvárt képzést kapták.

A régi rendszernek kétségtelenül komoly hátrányai voltak, a helyzet egyértelműen megérett az átalakítására.

Számoljuk fel a kekva-rendszert, és építsünk valami újat?

A felsőoktatás fejlesztési ciklusa nagyon hosszú; az alapítványi egyetemek megalakulása óta még nem telt el annyi idő, hogy előnyeiket és hátrányaikat egyértelműen értékelni lehessen. Az mindenesetre látható, hogy az egyetemek (összesen 22 intézményről van szó) nem egyformán reagáltak a jogi keretek megváltozására. Az is tagadhatatlan, hogy a rendszer működésével kapcsolatban több helyen súlyos problémák merültek fel, ami azt jelzi, hogy az adott jogi keretek nem jelentenek garanciát a hatékony, transzparens és etikus működésre.

Az alapítványi rendszer új lehetőségeket teremtett, de azokkal élni és visszaélni egyaránt lehet, éppen ezért túlságosan sok múlik a vezetők szándékain és jóindulatán.

A kekva-modell keretében kvázi-privatizálták a közvagyont. De milyen vagyonról van is szó tulajdonképpen? Egy egyetemnek vannak olyan fizikai formában rendelkezésre álló vagyontárgyai (épületek, berendezések, készletek), amelyek leltározhatók, és az értékük pénzben kifejezhető. A vagyon azonban döntő mértékben szellemi tőke, tudástőke, azaz intellektuális vagyon.

Az előbbi körbe tartozó eszközök nyomon követhetők, tudni lehet, hogy ki a tulajdonosuk, a gazdájuk, a meglétük pedig számon kérhető. De kié az intellektuális vagyon, a tudástőke? Transzparens-e a mozgása? Vajon számon kérhető egy kekva-egyetemtől, hogy mihez kezdett vele: megőrizte, fejlesztette, vagy éppen ellenkezőleg, elvesztette, elpazarolta, lezüllesztette? Tudja-e egyáltalán, hogy hol van és mennyit ér? Ezek bizony komoly problémák a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban.

De akadnak más problémák is. Az alapítványok jelentős mértékben szűkítették a szenátusok jogait, ami akkor is probléma, ha egyes helyeken (eddig) nem éltek ezzel a lehetőséggel. Az eredmény: az oktatók és a diákok elidegenednek az intézménytől, kevés lényegi kérdésbe van beleszólásuk, az egyetemet nem érzik a sajátjuknak. A kuratóriumok kezdetben leginkább politikailag elkötelezett, kiemelt politikai pozíciókat betöltő emberekből álltak, tehát egyértelmű volt a politikai befolyásolás szándéka, ami több helyen a szakmaiság hiányával párosult.

Aligha meglepő, hogy az EU döntéshozói a rendszert átláthatatlannak, korrupciós szempontból kockázatosnak ítélték, ami korlátozza az oktatás és a kutatás szabadságát. A hallgatók elvesztették az Erasmus programot, a Horizon 2020-tól való elzárás pedig gyakorlatilag a nemzetközi tudományos körforgásból való kirekesztést jelentette.

Egyértelmű, hogy a kekva-rendszer a jelenlegi formájában nem tartható fenn.

Reformáljuk meg az alapítványi rendszert?

Az alapítványi formának kétségtelenül vannak előnyei is, ami nem meglepő, hiszen ebben a formában működnek sikeres egyetemek a világon. Ez a konstrukció kedvező finanszírozási, tőkebevonási lehetőségeket teremt, magasabbak és differenciáltabbak lehetnek a bérek, és ez akár neves külföldi oktatók és kutatók számára is vonzó lehet. A hosszú távú finanszírozási megoldások tervezhetőbbé teszik a működést, erősítik a stratégiai gondolkodást. Az egyetemek idővel elszakadhatnak az állami köldökzsinórtól, elvileg megnőhet az önállóságuk. A KSH egyes fontos felsőoktatási adatai (hallgatói létszám, oktatók száma, doktori iskolák hallgatóinak száma) kétségtelenül pozitív változásokat jeleznek az elmúlt négy-öt évben – de tartalmuk és okaik feltárása nagyobb időtávot és alaposabb elemzést kívánna.

Olyan előnyök ezek, amelyekről kár lenne lemondani. A megoldás nem a régi (kekva előtti) rendszerhez való visszatérés, és nem is valamilyen teljesen új rendszer kitalálása, amire egyébként nincs is elegendő idő.

Az alapítványi rendszer – megfelelő újraszabályozással – jól működhet, célszerű megtartani, akár a külön elemzést igénylő BME-Mol részvénytársasági rendszerrel együtt, ez utóbbit alternatívaként kínálva.

Az állam szerepét meg kell erősíteni, a tőkejuttatással és költségvetéssel kapcsolatos döntéseket újra állami kézbe kell adni. Az állami vagyon nem válhat magánvagyonná. A szenátusok jogkörét a jelenlegi állapothoz képest ki kell bővíteni, különös tekintettel a rektorválasztás jogára. A döntési mechanizmusokba fékeket és ellensúlyokat kell beépíteni. Mindezek azt is jelentik, hogy a kuratóriumok hatásköre szűkül, azokban az érdekelt feleknek (állam, egyetem, partnerek, közösség) arányos képviseletet kell kapniuk.

A megreformált rendszert kár lenne bebetonozni, mert a felsőoktatás eleven és változékony világ, kisebb-nagyobb módosításokra, korrekciókra minden bizonnyal a jövőben is szükség lesz.

A szűkebb értelemben vett alapítványi formán kívül számos nyitott kérdés akad most is. El kell dönteni például, hogy milyen legyen a vitatott helyzetű kutatóhálózat és az egyetemek viszonya. Nagyobb országokban jól működnek az egyetemektől jogilag és pénzügyileg független kutatói hálózatok. A francia CNRS például egy masszív, rengeteg szakembert foglalkoztató állami intézmény, ami azonban ezer szállal kapcsolódik az egyetemekhez. Sok olyan laboratóriumuk van, amelyeket egyetemekkel közösen tartanak fenn és működtetnek, tudósaik jelentős része egyetemi oktatóként is tevékenykedik.

Hazánk kis ország, már csak ezért is szoros kapcsolatot kell kialakítani a kutatóhálózat és az egyetemek között. Az együttműködés enyhítheti a finanszírozási gondokat, javíthatja az egyetemek kutatási és publikációs teljesítményét, növelheti a nemzetközi presztízsüket, különösen a doktori képzés területén. Meg kell teremteni az együttműködés intézményi hátterét, erőszakolt összeolvasztásra azonban nem kerülhet sor, mert az ilyesmi általában nem szokott jóra vezetni. A kanyargós intézményi pályát befutott Közgazdaságtudományi Intézet például az MTA és a Corvinus közös intézete lehetne.

Az egyetemi rendszer reformjánál a tartalom mellett az átalakítás módjára is ügyelni kell. Egy olyan reform, amit az érintettek bevonása nélkül hajtanak végre, nem lehet hiteles a modern akadémiai világban. A kekva-rendszert az előző kormányzat a világjárvány idején nyomta keresztül, feltűnő sietséggel, erőszakkal, abszurd határidőket adva, akkor, amikor érdemi tanácskozásra legfeljebb online volt lehetőség. Kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött ezt szabadon megtehette.

A kétharmados többség most is megvan, a lehetőségek adottak, tudjuk, hogy az idő sürget – bár az egyetemi kekváknak ad még egy évet a kormány –, de versenyképes, világszínvonalú felsőoktatást nem lehet erőből létrehozni.