Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Az Irán elleni „kéthatalmi" támadás politikai, nemzetközi jogi megítélése hosszú viták tárgya lesz. Gazdasági-pénzügyi következményeit tekintve is szórnak a mértékadó vélemények: egyaránt hallani súlyos prognózisról, miközben a tőkepiacokon jelenleg nincs pánik, a hitelminősítők is egyelőre átmeneti bajként tekintenek a történtekre, országonként eltérő súlyú következményeket prognosztizálva.
Két hét elteltével valóban többesélyes a helyzet. Megeshet, hogy később mély krízis elindítójaként tekintünk vissza az eseményre, de talán okkal remélhetjük, hogy az újabb közel-keleti válság mielőbb nyugvópontra jut. Az viszont releváns kérdés, hogy a már kifejlődött sokk milyen állapotban éri a magyar gazdaságot, és milyen gazdaságpolitikai következtetések szűrhetők le az ügy kapcsán.
Kezdve az eddigi sokk természetének megítélésével, lényeges következmények fakadnak abból az egyszerű kérdésre adott válaszból, hogy ami február 28-án történt, valójában mi. Fegyveres művelet vagy pedig háború?
Létezik viszonyítási alap: a 2025 júniusában indított amerikai légitámadás (Operation Midnight Hammer) tizenkét napos katonai művelet volt. A világ kereskedelmi és pénzügyi életét ugyan megzavarta, de nem fordította fel. Most az első néhány márciusi nap mindkettő lehetséges értelmezést megengedte, ami látszott a piaci reakciókon: a szénhidrogénpiaci árak megemelkedtek, de pánik nem tört ki. Néhány napra rá már változott a megítélés, és fokozódott a piaci izgalom is. Mára pedig egyértelművé vált, hogy a mostani akció nem „sebészi beavatkozás” vagy egyike a fegyveres incidenseknek.
A termékpiaci reagálás, valamint a gazdaságpolitikai mozgástér megítélése szempontjából alapkérdés, hogy melyik esetről van szó, hiszen rövid krízis esetén az elemző, stratéga támaszkodhat a korábbi mintákra. Ilyen esetekben felmegy a kőolaj, földgáz ára, aztán a helyzet normalizálódásával a piaci árak visszamozdulnak, bár a korábbi piaci egyensúlyi viszonyok helyreállása időt vesz igénybe.
Van, ahol a piaci kilengésekkel együtt képes élni gazdaság és társadalom, míg az intervenciós hajlamú kormányzatok hozhatnak csillapító intézkedéseket, mind amilyen az árplafon bevezetése, az állami üzemanyagkészletek egy részének feloldása. Az átmeneti beavatkozásoktól aztán nem sok idő múlva meg lehet válni, amikor a piacok megnyugodnak.
Elhúzódó és súlyos emberi, anyagi veszteségekkel járó háború esetén viszont a korábbi korlátozott piaci sokk esetei már nem adnak kellő eligazítást a kalkulálható következményekről. E második esetben azzal kell számolni, hogy a közel-keleti térség adottságaiból következően a szénhidrogénpiacokon a drágulás tartós lesz. Akkor pedig a világpiacon átrendeződnek a relatív árak, változnak a cserearányok a nemzetközi kereskedelemben, jövedelmek csoportosulnak át gazdasági ágak és országok között, módosulhatnak a globális konjunktúraviszonyok.
Ma már látszik, hogy nem az első esettel van dolgunk, noha az olaj- és gázpiac eleinte bízott benne: az első napokban a drágulás jelentős volt, de nem hisztérikus. Ám legkésőbb egy hétre rá már tudható lett, hogy ez valóban háború. Igazából akkor lőttek ki a tőzsdei árak. Kiderült, hogy a megtámadott fél a fegyveres konfliktust kiterjeszti a térségre, annak az energetikai létesítményeire, és a saját olajkapacitásait is érte támadás.
Irán a tengeri szoros lezárásával kritikus ponton idézett elő súlyos zavart a termékek világkereskedelmében, és komoly fizikai hiány keletkezett a szénhidrogénpiacon: a tankerhajók beragadtak ott, ahonnan a világ olaj- és földgázellátásának egyötöde származik szokásos viszonyok között. Az Öböl-országokban nincsenek hatalmas tárolókapacitások, az olajmezőkről a tankerhajókba kerül a termék; csakhogy ez a technológiai láncolat most megszakadt.
A kitermelés leállítása pedig bonyolult művelet, mint ahogy a kút újranyitása is. A szénhidrogénpiacon a kínálati oldal reagálási ideje nem csekély, amint az legutóbb a Covid-járványt követő gazdasági újrakezdés kapcsán kiderült.
A felhasználói oldalon vannak ugyan készletek, azokat viszont nem elhúzódó ellátási válságra, hanem havária eshetőségére kalibrálják. Az alapanyagból vagy üzemanyagból tartott 90 napos vagy akár nagyobb tartalék biztonságot nyújt technikai baleset vagy logisztikai zavar esetére, és átmeneti piaci kilengések csillapítására is felhasználható, ám arra nem, hogy a felhasználó gazdaság függetlenedjen a tartós árfolyamatoktól. Márpedig az energiahordozók árdrágulása immár biztosra vehető a globális kínálat csökkenése miatt. A keresleti oldalon pedig elkerülhetetlenül megjelent az aggodalom, spekuláció, pánik.
Az iráni háború közvetlen következményei között az első az érintett termékek világpiaci árának jelentős, és nem átmeneti drágulása. Az pedig eltérő módon és előjellel érinti az országokat.
A hazai viszonyokra térve: a hivatalos narratívát e vonatkozásban is jellemzi a külső tényezők hibáztatása. No, nem a konfliktust kezdeményező két ország, azok politikai vezetői lettek megnevezve. A kormányzat szerint a Druzsba (Barátság) vezeték leállása lenne az ok, ami miatt nálunk megdrágul az üzemanyag, hacsak a kormány meg nem védi a családokat.
Ez a beállítás már ott hibázik, hogy a szénhidrogéneknek és származékos termékeknek a dízeltől a műtrágyáig élénk világpiaca van. Ezeken a piacokon a vitatott orosz-ukrán olajvezeték egy havi vagy tartós leállásától függetlenül megemelkedtek az árak. Az Egyesült Államok a világ legnagyobb kitermelője, nettó exportőr kőolajban, gázban, ám a motorüzemanyag ára ott is jelentősen felment: az AAA autóklub felmérése szerint az olcsóbb benzinféleség (regular) gallonja egy hónapja átlagosan 2,94 dollárba került, március közepén pedig már 3,60 a kút-ár. Megjegyzendő, ez az ármozgás is arra utal, hogy jelentős és tartós olajárdrágulással kalkulál az amerikai kiskereskedelem. Tanulságos, hogy noha alapvetően az ázsiai megrendelők olaja ragadt be a Hormuzi-szorosba, a globális szintű termékhiány miatt terjedt el az áremelkedés a piacokon.
A mostani drágulás felidézi a legutóbbi hasonló időszakot, a 2021-2023 közötti globális inflációt, és annak Európát, benne hazánkat is érintő következményeit. Az energiaárak meglódultak 2021-ben, majd Ukrajna orosz megtámadását követően folytatódott a világpiaci áremelkedés. Roppant nagy mértékben megdrágult a szénhidrogén-importunk.
Éppen olyan időszakban, amelyet megelőzött egy politikailag motivált döntés: az Orbán-kormány a piaci valóságtól messze elszakította a motorüzemanyag-árazását (480 forintos maximált ár). Ez kolosszális gazdaságpolitikai hiba volt, hiszen a hatósági árintervenció megfosztotta a magyar gazdaságot a szűkös, drága erőforrással való takarékos gazdálkodás legerősebb eszközétől: a piaci árak jelző és ösztönző rendszerétől. Amikor tehát a közelgő országgyűlési választásokra tekintettel a kormány elszakította a hazai árakat a piaci realitásoktól, a régióban szokásos áraktól, és csak jóval a 2022-es választások után oldotta fel a rögzítést, akkor maga rontott az ország egyensúlyi viszonyain.
A mostani árszabályozási rendelkezéseknél is nyilvánvaló a politikai szándék, ennyire közel a választásokhoz: még nem tisztázódott az iráni helyzet, nem voltak láthatók a piaci mozgások mintázatai, de már cselekvési kényszer fogta el a kormányt. Ismét elmulasztva az átgondolt szakmai előkészítést, amint az a sebtében kiadott intézkedés kiigazításainak során látszik, újból üzemanyagár-rögzítést vezetett be, most más elnevezés alatt.
Nem mindegyik hasonlóan érintett ország folyamodott eddig termékpiaci intervencióhoz az olajármozgások miatt. A mostani magyar állami beavatkozás annyiban különbözik a 2021-estől, hogy a hatósági limit kevésbé szakad el a fennálló európai piaci viszonyoktól, és főként rövidebb időre szól: az új kormányra bízza a nyári szabályváltoztatást.
A magyar viszonyok másban is különlegesek. Energetikai helyzetünk fontos sajátosságát adja az ellátásbiztonsági vonatkozás. A Barátság vezeték idén januári megsérülésének ügye drámaian exponálta azt a lehetetlen helyzetet, hogy az Orbán-kormányok nem készültek fel kellően a konfliktusos térségen keresztül haladó ellátási vonal átmeneti vagy végleges leállására.
Már az első orosz agresszió, a Krím 2014-es elcsatolása után, de legkésőbb 2022 március legelején tudható volt, hogy a KGST-időkben kialakult ellátási infrastruktúra túlzott kockázatot hordoz. Az üzleti világban egy rizikós beszerzési forrás legfeljebb taktikai vásárlásra alkalmas, kedvező pillanatban. Ellátási politika nem alapozható arra a körülményre, hogy a világpiaci főbb termékekhez képest az Ural típusú olaj olcsóbb szokott lenni. Igazából az a meglepő, hogy a negyedik éve zajló háború során eddig nem történt nagyobb ellátási baj.
Ellátásbiztonságunk ügye most a hazai, sőt az európai politika érdeklődésének középpontjába került. Az események kifejlődésétől függetlenül is szemben kell nézni azzal, hogy Magyarország energiát tekintve erősen importfüggő, külső egyensúlyi viszonyait erősen érinti a cserearányok alakulása.
Elemi érdekünk lenne az energiatakarékosság elérhető technikai megoldásainak alkalmazása, a takarékosság gazdasági eszközeinek erőteljes igénybevétele. Ezzel szemben a „rezsicsökkentés” politikai jelszavával olyan szabályozási környezet alakult ki az eddigi kormányzati ciklusok alatt, amely tompította az egyébként költségérzékeny háztartások alkalmazkodását.
A témát jól ismerik szakmai körökben, mint ahogy az is tudható, hogy a rezsikiadásokkal kapcsolatos elvonási-támogatási rendszer komoly államháztartási gondok forrása. Ugyanakkor kevesebb szó esik arról, hogy valójában milyen az a gazdasági szerkezet, amely hosszabb idő alatt kifejlődött nálunk.
Itt nincs hely a több évtizedes gazdasági pálya kritikai elemzésére, de érdemes rátekinteni a magyarországi energiafelhasználás hosszabb távú alakulására.
A rendszerváltozási nagy átalakulással, az államszocialista időkben fenntartott energiaárak piacosításával az 1990-es évek kezdetétől néhány év alatt radikálisan más lett a gazdaságunk – egyebek mellett az energiaintenzitást tekintve is – a tervgazdasági időszakban kialakult struktúrához képest. 1990 után már új szerkezetben indult be a gazdasági fejlődés: a hagyományos ipari, agrár tevékenységek visszaszorultak, a szolgáltatások dinamikusan nőttek, felgyorsult a motorizáció. Mindezek révén az energiaigény mértéke és összetétele is megváltozott.
Az 1990 utáni első évtizedben a magyar energiaigény egészében nem emelkedett. Az új szerkezetű ipar, noha a termelésnövekedés a rendszerváltoztató éveket követően nagy lendületet vett, szintén nem igényelt több energiát. A lakossági felhasználás volumene egyenesen esett, és abban szerepe volt a piacosított energiaárak ösztönző hatásának.
A gazdasági növekedés és életszínvonal-emelkedés mértéke hullámzó volt. 2000 után az ország összes energiaigénye nőtt, noha a második évtized adatainak tanúsága szerint az ipar javított a képen, míg a közlekedési ágazat energiafelhasználása tovább emelkedett.
Részletesebb elemzés nélkül is feltűnő, hogy a legutolsó közölt év (2023) adatai alapján mennyire más jellegű elmozdulások mentek végbe a gazdasági-társadalmi szerkezetben az energiaigény felől nézve az utóbbi időszakban. 2010 óta az ipar felhasználása bő 50 százalékkal nőtt, miközben a lakossági felhasználás még a jól célzott ösztönzők hiányában is csökkent ezen idő alatt, amint egyébként a nemzetgazdasági felhasználás egésze is.
Még az ennyire átfogó, aggregált adatok is arra utalnak, hogy a magyar modernizációs folyamatok ugyan nagyrészt követték az európai trendeket, ám az iparszerkezet markánsan energiaigényes irányba mozdult el 2010-et követően. Ehhez azonban a természeti kincsekkel való ellátottságunk nem ad gazdasági indokot.
Jelenleg tehát azt kell látnunk, hogy esetünkben az energiaellátásnak és áraknak erősen kitett iparral és sokat fogyasztó közlekedési szektorral jellemezhető ország szembesül a most formálódó új globális helyzettel.
A növekvő energiaszámla komoly versenyhátrány ebben az ipari szerkezetben, az importárak emelkedése lerontja a külkereskedelmi mérlegünket. Megemeli az árszintet olyan időszakban, amikor amúgy is jelentős rejtett, elfojtott infláció fejlődött ki, és amúgy sem tűntek el az inflációs várakozások. Nem lehetséges olyan költségvetési manipulálás, amely az ország egészét „megvédi’ az energiadrágulástól, a nemzetközi cserearányok romlásától: az egyik terület viszonylagos preferálása csak más területek, érintettek kárára történhet. Maga az állami költségvetés egésze pedig egyáltalán nincs olyan állapotban, hogy érdemi adómérsékléssel tompítsa az esetlegesen meredeken megugró energiakiadásokat.
Az elhalasztott és elmulasztott energiatakarékossági ügyek ilyenkor nyújtják be a maguk képzeletbeli számláikat. Csak reménykedni lehet, hogy a most kifejlődő olajsokkon valahogy túljut a világ, a drágább energia teherpróbája nem bizonyul túl soknak a magyar gazdaság számára, és mielőbb neki lehet látni a komparatív előnyökkel nem kecsegtető ipari szerkezet radikális átalakítására, az összes nagy felhasználó terület energiaintenzitásának mérséklésére. Azt nehéz megítélni, hogy az ilyen célú EU-s keretekhez miként, mikor és mennyiben lehet hozzáférni, de szerkezeti modernizáció, érdemi hatékonyságjavulás nélkül Magyarország mindig ki lenne téve a mostanihoz hasonló sokkoknak.
