Ez nem csak egy halom tégla, itt valaki élt, él és élni fog
Miért érdekel minket, hogy milyen a ház, ahol lakunk? Miért festjük le a falakat? Miért mintás a csempe, amin lépkedünk? Miért díszes a korlát, amibe kapaszkodunk? Miért csodálkozunk rá minden homlokzatra idegen városokban? Vagy akár a sajátunkban? Vincent Baumgartner Budapesten élő svájci–magyar fotográfus évek óta csodálkozik rá a magyar főváros bérházainak különleges világára. Arra a zárt, rejtett univerzumra, amire legtöbbször csak azoknak van rálátásuk, akiknek kulcsuk is van hozzá. Vagy bekukucskálnak.
Mióta emberek vannak, otthonok is. Befestettük a barlangok falait, díszes oszlopokat faragtunk, mozaikokkal díszítettük a fürdőinket, domborművekkel borítottuk a homlokzatainkat. Képeket akasztunk a nappaliba, szőnyeget terítünk a padlóra, millióféle függöny, csempe, csatlakozóaljzat, kilincs és ajtó közül választjuk ki a számunkra megfelelőt. Nem mindegy, milyen házba térünk haza, kertesbe, panelbe, nagyba, kicsibe, újba, régibe.
Az épített örökség meghatározza a mindennapjainkat. Nem kell könyvet vásárolnunk, színházba, moziba, múzeumba mennünk, hogy találkozzunk vele, legközvetlenebb, leghozzáférhetőbb része a kulturális közegünknek. Megannyi kor, építészeti stílus, vészterhes idő elevenedik meg az épületekben, amelyekben lakunk. Miközben ma Budapesten tömegével épülnek a megkérdőjelezhető minőségű és esztétikájú lakóparkok, a város jellegzetes képét még mindig a 19. és 20. század fordulóján felhúzott, de a mai napig álló, különleges értéket képviselő bérházak adják. A napjaik meg vannak számlálva, pedig megőrzésük nem csak kulturális, elemi érdekünk lenne.
Az omladozó falak, törött ablakok, rozsdás korlátok ugyanis ma is lakott tereket határolnak. A függőfolyosókat kiskertek, kihelyezett nappalik, kismotorok, biciklik, kiterített szőnyegek, kiteregetett lepedők, lomok népesítik be. Baumgartner képein ezek jelzik az életet, a közösséget, ami otthonának tekinti a falakat.
A Buildings Tell Tales, Budapest rejtett kincsei című fotókönyv nem is jelenhetett volna meg jobbkor. Alig vetette meg lábát Magyarországon a műemlékvédelem, a fogalom mára megint kiüresedett, a jogszabályi környezet egyre lazább, ma már sorra belezik ki a bérpalotákat Budapesten, hogy butikhotelekként szülessenek újjá, miközben egyre megszokottabb látvány az aládúcolt erkély és védőhálóval borított homlokzat a főváros utcáin.
Baumgartner évek óta dokumentálja Budapest rejtett arcát. Több mint kétezer épületet örökített meg, most megjelent könyvében az 1870 és 1914 között, azaz a főváros robbanásszerű növekedésének időszakában épült házakra helyezte a hangsúlyt. Sokat közülük az építésük óta nem újítottak fel alaposabban, látszanak rajtuk a második világháború és az 1956-os forradalom golyónyomai is. Gazdasági válságok, ellentmondásos városfejlesztési irányok, rendezetlen tulajdoni viszonyok között hánykolódnak. Baumgartner képei nem csak a bérházak titkos világába engednek betekintést, emlékeztetnek arra is, hogy az örökséggel felelősség is jár. Ezek az épületek nemcsak azért állnak itt – több mint száz éve –, hogy lakjunk bennük, hanem azért is, hogy megőrizzük őket gyerekeinknek, unokáinknak. Hogy valamit ők is lássanak majd abból a korból, amit Budapest aranykorának nevezünk.
