Eltökélten napfürdőzni bukott birodalmak romjain
Kőtömbök és gumimatracok, leomlott hidak és eltört fapadok. Virágmintás bikinik és sötét öltönyök, elszánt reggeli gimnasztika és hadgyakorlat utáni megkönnyebbült mosoly. Mathias Depardon empatikus, költői fényképein Anatólia árnyékos mecsetek és napsütötte teraszok otthona. A megkopott időtlenségé, a formák közé zárt végtelené és az eltökélt semmittevésé.
A francia fotós Transanatolia című sorozata Törökország társadalmi, földrajzi és kulturális határvidékeinek bemutatásán keresztül vizsgálja, változik-e az identitás a két földrészhez tartozó ország ősöreg, hegyvölgyes, kopár tájékain. Depardon a régió peremterületeire kalauzol. Régmúlt és modernizáció, mítoszok és történetek, politikai érdekek és kulturális örökségek tranzitzónáiba, amelyek természetesen nemcsak elválasztanak, hanem egyszersmind találkozási pontokat is jelentenek. A sorozatot végignézve a Fekete-tenger térségétől a kurd területeken át a Kaukázusig kirándulhatunk, és ha jól figyelünk, a magunk közép-európai történelmi karamboljaira is ráismerhetünk.
Mathias Depardon Franciaországban, Belgiumban és az Egyesült Államokban nőtt fel. Miután Brüsszelben kommunikációt és újságírást tanult, rövid ideig a Le Soir című belga lapnál dolgozott, azóta pedig fotóriportok és háttércikkek írásának szenteli az ideje javát. Szívesen dolgozik hosszabb projekteken, melyek során fontos társadalmi, gazdasági, politikai és környezeti kérdésekben merülhet el és vizsgálhatja a történelmi nosztalgia, valamint a változó azonosságtudat kérdéseit. Munkáit közölte már a National Geographic, a New Yorker és a Sunday Times Magazine, Transanatolia című könyvét 2020-ban az Éditions André Frère adta ki. Irakban, Kínában, Indiában és Malajziában is voltak már kiállításai, október 25-ig pedig a Mai Manó Ház ProjectLab Galériájában láthatók a képei.
Anatólia híd Európa és Ázsia között. A görög Aνατολή napkeletet jelent, a rómaiak pedig Asia Minornak, vagyis Kis-Ázsiának nevezték a területet. Éltek itt az ókorban hettiták, frígek, kimmerek és lüdök. Rövidebb-hosszabb időre perzsák és kelták, gótok és görögök, örmények és kurdok, mongolok és arabok, hettiták és rómaiak foglalták el a területet, a 11. században aztán letarolták Anatóliát a szeldzsuk törökök, nagyjából négyszáz évvel később pedig jött a Magyar Királyság történelmét is évszázadokon át meghatározó Oszmán Birodalom.
Évezredek óta bányásznak errefelé obszidiánt, és az ókori karavánok Anatólián át jutottak el Mezopotámiából a Fekete-tenger bejáratát ellenőrző Trója kikötőjébe, ahonnan tonnányi anatóliai fazekasáru jutott el az Égei-tenger térségébe. Nemcsak mi esszük tehát török műanyag tálakról az uzsonnát, amikor piknikezni megyünk, az ókori görögöknek is anatóliai tányérokon szolgálták fel a lakomáik fogásait.
Az oszmán hódítástól fogva Anatólia a törökök kezén maradt, és az első világháborúban elszenvedett vereség után Musztafa Kemal Atatürk adott új államformát neki. „A Török Köztársaság nem lehet a sejkek, dervisek és tanítványaik országa. A legjobb, legigazabb rend a civilizáció rendje. Ahhoz, hogy emberek legyünk, elegendő a civilizáció követelményeit teljesítenünk” – mondta 1925-ben a „törökök atyjának” is nevezett Musztafa Kemal, akinek másfél évtizedes elnöksége alatt katonai erőre támaszkodva sikerült gyökeresen átalakítania Törökország arculatát. Reformjai a választási rendszertől kezdődően az oktatáson át egészen az öltözködésig minden téren a nyugati civilizáció mintáit honosították meg, és lerakták az első szekuláris muszlim állam alapjait.
A második világháború kitörésekor az 1938-ban elhunyt Atatürk utóda, İsmet İnönü volt Törökország elnöke. İnönü 1941. június 18-án Ankarában aláírta a német–török barátsági szerződést, amely tíz évre garantálta Törökország semlegességét a háborúban, viszont a törökök ennek ellenére komoly nyersanyagszállítmányokkal segítették a német hadiipart. Ezt persze nem nézték jó szemmel a nyugati szövetségesek, akik hosszú diplomáciai tapogatózás után ultimátumot adtak Törökországnak: ha helyet akarnak maguknak az alakuló Egyesült Nemzetek Szövetsége tagjai között, 1945. március 1-jéig hadba kell lépniük a németekkel szemben. Mivel ez megtörtént, Törökország az ENSZ alapítója lett, 1952-ben pedig a NATO-hoz is csatlakozott.
Depardon sorozata arra hív, hogy ne csak Recep Tayyip Erdoğan rendszere jusson eszünkbe, amikor Törökországra gondolunk. A Transanatolia képei szerint ugyanis a korábban sorolt kataklizmák és fordulópontok mind-mind a közel 90 milliós ország mentális mélyszerkezetének részei.
Mathias Depardon hat évig élt Törökországban, ahol nemzetközi sajtóorgánumok számára készített fotóriportokat. A Transanatolia ennek a hosszú jelenlétnek az eredménye: nem egyetlen esemény vagy történet dokumentációja, hanem egy összetett vizuális utazás lenyomata egy olyan országban, amelynek identitását máig meghatározzák a birodalmi múltnak, a modern nemzetállam létrejöttének és a kortárs geopolitikai folyamatoknak az egymásra rétegződései. A fotóst elmondása szerint a régió történelme vonzotta ide, amely egyes területeken posztszovjet, másutt európai vagy közel-keleti hatásokat mutat. Mindezt úgy is lefordíthatjuk, hogy Anatólia afféle kontinensek közötti közvetítő komp, tutaj.
Anatólia történelmének megértéséhez az áthaladás kínál központi metaforát. Bodor Ádám Sinistra körzet című, egy (nem is annyira) elképzelt közép-európai tranzitzónát bemutató könyvében mintha ezt a dinamikát jelképezné a Mustafa Mukkerman nevű figura. A török kamionos, aki a Balkán legdélibb csücskei felé szállít járművén fagyasztott birkahúst.
„Mustafa Mukkerman érkezésekor csend lett, a szél elült, a hópelyhek megálltak a levegőben. Csak a sűrű szürkeség maradt, amit most villámok helyett a kamion fényszórói pásztáztak; a katonák megemelték előtte a sorompót, hogy áthaladhasson. Az ezüstösre festett kocsi fala tele volt pingálva mindenféle badarsággal, ami csak egy ilyen országhatárok között hontalanul kószálgató fuvarosnak juthat eszébe: bíbor égbolt alatt kék pálmák, zöld majmok éktelenkedtek rajta, egyik falát egyetlen, mélyen lecsüngő magányos női mell díszítette.”
Mukkerman karja zsákszerű, kerek és csupasz, és hogy óvja magát az időjárás viszontagságaitól, vörös overallt visel, a tekintete pedig jósággal, szeretettel és „bársony ember melegséggel” van tele. A határellenőrzés során azonban a kesztyűtartóból „egy csomag Kentet, egy kicsi celofánzacskó Haribo gyümölcszselét vett elő, végül valahonnan még egy Kinder-tojást is előhalászott”, vagyis kétségkívül jól ismerte a határátkelés szertartásrendjét és az ilyenkor szokásos koreográfiáját.
A Transanatolia képein gyakran süt a nap, és bár olykor hasas felhők úsznak az égen, az árnyékok ritka vendégnek számítanak. Ugyancsak Bodor Ádámnál, Az Eufrátesz Babilonnál című kisprózában egy olyan epizóddal találkozunk, ami színre viszi egyfelől a határzónákban megszokott csencselés gyakorlatát, másrészt a szövegben olyan ekphraszisszal találkozunk, ami egy Mathias Depardon fotót is leírhatna akár.
„Aznap délben valamivel később tértem haza, mert az iskolából jövet elcseréltem a ceruzahegyezőmet egy színes nyomatra. Lexikonból kivágott, kemény papírra ragasztott kép volt, áttetsző selyempapír borította. Folyó csillogott kápráztató vörös fényben, a parti sásban furcsa kerek hajó mellett szakállas fiatalember csutakolt egy szamarat. Egy másik borotvált fejű férfi távolabbról, egy pálmafa alól nézte. A képen semmi sem vetett árnyékot, sem a két alak, sem a szamár, sem a távoli merev tornyok, zárkózott városfalak. Csak ragyogott minden a sivatagi reggel vörös káprázatában. A kép alá ez volt írva: Az Eufrátesz Babilonnál.”
A Transanatolia képein portrék, városi tájak, infrastruktúrák és kopár síkságok váltják egymást. Depardon érzékeny a mindennapi élet apró részleteire és a táj nagy horderejű változásaira is. A fotók gyakran időtlennek tűnnek, mintha összeérnének rajtuk a közelmúlt és a régebbi érák mintázatai. A múlt és a jelen így nem egymást követő korszakokként, hanem egy köztes tér egymásra rakódó tapasztalataiként jelenik meg a Transanatolia darabjain. Így bár gyakran beazonosíthatók a fényképeken tájak, épületek, egyenruhák, Depardon munkái elvontabban, a történelmi emlékezet, az önmeghatározás univerzális kérdéseiről is elgondolkodtatják a befogadót.
Egyenszalagfüggönyök egy egyenszalagház egyenablakaiban. Műanyag székek, klímák kopott kültéri egységei, továbbá szivárványszín gumimatracok, gumicsónakok, úszógumik. Palackorrú delfin, tengeri sárkány, SpongyaBob és pufók testű nílusi krokodil. Ugye, könnyű lenne elintézni annyival, hogy ez itt az infernális Balkán-eklektika? De tegyük a szívünkre a kezünket: a fenti fotó készülhetett volna bármelyik balatoni településen is.
Mathias Depardon Transanatolia című kiállítása a fotográfia 200. születésnapja alkalmából világszerte 2026-tól 2027 szeptemberéig tartó A francia fény két évszázada című jubileumi programsorozata keretében 2026. október 25-ig látogatható a Mai Manó Ház ProjectLab Galériájában.