Gyűlölöm és szeretem a hazám

A Moldovai Köztársaság Európa egyik legszegényebb országa. A magas munkanélküliség és a lehetőségek hiánya jellemzi a mindennapokat. A népesség negyede az elmúlt húsz évben gazdasági okokból kivándorolt. A hátramaradottak vagy túl öregek az elvándorláshoz és a munkához, vagy a kivándoroltak gyerekei. Maria Guțu egyike ezeknek a gyerekeknek. A moldáv fotós nagyszüleivel nőtt fel az ország egy isten háta mögötti északi szegletében. Haza című sorozata 2019–2023 között készült, ezeknek az emlékeknek a feldolgozása. A sorozattal elnyerte a 2024-es Leica Oskar Barnack Award nevű, új tehetségeknek járó díját.

„Gyerekkorom, családi hátterem nagyban formálta a munkásságomat. Mindig is a természet, a csendes helyek adtak ihletet: a dombok, a sziklák és az erdők, a szabadság és a szabad szellem. Emlékszem, kiskoromban kisebb kirándulásokat tettünk a nagyapámmal. Volt egy lova és sok más állata, nyaranta gyakran hordtunk nekik tápot a mezőkre” – emlékezik vissza a művész.

„Azért fényképezek fekete-fehérben, mert a legtöbb kulturális hatás, ami ért, fekete és fehér volt. Mindig is imádtam a fekete-fehér filmeket és a régi fényképeket, így hát a munkámban sem gondolkodtam soha színesben, csak fényekben és emberi érzelmekben.”

Az álomszerű fekete-fehér felvételek életre keltik az emlékeket: a túrázó gyerekeket, a hagyományos népviseletet, népzenét játszó férfiakat – de ez csak az egyik oldala az éremnek. Sorozata több lágy fókuszú, érzelgős múltba révedésnél. A főhős szeme újra és újra a távolba tekint, valami meghatározhatatlant kutatva. Meghökkenten állnak a kamera előtt, olykor kétségbeesés és zavar tükröződik az arcukon. Vajon elsírják magukat? Hova tartanak, mik a kilátásaik? Guțu szántszándékkal nyitva hagyja ezeket a kérdéseket.

Ami igazán szívbe markoló, hogy képei minden korosztályt megmutatnak: gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket – akik mind ugyanazokban az érzésekben osztoznak. Még azok a képei is ezt sugározzák, amiken nyomuk sincs embereknek, mint a lufi a tócsában vagy a lefejezett szobor. Mi történt, és vajon folytatódni fog-e? Különös súly és mélabú leng be mindent.

„Jobb életet kívánok a moldávoknak: színvonalas, ingyenes egészségügyet, új oktatási rendszert, több esélyt a fiatal generációnak és jó nyugdíjat az öregeknek. Gyűlölöm és szeretem a hazám: egyrészt túlcsordul a szeretetem a táj és a kedves, nyitott nép iránt, másrészt még tombol bennem a lázadó kamasz dühe a patriarchátus, a korrupció, a szegénység és a kilátástalanság miatt. Moldova a hazám, ahova vissza akarok térni, ahol önmagam lehetek. Ismerem az embereket, értem vagy érteni akarom őket. Vannak kedvenc helyeim, dombok, ahol átélem egy egyszerű élet békéjét és nyugalmát” – mondja Guțu a szavakat keresve, hogy kifejezze érzelmeit a hazájáról. Képein átütnek felemás érzelmei.

„A »Haza« személyes történetem. Szüleim munkalehetőséget keresve kivándoroltak a gyerekkoromban, a nagyszüleimre hagytak az ország meseszerű és távoli északi csücskében” – írja sorozatáról Guțu. Sokat utazik a falvakba, mert „a csendes helyek és emberek megihletnek egyszerű, természetes életükkel, kötődésükkel a földhöz és az állataikhoz”. A fotográfus leginkább azokkal a gyerekekkel és fiatalokkal tud azonosulni, akiket fényképez, mert ők „ugyanazt a valóságot”, szüleik kivándorlását tapasztalják meg, amit ő maga is átélt. „Munkáim felébresztik a nosztalgikus sóvárgást a család, a múlt és az egyszerű élet iránt. A »Haza« lírai kalandozás, a gyökereimet keresem, és egy otthont. Bár hogy ez utóbbi mit jelent, az folyamatosan változik, még egy gyerek fejében is” – írja.