Két választásunk van a mesterséges intelligenciával: segít nekünk, vagy magunk ellen fordítjuk

Egyre több neves közgazdász mutat rá arra, hogy a technológiai fejlődés szinte automatikusan növeli a vagyoni egyenlőtlenségeket, ha teljesen szabadjára engedik a piaci folyamatokat.

Daron Acemoglu, az Massachusetts Institute of Technology (MIT) professzora „kiterjedt automatizációnak” nevezi a jelenséget, amely kutatásai szerint gyorsítja az egyenlőtlenség növekedését. Ahogy a The New York Times írja, Acemoglu szerint az elmúlt 40 évben a bérek közötti egyenlőtlenségeknek több mint fele az emberi munkaerő automatizálására vezethető vissza, mert a szabadpiac önmagában nem abba az irányba tereli a technológiai fejlesztések alkalmazását, hogy abból mindenki egyformán profitálhat. A folyamatot csak az emberi munkaerő igazságosabb megadóztatásával, képzésekkel lehetne mederben tartani – azaz végső soron állami-szabályozói beavatkozásra lenne szükség.

Az egyenlőtlenség növekedésében természetesen sok más tényező, a globalizáció és a gyengülő szakszervezetek is nagy szerepet játszanak, de Acemoglu szerint „a legfontosabb tényező az automatizáció”, amely nem törvényszerű, hanem a technológia felhasználására vonatkozó vállalati és társadalmi döntések eredménye.

Acemoglu egyáltalán nincs egyedül ezzel az állítással. A közgazdászok egyre gyakrabban emelik fel a hangjukat azért, hogy a technológiai fejlődés és a döntéshozók hozzáállása miatt növekvő egyenlőtlenséget kritizálják. Paul Romer, Nobel-díjas közgazdász is hasonlóan aggódik a jelenség miatt.

A közgazdászok azt gondolták, ilyen a gazdaság. Nem tehetünk semmit

– mondta Romer egy tavalyi interjúban, rögtön hozzátéve, hogy „pedig ez egyáltalán nem így van.”

Erik Brynjolfsson a Stanford Egyetem közgazdásza alapvetően optimista a technológiai fejlődéssel kapcsolatban, egy esszéjében azonban ő is az általa „Turing csapdának” nevezett jelenségre hívja fel a figyelmet. Ahogy Brynjolfsson magyarázza, a mesterséges intelligencia fejlettségét mérő Turing teszt alkalmazásának évtizedek óta az a fő célja, hogy egy program olyan meggyőzően kommunikáljon, mintha ember lenne. Emiatt viszont azok, akik hatással vannak a technológia fejlődésére és felhasználására, a végső célt az emberi munkaerő helyettesítésében látják.

A két világháborút követő években, 1950 és 1980 között a technológiai fejlődés aranykorát élte az Egyesült Államokban, a bérek emelkedtek. De ezt követően a munkások elmaradtak a fejlődésben, a robotok és a specializált szoftverek kezdték átvenni a helyüket. Ahhoz, hogy az emberek lépést tartsanak velük, új készségek folyamatos tanulására lett volna szükség, de erre a vállalatok nem biztosítottak lehetőséget, ezért jutottunk oda, ahol most állunk.

Ahogy Lawrenze Katz, a Harvard közgazdásza fogalmazta meg majdnem ugyanezt:

Amikor a technológia, a tanulás és a képzések együtt mozognak, csak akkor lesz mindenki számára bőség, különben nem.

A mesterséges intelligencia Acemoglu és társai szerint alkalmazható arra is, hogy a munkások teljesítményét növelje, de arra is, hogy helyettesítse őket. Nem arról van szó, hogy a technológia az ellenségünk lenne, mondja Acemoglu, de becslése szerint az Egyesül Államokban a bérek közötti növekvő egyenlőtlenségeknek már több mint a fele a technológiai újításoknak és azok felhasználásának tudható be.

Acemoglu a technológiáról alkotott eddigi elképzeléseit újragondolta, és megkülönböztet valódi értékteremtéssel és anélkül működő technológiát. A valódi értékteremtés nélkül működő technológiák helyettesítik a munkásokat, de többletnyereséget nem hoznak, ilyenek például az önkiszolgáló kasszák, vagy az automatikus ügyfélszolgálatok.

A technológiai fejlődésnek ezért emberbarátibb irányt kellene szabni, úgy kellene irányítanunk a technológiát, hogy az az emberekért dolgozzon, ne pedig ellenünk

– fogalmazott a közgazdász.