Meg kell mutatni, hogy baj van, komoly baj van a világgal. De azt is, hogy a remény is velünk van

A 33 éves Belicza László Gábor portréfotóit a szélesebb közönség a Forbes magazinból ismerheti, de a fiatal fotóművész szabadidejében más témának szenteli magát. „Portréfotózásból élek, nap mint nap fotózok, de érzem, hogy három-négy nap után ki kell menekülnöm a városból a természetbe feltöltődni, ott találtam rá saját magamra, a saját utamra”, meséli.

Azt mondja, az életét folyamatosan végigkísérik a szerencsés véletlenek, az is annak köszönhető, hogy fotós lett. „Borzasztó tinédzser voltam, BMX-eztem, gördeszkáztam, ittam, cigiztem és graffitiztem, tini fejjel ezért azt gondoltam, hogy én majd festő leszek. Egy családi ünnepen ki akartam szökni cigizni, de ehhez kellett valami indok, úgyhogy elkértem a nővérem új digitális fényképezőgépét, és azt mondtam, hogy kimegyek az erdőbe, és csinálok pár képet. Mire kiértem, rájöttem, hogy persze öngyújtó nincs nálam, de ha már ott voltam, lőttem három képet. Később ezeket csak úgy viccből beledobtam abba a dossziéba, amivel felvételizni mentem a miskolci technikumba festő szakra. Ott szembesítettek azzal, hogy »László, maga egyáltalán nem tud rajzolni, de itt van ez a három fotó, ezek elég jók, felvesszük fotográfia szakra.«”

Ma már belenyugodott, hogy nem lett festő, a technikumban viszont nagyon megszerette a fotózást, ezért utána a Kaposvári Egyetem fotográfus tervező szakára jelentkezett. A diplomamunkája az Egész című fotóesszéje volt, ami egy családon belüli tragédiához kötődik. Hat éven át követte az unokaöccse gyászfeldolgozását, miután annak édesapja nagyon fiatalon meghalt.

Mária kertje

Hiába nem lett festő, a festészeti látásmód jellemző maradt az éteri, lebegős hangulatot árasztó fotóira. A természetet játékosan, a fénnyel, a színekkel és a kompozícióval játszva ábrázolja, úgy ahogyan azt kisgyerekként is látta. Tiszaújváros külvárosi részén nőtt fel, szülei munka mellett két családi gazdaságot is vittek, „ott nőttem fel a kertben, sokáig nem is realizáltam, hogy mennyire beépült az életembe a természet szeretete”.

A szülei 90 százalékban önfenntartók, a gyümölcsöt, zöldséget megtermesztik maguknak, nem nagy húsevők, de baromfi, nyúl mindig volt a háznál. „Ebben nevelkedtem, ástam, kapáltam, gyomláltam, fát metszettem, aztán később nekem is lett két kertem. Az első, dunakeszi kertemnél kezdtem el azon gondolkodni, hogyan tudnám természetközelibbé tenni a zöldségtermesztést. Alapvetően szimpatikus volt a permakultúra hozzáállása, ami lényegében arról szól, hogy ne avatkozz be a természetbe, de nem tudtam róla túl sokat.”

Amikor két évvel ezelőtt rátalált a Göllner Mária Waldorf iskola kertjére, ahol permakultúrás gazdálkodást folytatnak, tanulni ment oda. „Önkéntesként tyúkszart rostáltam és talicskával hordtam ki a földekre, és rendkívül sokat tanultam az újrahasznosításról és a növénytermesztésről az ott dolgozó Gábortól. Rendkívül szimpatikus lett, hogy nála egyszerűen nincs olyan, hogy szemét, minden egyes fűszálnak megvan a szerepe, és minden csepp víznek is. Az iskola konyhájának szennyvizét például egy növényekkel megszűrt tóba vezeti, és azzal locsol. A természet, a munka, a fotózás rendkívül szoros köteléket teremtett közöttünk, olyat, amiért mindig hálás leszek.”

A Dunakeszin lévő kert mellé később vett egy telket Magyarkúton is, ahol a Gábortól tanultakat hasznosítja. Előbbin egy veteményest gondoz permakultúrás szemlélettel, utóbbin még ennél is tovább ment. Egy erdőkertet akar megvalósítani, ami szimbiózisban van a kerítésen túli erdővel. „Rájönni arra, hogy milyen a biodiverzitása egy területnek, ahol te idegen vagy, nagyon hosszú folyamat. Kezdetben csak abból áll, hogy napról napra, évszakról évszakra kiülsz a kertbe, és anélkül, hogy hozzányúlnál, csak figyeled, hogy a kerten belüli kis mikrovilág hogyan változik: milyen élőlények élnek ott, melyik hol járkál, milyen növény nő magától és merre terjeszkedik. Ez egy szép, meditatív állapotot idéz elő, amiben csak megfigyelsz és nem cselekedsz. Szerintem legalább egy évig kell tanulmányozni, mire egy erdőkertnek neki lehet vágni.”

Kóspallag felett az ég

Ez az elcsendesült, meditatív állapot köszön vissza Belicza László Gábor Kóspallag felett az ég című sorozatából is, ami nemrégiben jelent meg könyv formátumban. Ebben a sorozatában a festményszerű érzethez némi archaizáló hangulat is társul, első benyomásra olyanok a fotói, mintha évtizedekkel ezelőtt Erdélyben készültek volna. Pedig a Dunakanyartól nem messze lévő Kóspallagon járunk, amire a fiatal fotós egy kirándulás során talált rá, majd négy éven keresztül járt vissza.

„Már elsőre nagyon megfogott ennek a falunak az atmoszférája, egy völgyben fekszik, magas hegyekkel körbevéve. Azt éreztem, hogy vagy ide kéne költöznöm, vagy ide kéne járnom inspirálódni. Nem ismertem senkit, és elég hamar kiderült, hogy a falusiak nehezen fogadnak be idegeneket, nemhogy egy idegent egy kamerával. Ahogy az lenni szokott, sokat ültem a kocsmában, beszélgettem az emberekkel, de nagyon nehezen ment, voltak nehéz időszakaim. Egy téli este úgy mentem haza, miután 21 kilométert gyalogoltam hóban, fagyban, hogy azt éreztem, hogy ez egy olyan zárt közösség, ami engem soha nem fog befogadni. Egyetlen valamirevaló képet sem sikerült csinálnom, a kóbor kutyák zavartak haza egy penészes, fűtetlen szobába.”

Megkereste a fiatal polgármestert, aki nagyon kedvesen fogadta, végül ő vezette be a közösségbe. Így ismerkedett meg például azzal a nővel, aki válogatásunk első képén szerepel. „Vele például nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, nagyjából ötször találkoztunk, mire ilyen bensőséges képet tudtam róla készíteni a patakparton.”

A fóliasátras képet a fiatal agrármérnökök és kertészek által alapított Pallagvölgyi Biokert farmján készítette, ahol teljesen vegyszermentesen, ökológiai és permakultúrás elveken alapuló gazdaságot visznek, a terményeket pedig dobozrendszerben értékesítik. „Olyan jól működik, hogy tulajdonképpen ők a legnagyobb munkaadók a faluban. Végül ők voltak a beilleszkedésem egyik nagy segítői, akiknél rengeteget segítettem a munkában és fotóztam. Tök hülyének néztek egyébként, hogy mit fotózom ezeket a vadvirágokat, miért nem a hatalmas fejű káposztáikat örökítem meg.”

„Engem nagyon megfogott Kóspallagban, hogy milyen egyszerűen és magától értetődően kapcsolódnak az ott élők a természethez: amit elvesznek belőle, azt vissza is adják. Ott lehettem, amikor egy falubeli magához vett egy anyja által elhagyott újszülött bárányt, és berakta a saját konyhájába, egy kosárba melegedni. Vagy végignézhettem azt a folyamatot, ahogy egy helyi minden méhészeti elvet félredobva próbálkozik mézet termelni permakultúrás hozzáállással. Nem bolygatja a kaptárokat, amiket a cserjésekbe telepített, néha még maga számára is megközelíthetetlen helyen. Neki lett a legfinomabb méze, amit én valaha is kóstoltam. Igyekeztem ezt a szemléletet eltanulni tőlük. Az első látogatásaim egyikén a szakadó hóesésben szó szerint megtámadott egy szamár és belém harapott, de végül megemésztettem, hogy számára én vagyok a betolakodó, visszamentem és egy ajándék alma segítségével összebarátkoztam vele.”

Bár nagyon kívülállóként kezdte, négy év alatt sikerült annyira beilleszkednie, hogy végül bevették a Pandal Egyesületbe, ami a kóspallagiak egyik legfontosabb szervezete, és a környezettudatos szemlélet terjesztését tűzte ki célul. Minden évben rendeznek közösségi faültetést, évente háromszor szemétszedést, amikor is a Kóspallagra bevezető mindhárom utat végigtakarítják. „Négy év alatt majdnem minden szemétszedésre elmentem, négy évembe telt, mire bevettek, de nagyon szép folyamat volt mindezt végigélni. Egyébként egészen megdöbbentő, hogy mi minden szemetet össze lehet szedni negyedév elteltével, amit nem a falusiak dobálnak el, hanem az arra járók dobálják ki az autóikból. Múltkor háromzsáknyi energiaitalos flakon gyűlt össze. De találtam már mikrót is az erdőben, egyszer pedig felcipeltem a hegyen egy rozsdás bojlert, majdnem kipurcantam.”

Belicza azt mondja, hogy „én nem akartam megmutatni Kóspallagot, bármilyen másik falunév is a képek fölé lehetne írva. Ez az én Kóspallagom, a személyes kapcsolataim, a személyes viszonyom ehhez a gyönyörű faluhoz. Ugyan a fotósorozatot lezártam, de Kóspallagot nem hagytam el, azóta is igyekszem rendszeresen visszajárni a közösségbe.”

33 Sketchbook

Bár az előző két sorozata dokumentarista módon készült, soha semmilyen körülmények között nem nyúlt bele a valóságba, az elmúlt időkben elkezdte foglalkoztatni egy másféle szemlélet. Mivel saját fogalmai nincsenek egyelőre a folyamatra, én a szürrealisták alkotási metódusára fordítottam le magamban. Dalí mondta állítólag egyszer azt, hogy „sosem drogozom, én magam vagyok a drog”. Munkamódszere az volt, hogy álmából felébredve ült le a vászonhoz festeni, az álom és a valóság közötti tünékeny pillanatban, amikor a psziché még inkább a tudattalanban van.

A szabad asszociációs alkotás foglalkoztatja Beliczát is, aki mostanában álmából felébredve vagy a vonat ablakán kibámulva ihletődik meg, és ami kép vagy szó az eszébe jut, azt lejegyzi. Aztán ezekhez a szavakhoz vagy képekhez keres vagy teremt szituációkat, amelyeket fényképezőgépével megörökít. De nem követi szigorúan a látomásait, a spontaneitás is nagy lehetőséget kap a munkáiban.

Ezt a sorozatát áprilisban kezdte, „eddig talán nem figyeltem oda a belső képeimre, vagy mostanában több lett, nem tudom, de most, 33 évesen érzem azt, hogy szép és nemes feladat volt a szubjektív dokumentarista fotózás, de nekem igazából van személyes mondanivalóm vizuálisan, amit egyszerűen nem lehet kivárni, hogy megtörténjen”.

Mint mondja, azt szeretné megmutatni, hogy mennyire sokrétű az ember és a természet közti kapcsolat, és ebbe beletartozik az alázatos, őszinte, természetes viszony, és sajnos beletartozik az is, hogy mennyire eltorzult is lehet ez a kapcsolat. „Hogy például az emberhez a legközelebb álló állattal, a kutyával milyen elképesztően borzasztó módon tudunk bánni, arra például az állatpiacot imitáló képem az egyik példa. De a kiállításon látható egy megvakított és megkínzott kutya is, akit egy idős nő fogadott örökbe.”

Azt mondja, hogy nem akar az ezredik fotós lenni, aki megmutatja a klímaváltozás hatásait, inkább az egyik olyan, aki megmutatja, hogy hogyan is jutottunk el idáig. „Meg kell mutatni, hogy baj van, komoly baj van a világgal. De azt is, hogy a remény is velünk van, hogy lehet ezt másként is – erre jó példa a varjas képem. Nyilván nem fogja megváltoztatni a világot, ha van néhány ember, aki felszed a földről egy sérült varjút, és mikor látja, hogy nem tud repülni, hazaviszi és beköti a szárnyát. De fontos megmutatni, hogy léteznek ilyen emberek még ma is, és ez csodálatos dolog.”

A kritikáját nem dokumentaristán, hanem inkább elvontan, metaforikusabb módon szeretné megmutatni. „Most nagyon élvezem ezt az alkotói folyamatot, millió ötletem van még, és köztük rengeteg, amit talán össze sem lehet hozni. De a szerencse most is elkísér, ennél a képnél például csak annyit írtam le, hogy egy erősen testi fogyatékos gyerek egy bármilyen állattal. Szerencsére találtam olyan embert, aki vállalta, hogy a fiát beülteti ebbe a helyzetbe, és még állata is volt.”

A fotóművész szerint újra meg kell tanulnunk, hogy mi is a természet iránti tisztelet. „Mindent lebetonozni, mindent kivágni, majd a díszburkolat közepébe, egy 50 centis lyukba beültetni egy fát, például biztos nem az. Manapság már annak is örülni lehetne, ha a tisztelet abban kimerülne, hogy egyszerűen csak békén hagyjuk a természetet”, mondja. Azt már én teszem hozzá, hogy különben nem lesz mibe belekapaszkodunk, hogy fennmaradjunk, mint ennek a rendőrnőnek a mogyorófába.

Belicza László Gábor 33 Sketchbook című kiállítása a Mai Manó Ház PaperLab Galériájában 2025. február 16-ig látogatható.