A járvány elvégzi a piszkos munkát a hóhér helyett. Virális oroszrulett által végrehajtott halálos ítélet lesz a börtönbüntetésből, ha nem csinálnak valamit.
(A szerző közgazdász, közpolitikai elemző az ELTE és a Budapest Intézet kutatója. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)
Tudjuk, a COVID-19 járványnak nem csak úgy lehet valaki különösen kiszolgáltatott, hogy egyéni kockázati csoportokba tartozik (idős, krónikus betegségektől szenved), hanem úgy is, hogy helyzetéből fakadóan nem tudja magát otthon elzárni a fertőzéssel fenyegető kapcsolatoktól. Hazai és nemzetközi megfigyelésekből is tudjuk, hogy ebből a szempontból is különösen veszélyes helyek a hajléktalanszállók, az idősotthonok, a fogyatékkal élők intézményei.
Kevésbé luxuskörülmények közt, de ezek a helyek mind egy-egy Grand Princess járványhajó: összezárják a lakóikat – ha beüt a vírus, nem nagyon van menekvés. Ezek közé a helyek közé tartoznak a börtönök is. Az Egyesült Államok Ohio államának Marion fegyházában az ott raboskodó elítéltek 80 százaléka, az őrök és a személyzet több, mint 40 százaléka, összesen több, mint 2000 ember kapta el a vírust.
Magyarországon a büntető törvénykönyv és az eljárási szabályok szigorítása óta európai összehasonlításban különösen zsúfolt büntetésvégrehajtási intézményekben a nagyjából 18 ezer ember várja rettegve, hogy sorsát megpecsételje a behurcolt kór. Közülük több, mint 2500-an ötven évesnél idősebbek, 25 százalékuk két évnél rövidebb ítélettel ül, több, mint felük nem visszaeső. Bár védelmükben a a büntetésvégrehajtás kompetens vezetői meghoztak jónéhány intézkedést (például megtiltották, hogy családjuk látogassa őket (plexi-üveg mögé rendelve őket, illetve Skype-os találkozókat szervezve helyette), ez viszont a külvilághoz való utolsó érzelmi kötelékeiket oldja el. Nem csoda, hogy hasonló körülmények között Észak-Olaszországban elkeseredett börtönlázadások törtek ki.
A helyzet enyhítésére egy kézenfekvő, egyszeri intézkedés kínálkozik, ami nem a büntetésvégrehajtás hivatalnokainak, hanem a politikai döntéshozók kompetenciája.
Ez az intézkedés az elítéltek egy részének hazaengedése.
Ez reményt és a vírus előli menekvést adna azoknak, akiket kiengednek, több helyet a belső izolációra azoknak, akik bent maradnak. Egy olyan járvány-ellenes intézkedésről van szó, ami azoknak sem kell, hogy ellenszenves legyen, akik nem éreznek különösebb empátiát bűncselekmény miatt jogerősen szabadságvesztéssel sújtott polgártásaik iránt. Nem igényel milliárdokat, sőt, pénzt spórol meg a költségvetésnek, nem is keveset. Plusz segítséget jelent a bajban az otthon rettegő, gyakran szélsőséges szociális nehézségekkel szembenézni kénytelen családtagoknak. A javaslat nem különösebben innovatív: Irántól Norvégiáig számos országban meg is lépték már ezt a kézenfekvő intézkedést az elmúlt napokban.
Ez jogilag történhet úgy, hogy az elítéltek egy büntetőpolitikai, emberiességi és járványügyi szempontok alapján kiválasztott csoportjának (például a nem visszaesőknek, a nem erőszakos bűncselekményeket elkövetőknek, az olyanoknak, akinek már csak rövid idő van hátra a büntetéséből vagy az idősebbeknek) részleges amnesztiát hirdetnének, de történhet a méltányosság most is meglevő eszközei (halasztás, félbeszakítás, kimaradás, eltávozás – ezeket éppen, hogy betiltják most, nehogy behurcolják a rabok kívülről a ragályt) tömeges, a járvány végéig szóló alkalmazásával is. Akár a kettő kombinálása (a büntetés félbeszakítása, majd később amnesztia) is szóba jöhet.
Az amnesztia ellen nyomós érv lehet, hogy
- csökkenti a jövőben a börtönbüntetés elriasztó hatását
- túl hamar újra a társadalomra szabadít egy csomó bűnözőt
- csökkenti a börtönmunkára (maszkvarrás!) fogható munkaerőt.
Az (1) itt, vis maiorról lévén szó, aligha fenyeget (ugyan mennyire meggyőző ez: „ha bevarrnak, úgyis elengednek majd egy következő világjárvány miatt”???), a (2) kezelhető oly módon, ha olyanokat engedünk ki, akiknél alacsony a bűnismétlés valószínűsége, a (3) a fegyházban kieső munkáskezek pedig legalább olyan jól hasznosulnak otthon, a gyakran a lakásvesztéssel, sőt, éhezéssel szembenéző család támogatásában.
Magyarországon, ha például csak a nem visszaesők kétharmadát engednék ki, a rabok körülbelül harmadát haza lehetne engedni.
A hivatalos álláspont azonban most teljesen elzárkózó: „Magyarországon nem indokolt a fogvatartottak büntetésük letöltése előtti szabadon bocsátása”.
Egyetlen, politikai érv szól az ellen, hogy ezt a járvány-ellenes intézkedést minél hamarabb elfogadja az Országgyűlés: az Orbán-rezsim, mely a fenti szigorításokat is elfogadta, keménykezű, büntető ideológiával került hatalomra – nem is olyan rég épp a börtönök zsúfoltságáért a raboknak járó kártérítés visszatartásával igyekezett népszerűségét karban tartani. Bármilyen amnesztiát hirdetni részükről pálfordulás lenne.
De vajon emberek százainak-ezreinek élete most, amikor amúgy sem a kormány drákói büntetőjogi politikájának konzisztenciája van a közfigyelem középpontjában, nem ér meg egy ilyen pálfordulást?
2015-ben Orbán megint megpedzette, hogy vissza kellene hozni a halálbüntetést, de a megannyi csínyüket eltűrő Európai Unió olyan hevesen csapott az asztalra, hogy gyorsan elengedte az ötletet. Ha nem mutat most némi kegyelmet, a járvány most elvégzi a piszkosmunkát a hóhér helyett: a világjárvány egykönnyen képes lesz a túlzsúfolt magyar börtönökben nem csak gyermekgyilkosok, hanem tyúktolvajok börtönbüntetését is virális oroszrulett által végrehajtott halálos ítéletté változtatni. Ezt akarjuk?
