A háborút megelőző, vihar előtti csend tanúi ezek a képek. Talán csak mi képzeljük oda a hamarosan bekövetkező tragédia feszültségét

Inkey Tibor fotográfusi pályafutása hetven évet ölel fel. Az Arcanumon keresve a nevét, kerek számú születésnapjai alkalmából készült interjúkban beszél nyílegyenes pályafutásáról. Igaz, tizenhárom éves korában egy impulzív döntés hatására szegődött el fényképészsegédnek, de onnan vargabetűk nélkül alkotta végig az életét. Portréfotósnak tanult és sokáig így is működött, míg standfotós nem lett és töltött évtizedeket magyar és külföldi filmprodukciók forgatásain.

De mit is csinál a standfotós? Forgatások alatt, a már rögzített jelenetek után beállítja a szereplőket és fényképeket készít, hogy hirdetés, plakát lehessen a képekből. Inkey bevallása szerint gyakran teljesen más beállításból fotózta a jeleneteket, mint a film operatőre. Egészen a hatvanas évek elejéig így, azaz a színészeket beállítva készültek a képek, csak ezután volt arra alkalmas technika, hogy mozgás, azaz felvétel közben is tudjon dolgozni. Ha Karády Katalin nevét halljuk, az az ikonikus kép jelenik meg előttünk, amit Inkey készített. Portréit mindig dicsérték a modell életszerűsége miatt, képein senki sem válik kétdimenzióssá. Valahogy ezekben is ott van a kíváncsi riporterszemlélet. A standfotózás mellett hat évig fotóriporterként is dolgozott, a nemrégiben a Fortepanra felkerült közel 1500 kép is ebből az időszakból származik. A háborút megelőző, vihar előtti csend tanúi ezek a képek. Talán csak mi, az utókor képzeljük oda a hamarosan bekövetkező tragédia feszültségét, talán már az expozíció pillanatában is ott voltak.

A budaörsi repülőtér épülete előtt álló társaságot ábrázoló kép a legtöbb Kondor Vilmos-regénybe elmenne illusztrációként. A szereplőkről nincs információnk, de több kép is készült róluk. A többi képről kiderül, hogy a KLM egy DC–2-es, kétmotoros gépével érkeztek Budapestre, a háttérben csőbútorok és oldalfegyveres csendőr.

A kompozícióból nem derül ki, de talán egy emlékmű vagy szobor koszorúzásán, egy megemlékezésen készülhetett a kép. Érdekes, hogy a német, birodalmi egyenruhát viselő katona nem a magyar tisztek, hanem civilek között áll, a kép közepén karlendítő gyerekek közül a középsőn a leventemozgalom sapkája van. Vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonló. A mozgalomhoz csatlakozáshoz minimum 12 évesnek kellett lenni, a fiú éppen a közelében van ennek a kornak, az árvalányhaj is peckesen áll a csákóba tűzve.

Egy újabb, öttagú sorozat egyik fényképe a combfixét adjusztáló, tüllgalléros hölgy. A többi képen virágcsokrok között, illetve rúzsozás közben látható, de ezen a képen mutat meg legtöbbet a lábából. Nem tudom, Inkey szemüveges volt-e, de a többi fotón nem szerepel szemüveg. Talán bepárásodott, vagy más miatt volt útban. Az ilyen, erősen a kor jó ízlésének határát feszegető képek legtöbbje később honvédzubbonyok belső zsebében kötött ki.

Grantner Jenő szobrászművész a Klebelsberg Kuno-emlékmű főalakján dolgozik. A szoborcsoport szinte teljesen az itt látható agyagmodelleknek megfelelően készült el. A jelenleg a Villányi úton álló alkotás legszembetűnőbb eltérése éppen – az itt feleakkora méretben látható – főalak, Klebelsberg bal keze, amin éppen a művész dolgozik. A végleges szobron az ujjai zárva vannak. A művészet és tudomány allegóriái még ennyire sem változtak.

Bemutató jégkorongmérkőzés a Hősök terén. Az amerikai Kimberley Dynamiters játszott, talán a magyar válogatottal. Figyelemre méltó a másfél arasznyi deszka, amivel a korong esetleges bokatörést okozó kicsúszását gondolták megakadályozni, illetve a hosszas és unalmas keresgélést. Sisak, arcvédelem a játékosokon sincs, a nézőkről ne is beszéljünk.

1937, a BEAC-pályán fogadja a magyar válogatott a németet, egy barátságos kézilabda-mérkőzésen. A focipályával megegyező méretű, attól csak a csíkokban eltérő, füves pályán 1958-ig játszottak kézilabdát, csak ezután költözött véglegesen csarnokba. A magyar férficsapat, talán az itt látható játékosok zömével, 1938-ban a vb-bronzéremig menetelt.

1937, a légoltalmi biztosok kiképzése a Deák téren. A repülőgéptörzs valószínűleg makett, lángoló benzint pedig szakszerűen kalapban és bőrkabátban jó oltani.

Dr. Lehoczky Béla főorvos, Medveczky Gabriella és Tatár Margit vöröskeresztes ápolónővérek, az első magyar női ejtőernyősök. A kép 1937-ben készült, egy évvel Inkey Tibor szerencsés megmenekülése előtt. 1938-ban, egy repülőgépes túrára indult tizennégy újságíró. Inkey már a gépben ült, amikor egy későn érkező, méltatlankodó kolléga unszolására átadta a helyét. A gép a Hortobágyon lezuhant, a katasztrófát senki sem élte túl.

1938, testnevelésóra. Valószínűleg nem szándékos párhuzam a falon látható feszülettel. Az iskolai testnevelés módszertanát egyébként Kiss János altábornagy dolgozta ki. Az első világháborúban a combján megsérült tiszt, a rehabilitációs protokoll hiányában saját gyakorlatokat fejlesztett ki mozgásképessége fejlesztése és erősödése érdekében.

Bortnyik Sándor és Zelenka László működő szobra, a Gépember. A Budapesti Nemzetközi Vásáron állították ki.

A Százados úti művésztelepen, csepergő esőben nézi komoly férfiak csoportja a később Székesfehérváron felállított Szent István-szobor gipszváltozatát. Érdekes, hogy első keresztény királyunk lábán még a honfoglalók csizmája látható.

Horthy Miklós vitézeket avat a Romkertben. A Vitézi Rendbe az első világháborúban bátorságukkal kitűnt, vagy a haza gyarapodását más, hasonlóan kemény erőfeszítéssel szolgáló, kitűnő férfiakat választották be. Egy idő után már inkább csak a második csoportba tartozókat.

Jelmezes kislány, feltehetőleg egy családi esemény szünetében fényképezve. Az első pillantásra teljesen szokványos beállítást jobban vizsgálva látható Inkey évtizedes műtermi rutinja, az emberábrázolás a kisujjában van. Fények, csúcsfények, árnyék, kompozíció, minden csak annyira tökéletlen, hogy él az egész, közel kilencven év után is.

Az Országos Frontharcos Szövetség egy szervezetének helyiségében vagyunk, 1939-ben. Az 1934-ben gründolt, hivatalos hátteret 1938-ban kapó társaság tagjai olyan, első világháborút megjárt katonák voltak, akik annak idején megkapták a Károly-csapatkeresztet, azaz legalább 12 hetet töltöttek el az első vonalban úgy, hogy az ellenséggel harci érintkezésben is voltak. A társaság elsődleges célja a bajtársi kapcsolatok ápolása és az önsegélyezés, illetve érdekképviselet volt.

Valószínűleg egy kórház vagy szanatórium teraszán készült kép. Szembetűnő az elegáns pár mellett a fehér köpenyes orvos, vagy kórházi dolgozó topissága, igaz, a középen álló alak valamiért egy gyűrött pizsamakabátot vett fel. Hogy a hölgy orrával mi történhetett, szintén ne firtassuk. Mindenesetre a cipőik passzolnak, ami elég menő.

A fotó, datálása szerint 1939-es, ami azért érdekes, mert a zászlón nagy valószínűséggel az MNSZP lenne olvasható, ha kiterítenék, azaz Magyar Nemzetiszocialista Párt. Ezt viszont 1938 februárjában feloszlatták, Szálasi pár hétre börtönbe is került. 1939 márciusától már Nyilaskeresztes Párt néven működnek. Valószínűleg a régi zászlót nem dobták ki.

A budapesti állatkertben egy lakksimléderes sapkába öltözött férfi ecseteli egy elefánt orrát. Talán éppen Sziám, az állatkert akkori legendás elefántja az. Az állatkert csodával határos módon szinte sértetlenül vészelte át Budapest bombázásait. Az ostromot viszont nem élte túl. Azt a kevés állatot, amit nem a Vörös Hadsereg tüzérsége pusztított el, a város éhező lakói egyszerűen megették.

1940, egy táncosnő feltételezhetően egy penché pózt próbál színpadi cipőben és ruhában. Az akkor már egy éve zajló háború egészen 1942-ig nem éreztette közvetlen hatásait. A napközben nyomasztó híreket olvasó, azokat rádióban hallgató polgárság esténként operába, moziba, koncertre és mulatókba járt. A pazar parketten is talán egy revügirl mozdulatát fényképezte Inkey Tibor.

Décsi Péter, 13 éves csodagyerek karmester 1940. A Fortepan leírásában ezek az információk láthatók, de az adatokkal nem stimmel minden. A korabeli lapok szerint Décsi Péter valóban 13 évesen mutatkozott be mint karmester, de ez 1936-ban volt. 1940-ben tehát már inkább 16-17 éves lehetett. A fotó szerint inkább a képet datálnám korábbra, mert az újságok fotóin, 1936-ban is így néz ki. A huszadik század első felében a zenei élet elkerülhetetlen szenzációi voltak a csodagyerekek. Nem volt olyan kulturális központ Európában, ahol ne lett volna egy. Décsi Péter apja jól menő ideggyógyász, anyja zongoraművész volt. Valószínűleg különc gyermekük hóbortját érthetetlen mértékben pénzelték. A srác gramofonfelvételek és partitúrák segítségével „készült” a pályára. Péter későbbi működéséről nem sokat tudunk, de a bemutatkozó koncertjét több újság is beharangozta. Egyes források szerint a Budapesti Hangversenyzenekar élén Mozart „Haffner” szimfóniája, Liszt Esz-dúr zongoraversenye, Beethoven ötödikje és zárásképp Wagner Tannhäuser nyitánya volt/lett volna a műsor. Ez egy ereje teljében lévő karmesternek is félévnyi próba lenne és kvázi emberfeletti szellemi állóképességet igényelne, én nem gondolom, hogy ez összejött. Más forrás szerint az Egmont nyitányt Beethoventől, Wagner A nürnbergi mesterdalnokok nyitányát és Mozart Esz-dúr szimfóniáját adták elő, de még ez is bőven necces.

Décsi Péterről további beszámolókat nem találtam, csak egy nyúlfarknyi hírt, miszerint balkáni koncertkörútra szerződtette egy bolgár impresszárió. Nem lehet tudni, mi lett vele, de érdekes sztori. A fotó, zenei kapcsolódása mellett az egyik kedvencem, a kompozíció abszolút mai, kilencven év után is. Ott van benne a srác, aki talán tényleg elhitte magáról, hogy karmester, mögötte ott a szekrény, akkurátusan minden része lelakatolva, egy presszóasztal, ócska szék. És az egész dől, mert nincs a képen és a képben semmi sem rendben. Mestermunka.